Saját élményeim úgy 7–8 éves koromtól kezdve vannak: városi vagyok, így a rokonokhoz mentünk falura disznót vágni. Korán kellett kelni, de akkor még a hátsó ülésen elnyúlva, öv nélkül aludhattam végig az utat. Mindig vártam a disznóvágást, mert szerettem a frissen perzselt bőrt és fület rágcsálni – utóbbi egy igazi ínyencség ilyenkor.
– Fiam, meg fogsz csemerelni, a városiak nem esznek ennyi zsírt – mondogatta nagyanyám sógora, de úgyis megettem mindent (is).
Nekem a disznóvágás nem a hagyományról szólt, hanem egy jó alkalom volt megismerni, hogy mi, hogyan zajlik ott, ahonnan a családom jön, és egy alkalom jókat enni.
Ha a velünk egy városban élő rokonok nem tudtak „hazajönni" a disznóvágásra, mindig vittünk nekik kóstolót.
A szúrást és bontást a férfiak végezték, minden egyebet a nők
Kinga városon nőtt fel, de gyerekkorában minden évben vágtak disznót az erdővidéki – szárazajtai – és az illyefalvi nagyszüleinél is. Mint meséli, Szárazajtán nagyon korán kezdték a munkát, még sötétben szúrták meg a disznót. A szúrást és a bontást férfiak végezték, de minden egyebet a nők, a húsvágástól a kolbászgyúráson át a hurka- és kolbásztöltésig.
A reggel elengedhetetlen része volt a pálinka – köményes, vagy a pergelt cukor, víz és szesz keverékéből frissen készült itóka – és a friss kalács. Tizenegy óra körülre elkészült a zsírban sült friss hús, az úgynevezett lecsi-pecsi, amit hordós káposztával és friss, lágy kenyérrel ettek. Sült hurka és kolbász délután öt körülre lett, ugyanekkor ették a tormás-levest vagy másnéven az agyas levest is, amely tulajdonképpen húsgombóc leves káposztalével savanyítva.
Tartósítás füstön, zsírban
Mivel akkoriban a falusi házakban még nem volt hűtő, a húskészítményeket füstöléssel, valamint zsírban tartósították, tettek el lesütött kolbászt, húst, amit bármikor elő lehetett venni a kamrából, egész télen. Kinga ma már a barátaival jár minden évben disznót vágni.
A közös munka, a jó hangulat és a házias finomságok a lényegesek ezen alkalmakkor, nem kifejezetten a hagyományőrzés.
„Készül kolbász, véres hurka, májas hurka, disznófősajt, tepertő. Mindenkinek jut emellett télire elég szalonna, füstölt oldalas, húslevesnek való orja. Készítünk kocsonyát is, ami egy újabb alkalmat ad, hogy a társaság összeüljön. A csülköket is közösen esszük meg, sőt a hájból készült sós rudat is” – sorolja Kinga, hozzátéve, hogy a barátokkal közös disznótor nem olyan, mint gyerekkora disznóvágásai, de így is van egy varázsa.
„Néha vannak nézeteltérések is, hiszen különböző tájegységekből jövünk. A székelykeresztúri nem feltétlenül ért egyet a középajtaival, a kolbász és a hurkák receptjei kapcsán, hisz mást hoznak otthonról, de mindig sikerül közös nevezőre jutni."
Disznóvágás a gyerekek kedvéért
A Sepsiszentgyörgyön elő Réka és férje, Csaba mindketten félig-meddig falun nőttek fel, számukra sokáig természetes volt az, hogy évente kétszer disznót vágnak a családdal, hagyományosan, ahogy a nagyanyáik idejében. Ám mivel ma már városon élnek, és a falusi rokonok távoztak az élők sorából, ez a szokás szép lassan kimaradt. „Nekünk természetes, de amikor úgy 6–7 évesek voltak a gyermekek, azt vettem észre, hogy ők nem tudják, milyen egy disznóvágás, hogy milyen, amikor megszúrják a disznót, amikor szalmával perzselik, amikor belet húrolnak" – meséli Réka. A felismerés nyomán a család úgy döntött, hogy a barátaikkal közösen minden évben vesznek és vágnak egy disznót, amit maguk dolgoznak fel, hagyományosan.
Egy mészárosnő segít nekik a disznó megölésében, bontásában, de azon kívül mindent ők csinálnak, Réka még a beleket is maga tisztítja.
Szerinte ugyanis a boltban venni néhány lejért belet valószínűleg sokak számára kényelmesebb, de neki ez a munka is természetes, egyszerűen a disznóvágás része. Réka örül, hogy a gyerekeik is megismerték ezt a hagyományt – bár nem lett a kedvencük –, de annak még inkább, hogy olyan ételek kerülnek az asztalra, amelyekről tudják, hogy mi az, miből van. A szokásos disznóságok mellett Réka a hájból hájas tésztát készít, lekvárral töltve, a gyerekkorában tanult recept alapján, ami a karácsonyi menü része.
Családi disznótor: egyeseknek mindig, másoknak soha
A huszonnyolc éves Eszter elmondása szerint a fiataloknak nagyon eltérő a viszonyulása a disznótorozáshoz, hiszen a falusiaknak ma is természetes, az életük része, de ismer olyan városiakat is, akik még sosem voltak disznóvágáson. „Emlékszem, amikor Kolozsváron egyetemista voltam a Maros menti és a szilágysági faluból származó évfolyamtársaim minden decemberben haza kellett menjenek disznóvágásra. Az, hogy nem mennek, nem volt opció. Ezzel ellentétben, volt olyan kolozsvári vagy akár a csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi évfolyamtársam is, aki soha nem volt disznóvágáson. Az ilyenek többnyire idegenkedtek tőle" – magyarázza Eszter.
Ami nélkül lehetetlen disznót vágni: fogó-, fülmosó-, és szalonna mutató pálinka
Az őrkői Mocsel család tagjai minden évben vágnak disznót a saját házuk udvarán. „Azért vágjuk a disznót, hogy legyen belőle véres-májas, disznósajt, kolbász” – mesélik, hozzátéve, hogy a karácsonyi asztalra is a saját disznójukból szokott a vacsora kikerülni. Reggel hat óra körül szúrják a disznót, és kilenc óra körül már kész is a sült hús.
Bár régen köményes pálinkát ittak, egy ideje szilvapálinkával öblítik le a zsíros ételeket
– elmondásuk szerint ma már sokkal könnyebb jó házi pálinkát venni, mint pár éve, a szesz pedig – amiből köményest vegyíthetnének – egyre drágább. A pálinkát a nap folyamán sör, később néha bor váltja fel, s bár a disznóvágás a munkáról szól, a hangulat is egyre fokozódik a nap folyamán, és estére szinte mulatsággá válik.
A disznóvágás sokak számára élő, éltetett hagyomány, másoknak az élet része, hisz a mindennapi betevőt adja. Lényegében generációk óta, tájegységtől függetlenül változatlan: van, ahol készül véres és májas hurka is, máshol csak egyfajta, van, ahol a kolbászba kerül paprika, van, ahol nem. A lényeg azonban mindenütt közös: a jó hangulatú munka és a házias finomságok télire.
Fotó: Tóth Gödri Iringó
korábban írtuk
Hurut: a hengerbe zárt csodafűszer
Gyergyószentmiklóson mondhatni minden háziasszony ismeri a hurutot, az örmény hagyományos konyha elengedhetetlen ételízesítőjét, míg máshol a világban kevésbé elterjedt. Mezei Anikó több mint egy évtizede érleli, főzi, gyúrja ezeket a zöld kis kúpokat, elérhetővé téve mindenki számára, életben tartva a hagyományt.
