Sok út vezet a spanyolországi Santiago de Compostellába, az emberek többnyire több száz kilométert gyalogolnak, hogy megérkezzenek Szent Jakab városába. Én vonattal érkeztem, egy háromnapos konferenciára. Már hetekkel a rendezvény előtt felajánlotta egy kedves skót ismerősöm, hogy koronázzuk meg a találkozást egy kis kirándulással: tegyük meg a zarándokút „utolsó szakaszát”, azt, ami Santiago de Compostellától az óceánhoz vezet, a Finisterre-fokhoz. A 100 kilométeres „kirándulás” épp húsvétra esett.
Az ún. nyugati zarándoklat négynapos: Santiago – Negreira – Olveiro – Finisterra útvonalon, 21, 33, 24 és 16 kilométeres távokkal.
A Finisterre-fok latin eredetű neve (finis terrae) arra utal, hogy a római időkben úgy hitték, ez a terület a „Föld vége”. Egyes feltételezések szerint már a kereszténység előtti időkben is sokan felkeresték.
A négy nap alatt nem lehetett megunni a tájat, a vidék meglepően változatos volt
Egy egészen kicsi hátizsákkal indultam útnak, amiben volt néhány váltóruhám, cserecipőm, esőköpenyem stb., de utólag tudom, hogy negyede is elég lett volna. Nyolcan voltunk az igencsak nemzetközi csapatban, 25 évestől 72 évesig, amerikaiak, skótok, ukránok és én, az erdélyi. Az első 8–10 kilométer lazán beszélgetve telt.
A kőből épült gabonatárolók a vidék jellegzetes építményei
Csodáltuk a tájat, a falvakat, a házakat, a kőből épült gabonatárolókat, azt, hogy mindenki, akivel találkozunk mosolyog, kedves.
Lépten-nyomon emlékeztetett egy-egy templom vagy kápolna, hogy egy szent úton járunk
Az utunk néha árnyas erdei utakon haladt, néha zöld mezők között, volt, hogy falvakon kacskaringózott keresztül, máskor az autóút mentén.
Nagyon hamar lett egy varázsa annak, hogy várjuk, keressük a kagylós táblákat, amelyeken az áll, hogy hány kilométer van a célig. Izgatottan számolgattunk. Nem siettünk, de ritkán pihentünk, egy-egy kávéra vagy fagyira álltunk meg.
A hátralévő kilométereket jelző táblák, kövek sokszor jelentettek biztatást
Az ebédünk – mint a négy nap szinte minden étkezése – kis zarándokfogadóban volt, négy euróba került a kiadós zarándok menü: volt benne rántotta, kenyér, paszulyfőzelék és kolbász is. Zarándokszálláson éjszakáztunk, egy szobában aludt mindenki. Lényegében szinte ismeretlenek voltak a szobatársaim, ennek ellenére „lámpaoltásig” kacarásztunk, beszélgettünk.
Szürkületben a vándor kedve is szürkébb.
A második nap még szürkületben reggeliztünk, egy-egy tipikusan spanyol olívaolajas pirítóst. A nap folyamán változatos volt a táj és a vele együtt váltakozó érzéseink is.
A csendes erdei utak voltak a legjobb helyek az elmélyülésre
Jó volt a csend is, jó volt beszélni is, néha gyorsan célba akartunk érni, néha csak menni. Ezeket az érzéseket csak fokozta a harmadik nap, amire mindenkinek elmúlt a kezdeti izomláza, a testünk megszokta, hogy csak megyünk és megyünk.
A táj kárpótolt a fáradalmakért
Már kora este a szállásra értünk, ahonnan elmentünk egy rendhagyó nagyszombati vacsorára. Mivel ekkor értük el az óceánt, halat, tenger gyümölcseit ettünk.
Az árnyas erdők után, amikor elértük az óceánt, egy új világ tárult elénk
Nem tudtunk betelni a látvánnyal.
Tízkor misére is elmentünk a helyi templomba, ahol egy Afrikából érkezett pap vezette a szokatlanul laza szertartást, amelyre a helyiek elegánsan öltözve, méltósággal érkeztek.
A negyedik nap estéjén értük el a finisterrai világítótornyot, ami egyszerre volt sikerélmény, és társult hozzá egy kis szomorúság is, mivel a kalandunk végét jelentette.
Megcsodáltuk a városkát, ettünk egy jót, és én másnap hajnalban megfürödtem a 16–18 fok körüli óceánban, mivel a hagyomány szerint ez a zarándok-szokás.
A Finisterre-fok világítótornya utunk végpontja
Nem találtam meg önmagam 4–5 nap alatt, bár nem is kerestem. Mentálisan talán kipihentem magam – bár az angol társalgás ezt sem könnyítette meg –, fizikailag azonban semmiképp. De életre szóló élmény volt:
a beszélgetések és a csend, az erdők zöldje és az esti kocsmai beszélgetések, a spanyol táj és az emberek kedvessége, az ódon épületek békéje, az a szabadság, amit az jelentett, hogy négy napig semmi más dolgom nem volt, csak menni, nem célba érni, csak menni.
Fotók: Tóth Gödri Iringó
korábban írtuk
Az út, amin a lélek viszi a lábat
Kitartás, akaraterő, önfegyelem, adrenalin – minderre szüksége van annak, aki elzarándokol egy általa kiválasztott kegyhelyre. A több tíz, száz kilométer megtétele megedzi a testet, de az igazi peregrináció lényege nem a testedzés, hanem a lélek „tréningezése”. Készüljünk fel a nagy útra, eddzünk vagy csak vágjunk bele? Erre kerestük a választ. (Cikkünk a Nőileg magazin 2018. augusztusi lapszámában jelent meg).
