• Fotó: Angyalosi Bea
– Ha jól tudom, a közgazdaság, a pénzügy világából érkeztél a divathoz. Hogyan történt a váltás?
– Valóban közgazdaság szakon végeztem, pénzügyi területen dolgoztam, de mindig is ott bujkált bennem a művészetek iránti vágy. Ez egyfajta belső kettősség volt. A közgazdasági pályát főleg a szüleim javaslatára választottam – biztos megélhetést akartak nekem. A közgazdaság karon mesteriztem is, és párhuzamosan a nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szakon is elvégeztem egy alapképzést. A tanulmányaim befejezése után nem sokkal gazdasági igazgató lettem egy 350 embert foglalkoztató bútorgyárban, majd bankban is dolgoztam Kolozsváron. Ám a gyermekeim születésével minden megváltozott: egymás után érkeztek, és már nem fért bele a nyolcórás munkanap és az ingázás.
Amikor már három gyermekünk volt, úgy éreztem, más útra kell lépnem: elkezdtem hobbiként ékszereket készíteni.
Először a férjem vetette fel, hogy próbáljam eladni őket, ami nekem nagyon mély víznek tűnt: addig semmit nem adtam el életemben – teljesen idegen volt számomra. De hamar belendült a dolog, elkezdtem vásárokra járni, online is jelentkeztek vásárlók, és így kialakult egy tizenkét évig tartó ékszerkészítői korszak. Már az ékszerkészítés során is kalotaszegi motívumokat, leginkább a tulipános mintát használtam, színes, egyedi darabokat készítettem, amelyeket egy idő után már az utcán, egymáson is felismertek az emberek, azt mondták, van egy jellegzetes stílusom.
– Három gyermek mellett hogyan lehetett az alkotást és az értékesítést is menedzselni?
– Éjszaka. Az ékszerekhez használt technika miatt két-három óra alatt kellett elkészülnie egy darabnak, különben megkötött az anyag. Amikor mindenki aludt, akkor dolgoztam. És szerencsémre édesanyám mindig mellettem volt, próbált felmenteni a dolgok nagy része alól, a házimunka alól, és ugyanúgy a férjem is mindig beszállt a házimunkába, a gyermeknevelésbe, úgyhogy ilyen szinten könnyű dolgom volt, tudtam a munkára fókuszálni.
– És hogyan lett az ékszerkészítőből divattervező?
– A divat világa mindig is vonzott, tulajdonképpen egy nagy álmom volt. Körülbelül tizenkét év ékszerkészítés után végeztem el egy tanfolyamot, ami divattervezésről szólt, és ennek zárásaként
a vizsgamunkám egy mini kalotaszegi kollekció lett, amihez saját, otthoni anyagokat, varrottasokat használtam fel, és amelyet Bukarestben mutattam be.
Bár azt akkor elsősorban magamnak készítettem, nagyon kíváncsian vártam a fogadtatást, hiszen a közönség véleménye mindig számít, ugyanis valamennyire egy tükröt is tart feléd, hogy milyen úton haladsz. A fogadtatás végül nagyon pozitív lett, ami adott egy hatalmas lendületet…
– A kalotaszegi motívumok kiskorodban is jelen voltak az életedben? Olyan családban nőttél fel, ahol értékként tekintettek a népi mesterek alkotásaira?
– Igen, ezek a minták a gyermekkorom szerves részei voltak. A Kispetri-i nagymamámnál tele volt a ház írásossal, gyönyörű darabokat varrt. A másik, a zsoboki nagymamám is tanított hímzésre, néhány alaplépést tőle tanultam meg. De
a legnagyobb hatással édesapám volt rám, aki fafaragóként dolgozott – egész Kalotaszegen az egyik legtehetségesebbnek tartották.
Gyermekként rengeteg időt töltöttem mellette, mintákat rajzoltam, faricskáltam. És most is sokszor úgy érzem, hogy ő vezeti a kezem.
– Tudatos döntés volt, hogy írásos hímzésekkel dolgozol, ami hagyományosan a lakástextíliákon jelenik meg, és nem a díszes kalotaszegi viselet különböző elemeivel?
– A kalotaszegi népviselet úgy tökéletes, ahogy van. Gyönyörű. Bizonyos elemeit inkább formailag hozom vissza, így például a muszuj, azaz a felhajtott szélű szoknya sejlik fel, vagy a pliszírozást, azaz hajtogatást mint technikát használom.
Az írásoshoz való fordulás egyrészt zsigerből jött – ez áll hozzám a legközelebb –, másrészt tudatos is. Az írásos egy formálható, jól alkalmazható technika.
Olyan, amit a saját világomra tudok alakítani, mégis megtartja a hagyományos jellemzőit. Fontos nekem, hogy amit létrehozok, az tükrözze Kalotaszeget – de ne másolja, hanem újrateremtse az értékeit.
– Ezt egyfajta missziónak tekinted?
– Igen, annak érzem. Ma már egyre kevesebben hímeznek a térségben, de én szeretném, ha nem tűnne el az írásos hagyománya, szeretném, ha – nem is feltétlenül a jól ismert terítőkön és párnákon, de valamiféle újraértelmezésben – tovább élne. Éppen ezért az általam tervezett ruhák kivételezésébe igyekszem olyan asszonyokat bevonni, akik még értenek ehhez. Munkát adok nekik, és közben egyre többen látják, hogy milyen gyönyörű ez a mintavilág.
A helyi asszonyok egyébként nagyon nyitott szívvel fogadták már az első felkéréseket és fogadják a mai napig az ötleteimet. Kíváncsiak és lelkesek.
És büszkék arra, amit együtt létrehoztunk. Másrészt pedig elindítottunk egy hullámot is: kis kézműves tanfolyamok indultak a közelmúltban, ahol fiatalok kezdtek, kezdenek rajzolni, hímezni, akár farmernadrágra, akár farmerdzsekire. Így a technika tovább él. Hatalmas öröm, hogy ők ezt hobbiszinten, saját maguk kedvtelésére űzik.
– Hogyan zajlik maga az alkotás nálad? Te csak tervezel, vagy szabsz és varrsz is?
– A legelső kollekcióm még úgy készült, hogy a régi textíliákat – falvédőket, párnákat – édesanyám tiltása miatt csak hajtogattam, tűrtem, nem vághattam szét. Akkor a szabás-varrásban egy barátnőm segített, én csak megálmodtam az öltözékeket. A következőkben már megterveztem a dolgokat, de még mindig nem volt akkora önbizalmam, hogy saját magam szabjam, varrjam a dolgokat. Ma már tervezek, rajzolok is mintákat, értek a szabásminta-készítéshez.
A kiszabott darabokat eddig a helyi asszonyok rajzolták ki, s azután egyenként ki is varrták, de az utóbbi időben én is kezdtem rajzolni, úgyhogy már lesz egy-két olyan darabom, amelyet én rajzoltam.
De a varrást továbbra is másokra bízom – vannak, akik ezt nálam sokkal jobban csinálják. És a cél az is lenne, hogy ezt szétosszuk, és hogy minél többen részesüljünk a munkában is és az örömökben is.
– Meséltél már arról, hogyan zajlik a gyakorlati munka – rajzolás, kivarrás –, de hogyan születik meg egy ötlet benned? Jön egy hirtelen inspiráció, vagy inkább tudatos tervezés előzi meg?
– Általában egy összkép jelenik meg a fejemben. Nagyban látom a ruhát, a struktúrát, a vonalakat, és csak ezután kezdek el a részletekkel foglalkozni. Volt már olyan is, hogy egy ékszerdarabból indult ki valami – például egy karkötőből lett később táskadísz –, de a ruháknál mindig egészben gondolkodom. Olyan ez, mint az építészet: előbb megvan az alap, aztán jönnek a díszítőelemek. A hímzésnél zónákban gondolkodom, nem helyezek el akárhová bármit.
Tudatosan figyelek arra is, hogy a díszítést a hagyományos szabályok szerint használjam, úgy, ahogy a régi mintákban megjelentek:
igyekszem nem felborítani azt a rendszert, amit az íróasszonyok évszázadokon át használtak. Sokszor inspirálódom azokból a könyvekből, amelyek ezeket a motívumokat gyűjtik össze. A színekben is megtartom a hagyományost – sötétkék, fekete, piros, fehér –, de például bevezettem a bézst is, ami bár nem hagyományos, mégis jól illeszkedik. A fekete-bézs kombináció különösen közel áll hozzám, és úgy látom, a közönség is nagyon kedveli.
– Az elmúlt években egyre több helyen jelentek meg népművészeti motívumok a divatban. Mennyire érezted azt, hogy most jött el az idő, hogy te is belevágj, hogy ebben most van fantázia?
– Bennem már régóta ott motoszkált a gondolat, hogy egyszer el kellene kezdenem ezt a kollekciót. Csak mindig arra vártam, hogy majd lesz egy tökéletes pillanat – amikor már elég ügyes leszek, elég felkészült, minden adott lesz hozzá... Aztán rájöttem, hogy ilyen pillanat nincs. Vagy ha van, hát nem jön magától.
Rájöttem, hogy el kell kezdeni azzal, ami van. Akkor is, ha még nem tökéletes. Ha arra várok, hogy minden csillag egy irányba álljon, akkor sosem vágok bele.
Úgyhogy azt mondtam magamnak: most vagy soha. Látva ezt a trendet, amit említettél, azt éreztem, hogy ha más képes rá, akkor nekünk, nekem is menni fog. Tulajdonképpen ez a trend löketet adott, hogy ne halogassam tovább, mert ezek a minták bennünk, bennem is élnek, és jogunk van ezeket új életre kelteni.
– Az első kollekció után hogyan alakult a pályád? Hogyan jutottak el a kreációid Párizs és Milánó kifutóira?
– Gyorsabban, mint gondoltam. És most is igyekszem felnőni a feladathoz, amit ez jelent, ugyanis nem mindig könnyű tartani a szintet, mindig újat felmutatni. Bukarest után sorra jöttek a lehetőségek, de persze ezekért tenni is kellett. A nemzetközi divathetekre való kijutás nem egyszerű: szigorú szelekció van, komoly anyagot kell beküldeni, és kezdőként még inkább bizonyítani kell, hogy tudod tartani a szintet. De végül sikerült, többségében pályázati támogatásokkal. Ezek segítenek abban, hogy eljussak a bemutatókra, és méltó módon képviseljem nemcsak magamat, hanem Kalotaszeget is. Minden ilyen alkalom élmény, és lehetőség a kapcsolatteremtésre.
Párizsban például rengeteg emberrel beszéltem, mindenki nyitott volt. Egy-egy jó szó, egy névjegy, egy ötlet – ez az igazi értéke ezeknek a találkozásoknak.
A legnagyobb élmény számomra az volt, hogy ott mindenki segítőkész volt, senki nem rivalizált: egy olyan közösségbe csöppentem, ahol inspiráljuk egymást. Legutóbbi megjelenésem Oszakában volt, a világkiállításon, ahol mondhatni Románia képviseletében jelent meg az egyik darabom. A román közszolgálati televízió riporternője viselte azt a korszettet, amit én terveztem, és abban közvetített. Elmagyaráztam neki, honnan származik a minta, milyen térséget képvisel, így, ha most megkérdezik tőle, pontosan el tudja mondani, hogy ez egy kalotaszegi minta, és mit jelent. Így rajta keresztül a kis hazám is láthatóbbá vált – és ez számomra óriási dolog.
– A nemzetközi divattrendek hatnak rád?
– Nem igazán követem őket tudatosan. Olyan ruhákat készítek, amiket én is szívesen viselnék. Például motorozunk, ezért van motoros dzsekis szabású kabát is a kollekcióban. Szeretem az oversized fazonokat, ilyenek is készülnek. Másfelől figyelek arra is, hogy különböző alkatú embereknek jól álljanak a darabjaim.
Inkább a használhatóság, viselhetőség és az egyediség vezérel, mint az aktuális irányzatok.
Amit én művelek, egyébként is egy sajátos műfaj, „slow fashion”, sőt, „very slow fashion”. Nálunk semmi sem készül gyorsan: egy hímzett kabát akár több hetes munka. Ez a varázsa is: idő, odafigyelés, kézimunka. Én nem akarok fast fashion márkává válni – inkább keveset, de jót és tartósat. Rendelni lehet, de időbe telik, míg elkészül. Ez szerintem érték.
– Milyen visszajelzések érkeznek itthonról, Erdélyből?
– Nagyon pozitívak. Például a Kalotaszegi Magyar Napokon kalotaszegi lányokat öltöztettem – ez természetesnek tűnt, hisz ők tudják legszebben viselni. A közönség is lelkesen fogadta. És
úgy érzem, sokan látják, hogy amit csinálok, az a múlt továbbgondolása, nem elvétele.
Persze negatív kritikát is kapok. És ezt az elején nagyon szívre vettem, volt pár álmatlan éjszakám emiatt, de szép lassan megértettem – ebben a támogató környezetem is segített –, hogy semmi nem lehet tökéletes, vagyis olyan, hogy mindenkinek megfeleljen és mindenki szeresse. Úgy érzem, hogy magamból kell kiindulnom, és hallgassak arra a belső hangra, ami azt mondja, hogy helyes az út, és akkor minden rendben lesz.
– A gyermekeid hogyan viszonyulnak a munkádhoz? Hordják a ruháidat?
– A lányom előszeretettel viseli a dzsekiket. És most már a fiam is kiszemelt magának egyet, ő is szereti. A nagyfiam szokta néha kérdezni: „Anya, te még nem unod ezt a kalotaszegit? Nem kellene már valami mást?” És én mindig azt mondom neki, hogy még akkora lehetőség van benne, és még csak az elején vagyunk.
Ha Isten segít, lesznek más kollekcióim is, de a kalotaszegi a szívem csücske, amellyel mindig foglalkozni fogok. Ezt egyszerűen nem tudom megunni.
A gyermekek reakciói tényleg a legnagyobb visszajelzéseim, és egyben ők a legnagyobb kritikusaim is. Folyamatosan mozgásban tartanak, tornáztatják az agyamat: rávilágítanak, ha valamit nem csinálok jól, vagy nem kommunikálok érthetően. Próbálok hozzájuk is idomulni.
– Bánffyhunyadon élsz, alkotsz. Egy viszonylag kisvárosi környezet mennyire hátrány vagy előny a divatszakmában?
– Azt érzem, pont jó helyen vagyok. Innen, Bánffyhunyadról csillagszerűen eljutok minden környékbeli faluba, ahol hímeznek, dolgoznak az asszonyok. Nagyvárosból talán nehezebb is lenne ezt így kézben tartani. Az anyagokat online is be tudom szerezni, ugyanakkor sok házi vászon még fellelhető – van a saját kelengyémből is, de vásárolni is tudok. Ez a lassú, de élő hálózat fontos része a munkámnak.
– Mik a hosszú távú terveid?
– Szeretném, hogy ez a kis márka, amit építek, elérje azt a szintet, ahol megérdemelten helye van. Egy olyan webshopot álmodom, ahol rendelni lehet ezeket a ruhákat – nem fast fashion mennyiségben, hanem egyedi, értékes darabokat. Sokan mondják, hogy néha „túl sok” a hímzés – de én pont azt érzem, hogy ezek így teljesek. Ezek mesélnek. És szeretném, ha ezek a történetek minél messzebbre eljutnának.
– A ruhák mellet az ékszerkészítés is megmaradt?
– Igen, bár ma már inkább a ruhákhoz illő kiegészítőket készítek. Korábban volt egy bemutatóüzletem, de tavaly be kellett zárnom, mert kezdett túl sok lenni – a tervezés, a divathetek, a család mellett arra már nem maradt idő. Most a garázsban rendezkedtem be. Ott alkotok. Néha pizsamában is lemegyek dolgozni.
– Ennyi minden mellett, között, közben, hogyan töltődsz fel, hogyan lazítasz? Van, ami igazán kikapcsol?
– A motorozás. Igaz, hogy csak utasként űzöm, a férjemmel, de akkor nincs más, csak a jelen. Teljesen kikapcsol. Ugyanezt adja az ékszerkészítés is – ott és akkor csak az van, amit alkotok. Meditatív, feltölt. Szóval, azt hiszem az ékszerkészítés mostanában hobbi lett. És ez kell is, mert minden más egyre sűrűbb.
„Több eseményen is viselhettem Szalai Kati ruháit – mindig különleges élmény volt. Kollekcióiban a kalotaszegi motívumok nem csupán díszítőelemek, hanem élő hagyományok, amelyek tisztelettel nyúlnak vissza a gyökereinkhez, és kortárs formában születnek újjá. Munkájában ott van az örökség, a kifinomultság és a női erő harmóniája. Ruhái nemcsak szépek, hanem történetet is mesélnek – rólunk, a múltunkról és arról, amit értéknek tartunk.”
Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Házimunka – Vasalás
A fehér ing vasalásánál nem lehet mímelni a vasalást. Ott kell lenni teljesen, testben s lélekben. Mint a karácsonynál. Félig-meddig jelen lenni karácsonykor nem lehet. Mert ebben az ünnepben minden ötvöződik, ami a földi életben fontos.
