Kora tavasszal, húsvét előtt kerestük fel Európa egyik legszebb fővárosát, minden előszervezés nélkül. Egyetlen elképzelésünk volt: szállást keresni a történelmi városközpont közelében, és minél többet magunkba szippantani a város hangulatából. Minden ment, mint a karikacsapás: már az első benyomások is nagyon pozitívak voltak, és amikor első este, hullafáradtan, egy vendéglő pincehelyiségében
egy olyan úr hozta ki első sörünket, aki az Őfelsége pincére voltam című filmből is kiléphetett volna
– azt mondtuk: jó helyen járunk. A csehek és a hangulatos kiskocsmák barátságossága végig velünk volt. Szükség is volt rá, amikor a fényképezőgépre ráfagyott már az ujjam, így hol becherovkával, hol borovicskával melengettük magunkat.
Az óváros tényleg lenyűgöző. Engem gyakran elragadnak az apró részletek – egy érdekes kirakat, egy fura szobor a ház oldalán, a kis középkori utcák világa –, miközben azért a „kötelező” turistalátványosságokat is igyekszünk szemrevételezni… Aztán egyszer csak elengedjük magunkat, és hagyjuk, hogy hasson ránk a látvány, fogadjon be a hely, s ha valami kimarad, legfeljebb még visszajövünk. Prágával is így jártunk.
Bármennyire is fújt a hideg szél, a Károly híd alig engedett tovább.
Csodáltuk a partról, aztán rajta állva, aztán a másik partról, majd a várból… Az őrségváltást a Hradzsin kapujánál mintha éppen az érkezésünkhöz igazították volna, előtte, a téren az oldtimerek még fűszerezték a látványt. És amikor az Arany utcácskába értünk, kisütött a nap is! Egyébként annyira kuckósak azok a kis lakások, hogy bármelyikben ellaknék egy kis időt.
A Szent Vitus katedrálissal szemben nekidőltem a falnak, és próbáltam legalább egy részét magamba szívni a látványnak. Bent „kúthideg” volt, ezért elég kevés dolog maradt meg, a gótikus csoda még visszavár…
Az Arany tigrist persze nem hagyhattuk ki,
Bohumil Hrabal törzshelyén nekünk is le kellett hajtanunk néhány korsó sört.
A sör cseh, a hangulat „multikulti”, nem könnyű szabadulni onnan, de mi valahol egy kisvendéglőben igazi knédlis, vöröskáposztás vacsorát akartunk fogyasztani. Persze ez is csodásan összejött, még az ottfelejtett fényképezőgépemmel is utánunk futott a pincér.
Az óváros palotái, a hangulatos, tekervényes kis utcák, az Orloj előtti tömeg, ahogy várja, hogy egészet üssön az 1400-as évek óta működő óra, a háztetők, tornyok mozaikja a felhős égbolton, a Tyn udvar középkori „fílingje” – mint filmkockák bukkannak fel emlékezetemben. Józsefvárosban, az egykori zsidó negyedben is barangoltunk, bár a nagy tömeg miatt a régi zsidótemető meglátogatása elmaradt, az évszázados zsinagógákat érdemes megnézni. A Vencel tér monumentális látvány, és épp tavaszi virágvásárt tartottak ott.
Egyébként érdekes, mennyire közelinek éreztük magunkhoz az óváros hangulatát, mintha a sokszor egymásra rímelő történelmünk, az európai kultúra megkerülhetetlen eseményei és alakjai, Kafka, Svejk, Hrabal, Kundera miatt kicsit közünk lenne Prágához…
Szóval a cseh fővárost látni kell. Akár többször is. És érezni...
korábban írtuk
Tájba illő rönkház a varsági tanyavilágban
Földúton haladunk az erdő között, Székelyvarság Küküllő nevezetű részén. Már az odaút is sejteti, különleges helyen laknak vendéglátóink, Balog Ágoston és felesége, Katalin. És nem is csalódunk: nyugalomsziget a vadon sűrűjében.
