Hét éve jártunk először Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnökének otthonában, már akkor felfigyeltünk a két ékességre: a könyvespolcra és a zongorára. Izgatottan tértünk hát vissza, hogy a berendezés mögött rejlő történetet is megismerjük.
„Új építésű ingatlan, idén karácsonykor lesz éppen 20 éve, hogy beköltöztünk. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna: holtfáradtan estünk be karácsony este. Amikor elkezdtünk építkezni, még csak egy gyerekünk volt, Anna, aki Anna-háznak nevezte el” – eleveníti fel az első pillanatokat.
A ház fokozatosan alakult otthonná, ennek alapjául szolgált, hogy nagy tereket hagytak: az előszoba, a nappali, az ebédlő, a konyha, a lépcsőfeljáró mind egy légtérben vannak. „Otthonnak rendeztük be, de lassan múzeumnak is nevezhető: itt van minden, amit szeretünk, amit gyűjtöttünk, ami büszkeség számunkra.”
Ülőhelyek paradicsoma
Az ebédlőasztalnál a szék, amin ülünk, Sándor nagymamájától van, de a többi bútor is mind régi, amelyeket régiségpiacról, kereskedőktől, rokonoktól szereztek be. 74 darab szék és fotel van, és már három egyforma is van köztük. Különböző formákat kerestek egy-egy stíluson belül.
„Három gyerekünk van, már egyetemisták. Egy családi vacsora alkalmával szóba hoztam, hogy ha kirepülnek itthonról, eladjuk a házat, és keresünk egy kisebbet. Egyhangúlag kiáltottak fel, hogy »szó sem lehet erről!« Amikor pedig azt kérdeztem, hogy miért, egyszerűen annyit mondtak, hogy »mert itt nőttünk fel«. Leírhatatlan, hogy mennyire jólesett, amit mondtak. Hiszen, amit 25 éve megálmodtunk a feleségemmel, az megvalósult. A szülőknek az a legnagyobb elégtétel, ha a gyerekek otthonnak érzik azt a helyet, ahol felnőttek” – meséli kissé elérzékenyülten.
A dolgozószoba tele van régi könyvekkel, ezért is ez Tamás Sándor kedvenc helye
Könyvek, könyvek és könyvek – no meg darálók, vasalók, üvegek
Nem csak Sándor, de felesége, Anna-Mária is nagy gyűjtő. Sándor kancsókat, vastag porcelán tányérokat, üvegpoharakat, tükröket, régi bútorokat, papír-régiségeket gyűjt, Anna-Mária pedig vasalókat, darálókat, üvegeket és hagyományos falvédőket – ezek nagy része látható is az alsó szinten, és nem keltenek zsúfoltság-érzetet. És ami még ezeket is felülmúlja, az a több ezer könyv, amelyekből közel ezerötszázat budapesti egyetemista éveik alatt vásároltak.
„Ha az öt egyetemi évet számoljuk, minden napra jut egy vásárolt könyv. Azután csak gyűlt az állomány. A szívemhez legközelebb áll az Erdélyi Szépmíves Céh első kiadásának gyűjteménye, amely ma már ritkaságszámba megy” – részletezi Tamás Sándor. A többi tárgynak is külön története van: például a kancsógyűjtést Kosztándi Katalin, egykori grafikatanárnője kezdeményezte, és a kisdiák Sándor a mai napig szenvedéllyel gyűjti. Van olyan is köztük, amelyben egykor töltött káposzta készült – mutat fel a polcra.
Az 150–170 éves üvegpoharak mind Háromszéken készültek. Ezek egy masszív, ónémet stílusú szekrényben kaptak helyet, mely maga is több mint száz éves. A konyhaszekrény tetején található „Csiszár Mihály – Kézdivásárhely” feliratú üvegpalack a legérdekesebb darab, féltve őrzik, ahogyan a lépcsőfeljáró tartófalára kihelyezett, szépen megmunkált, különleges vasalókat is.
A becsben őrzött Csiszár Mihály üveg
„A sárga falon a tied, a fehér falon az enyém” – mutat Sándor a fotógyűjteményre: egyik falon a felesége felmenői, a másikon a saját rokonai fotográfiái sorakoznak. Az előszobában régi tükrök gyűjteménye fogadja a belépőt: az egyik a nagymamáé volt a fésülködő asztallal együtt.
„Erdélyorsság” és egyéb kincsek
Tamás Sándor térképei minden gyűjtemény fölött a legértékesebbek, becsben is tartja, büszkén avat be történetükbe. „Az első darabokat még budapesti jogászhallgatóként vásároltam, azok reprodukciók voltak. A szülőföldemet kerestem rajtuk. Később csak azokat gyűjtöttem, amelyek Erdély önálló ábrázolását mutatják” – mondja, miközben lelkesen csomagolja ki a darabokat. Előkerül egy 1690-es kiadású lap Erdélyorsság felirattal – így, két „s” betűvel. A mi szívünk is megdobban.
Tamás Sándor szenvedélyes térképgyűjtő, könyvet is jelentetett meg ebben a témában
Mindemellett nagyon hangsúlyos az 1927-ben készült Hofmann&Czerny zongora, amelyet azért vásároltak, mert a felesége ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekek tanuljanak zongorázni. Most is szívesen eljátsszák rajta gyerekkoruk kedvenc darabjait.
Vetró András szobrászművész ajándéka, egy haralyi sírkőről származó mintázat. Alatta a felesége kedvence, Szent László
A ház legrégebbi darabja egy 1544-es fametszet, amely Sebastian Münster Erdélyt ábrázoló munkája, a legmodernebb pedig egy kényelmes olvasószék, amelyet nemrég az „Angyal” hozott.
Ahol az Angyal is szeret olvasni
A család adventi időszaka egyedi: az adventi koszorú elkészítése mellett Advent minden vasárnapján összeülnek és mindenki elmondja, hogy az elmúlt időszakban mi az a „jóság" és „rosszaság”, amit tett. Ez tulajdonképpen egyfajta lelkigyakorlat a családban. Ekkor születnek meg az „angyallevelek” is:
23 éve szokás náluk, hogy mindenki leírja vagy lerajzolja, amit szeretne kapni – kiskutyát, kalózhajót, hableányt, hintót, egészséget, szeretetet, serpenyőt, térképet, könyveket…
„Napokon keresztül rajzoljuk, írjuk, csinosítjuk, majd kitesszük az ablakba, az Angyal pedig elviszi. Az igazi meglepetés az volt, amikor 15 év után az összeset visszahozta” – mesélik csillogó szemekkel.
Fotó: Tofán Levente
korábban írtuk
Vettem neked egy házat, kell-e?
Mert ha nem, megtartom magamnak – így hívott fel 2020 őszén az egyik legjobb barátom és kollégám, tudván, hogy több mint tíz éve régi parasztházra vágyom: Székelyföldön jártunkban-keltünkben minden elöregedő falucskában jó állapotú, szállítható gerendaházat keresek. Így esett, hogy nagyjából egy okostelefon áráért egy 1863-ban épített parasztház tulajdonosa lettem. Tokkal-vonóval, bútorokkal, régi szőttesekkel és fényképekkel egyben. A házmentéssel együtt pedig megszámlálhatatlan kihívással, kalanddal és
