A „vak-utazás” bevált módszereit alkalmazva, csak a repülőjegyet vettük meg. Meg kibéreltünk előre egy autót, igaz, a helynek megfelelő lazasággal kezelték az autóbérlést is: 20 km-rel az átvétel után le is állt a motor… Kutaisiből Mestiába vezetett az út első nap. A település közel van az orosz határhoz, és rengeteg védelmi torony található a környéken. Itt volt az első találkozás a Kaukázussal is. Az ország ezen részén szubtrópusi az éghajlat, ezért még 1000 méteren pálmafákat látni, és ebből lesz lassan az átmenet a lombhullatókon át a fenyőkig. Innen Stepantsmindába szerettünk volna menni, ami a Kaukázus túloldalán van. Viszont Dél-Oszétiát ki kellett kerülnünk, mert nem ajánlották a beutazást biztonsági okok miatt, ezért a Kaukázus egyik oldaláról a másikra a fél napos út másfél naposra sikeredett.
Stepantsmindába érkezve már kontinentális éghajlat fogadott. Ugyanazon a magasságon, mint Mestiában a csapadékos +4 fok, itt -13 fokká változott. A település határváros Oroszországgal. Itt találkoztunk először a grúz „pálinkával”, a szőlőből készült csacsával, ami szerintünk borpárlat, de váltig állították, hogy szőlőfőzet. Lehet, hogy csak a kommunikációs zavar okozta a félreértést, mert a lakosság többsége egy vak hangot nem beszél a grúzon kívül más nyelven. Pár orosz szót még odavakkantanak, de mivel ki nem állhatják az oroszokat, csak végső megoldásra tartogatják ezt a nyelvet. A Kaukázus ezen oldala is csodálatos: kolostorokkal a hegyoldalakban, magas, havas hegycsúcsokkal.
Innen a grúz borvidék következett. A grúzok az egyik legrégebbi bortermelő nemzet, közel 6000 éve termelnek bort, hagyományaik szerint nem fahordókban, hanem cserépedényekben tárolják. Egyik este belekeveredtünk a grúz italozás tiszta valóságába. Kb. 20 percenként valaki tósztot mondott, a hangulatból ítélve – mivel egy szót sem értettünk – első körökben férfias kívánságokból állhatott, aztán ahogy kezdtek „elernyedni”, úgy lett ez a tósztmondás is egyre érzelgősebb.
Innen Tbiliszi következett. Elég ellentmondásos város, modern üvegépületekkel a múlt század eleji óváros közepében. Mtskheta a régi főváros, itt látszik először a meggondolatlan turistacsalogatás csapdája. Innen az örmény-török határ közelében levő Vardziába mentünk, megnézni a barlang-várost. Egy hegy oldalába vésett település maradványai vannak itt, néhány szerzetes őrzi. Fénykorában 5000 embernek volt a lakhelye, a grúzok szerint ez az ő Petrájuk.
A grúzok fő étele a hacsapuri, ami kenyértésztába töltött juhtúrós, lángos formájú étel. Van húsos, meg mindenféle változata. Olcsó, hihetetlenül finom és laktató. Sok halat esznek, és a többi ételük is nagyon ízletes, házias jellegű.
Grúziát mindenkinek bátran ajánlom, aki kis betekintést szeretne a Kaukázus világába egy barátságos, biztonságos és szép helyen. A turizmusra nincsenek túlzottan felkészülve, ez számomra pozitív, de épp ezért a szállások legtöbb helyen „egyszerűek”. Elegendő élményt és feltöltődést nyújt, és persze mindezt az itthoni árak alatt.
Írta és fényképezte: Kallós Attila
