A költészet hatalmáról: huszonnégy vers a halálról

Vajon a Netflixen felnövő generációk számára már tényleg nincs hatalma a költészetnek? Netán túlságosan fiatalok a versekhez? Egy magyartanár elmélkedései decemberben – miközben a tizenhétévesek megmutatják, mekkora az ereje ma is a költészetnek: társuk öngyilkosságát dolgozzák fel verssel.
Hirdetés

A decemberi hónap nemcsak a nagytakarítás, sütés-főzés, ajándékvásárlás időszaka egy tanár életében, hanem a karácsonyi műsorok, a betlehemezések, dolgozatjavításoké is. Mikor mit szabad. Azonban dolgozatot javítani szinte mindig lehet. A minap tapasztaltam dolgozatjavítás közben, hogy a kilencedikeseinknek nincs olyan mély költészet–művészet élménye, mint az előző generációknak. Kikeresik ugyan a megfelelő választ az ismeretlen szövegből, tudják a szövegtípusokat, a középiskolai vizsgán jól is teljesítettek, de alig van olyan élményük, hogy a költészet, a művészet hatalmába kerítette volna. A Netflixen megnézett filmek könyv formájában való elolvasását nem tartom művészetnek.

Azon gondolkodtam, hogy a legfiatalabb középiskolás évfolyam, akik az új iskolai tanterv első alanyai, valóban nem találkozott olyan alkotással, ami a költészet iránti szemléletüket meghatározta volna, vagy én méreteztem el a feladatot, egyből dobtam a mély vízbe őket? Vagy

már nem lenne hatalma a költészetnek? Esetleg nem választottam jó témát decemberre? Vagy egyszerűen túl fiatalok ehhez?

És aztán bekövetkezett a csoda. Egy olyan osztályba tértem be, ahol Ady Endre költészete került a terítékre.

A költővel való ismerkedés során arra kértem a tizenegyedikeseket, hogy ki-ki hozzon egy olyan verset, ami neki tetszik. Lapozgassanak a verseskötetben, és válasszanak olyan verseket, amelyek szerintük szépek, amelyek megszólítják őket, amelyek egy kicsit róluk is szólnak. A tapasztalatom azt súgta, hogy sok-sok szerelmes verset fogunk aznap hallani, elvétve egy pár ugar-verset és új-verset. De nem ez történt.

Huszonnégy vers a halálról szólt. Huszonnégy a huszonnyolcból. 

Úgy hangzottak el ezek a versek, mint akik tényleg teljesítették a házi feladattal járó kötelességüket, kiválasztották, elhozták és felolvasták azt, ami szerintük szép. És róluk szól. Tizenhétévesen a felnőtteket meghazudtoló komolysággal olvastak a halálról. Huszonnégyen a huszonnyolcból. Ezen a decemberi órán nem kellett fegyelmezéssel tölteni az időt, nem osztottak meg semmilyen kalandot közben, nem jutott eszükbe, hogy kikérezzenek óráról, vagy bosszantsák egymást.

Csak olvastak egymás után. 

Egyikük arcán legördült egy könnycsepp, miközben a verset olvasta. Nem volt véletlen, hogy ezeket a verseket választották, nem volt véletlen, hogy a halál-versek kerültek elő, hogy a legnagyobb tisztelettel olvasták fel őket, hiszen nem sokkal azelőtt egy barátot veszítettek el.

Így sikerült a tragédiáról a versek nyelvén beszélni, miközben patakokban hullott szememből a könny. 
Hirdetés

Megtapasztalni a diákokkal együtt, mekkora hatalma van a költészetnek, nagyon felemelő érzés volt. Megmutatni emberi mivoltunk – decemberben – őszinte volt. Megosztani a félelmet, bátorság volt. Felajánlani a segítséget, ha szükségük van rá, részemről nem csupán kötelesség volt.

A legutolsó vers ezen az órán a Karácsony című volt, ezzel vigasztaltak. Engem. És szívből jövő öleléssel, és uzsonnás dobozból előkerülő  mézeskaláccsal. Bebizonyították, mekkora hatalma van a költészetnek.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Depresszió – gyermekkorban is lehetséges!

Hirdetés