Harminc alatt, de húsz év „tapasztalattal” a háta mögött
Vannak bizonyos formaságok, amit akkor sem hagyhatunk ki egy zenész- interjúból, ha rendhagyó mód, kora reggel az alany konyhájában ejtjük meg, amikor még ki sem pihente az előző napi koncertet: mióta zenél, mikor döntötte el, hogy erre szánja az életét? Gyorsan kiderül, nem holmi rocksztár iránti rajongás, vagy a rivaldafény vonzotta, hanem egy játékszer pecsételte meg a sorsát.
„Ötéves voltam, amikor nagytatám vásárolt a nővéremnek egy kínai, csipogó szintetizátort. A testvéremet nem igazán érdekelte a ketyere, de engem teljesen megbabonázott. Folyamatosan kalimpáltam rajta, volt, hogy édesapám úgy talált rám, hogy a szintetizátort ölelve aludtam, még a nyálam is csordogált a billentyűkre” – meséli, és le sem tagadhatná, hogy a játék emléke is örömmel tölti el. Onnantól már nem volt visszaút. Szülei magántanárhoz vitték, majd az óvoda után a gyergyószentmiklósi Vaskertes Általános Iskola zene tagozatán kezdte meg az első osztályt, és a kolozsvári zeneakadémián zárta a kört. Zenepedagógusnak tanult, de hamar rájött, hogy az ő helye nem a hagyományos tanügyi rendszerben van.
Zeneiskola és az álmok földje
„Alig voltam húsz éves, mikor a Dreamland együtteshez csatlakoztam, a társaim pedig mind kiskorúak voltak még. Ez az együttes alapozott meg számomra mindent. Bár fiatalok voltunk, és a bandának talán nem is volt hosszú távú elképzelése, de arra mindenképp jó volt, hogy megízleljük, mit is jelent zenekarként működni, alkotni. Koncertek, stúdiózás, első vastapsok és a színpad világa – mindezt a Dreamlanddel ismerhettük meg” – számol be az első zenekari tapasztalatairól, de azt is elárulja, hogy a klasszikus zene után a műfaj is kihívást jelentett számára.
„A zenekarosdi teljesen új világot nyitott meg számomra, hiszen én a klasszikus zenei nevelésem mentén teljesen más perspektívából közelítettem a zenéhez, a zenésztársaim autodidakta mód tanultak és alkottak. Ők tartottak tőlem emiatt, míg én épp általuk egy új dimenzióba kerültem, a merev szabályok és brillírozás helyett az alkotás örömét, a csapatszellemet és a szórakoztató szabadságot ízlelhettem meg, talán emiatt egészítettük ki egymást. A régi felvételekből látszik legjobban, hogy felszabadultam, hisz hat évvel ezelőtt mondhatni túlzenéltem egy koncertet, miközben mereven ültem egy szintetizátor előtt a kottaállvánnyal. Ma már ennek nyoma sincs” – foglalja össze.
A zeneiskolát is emiatt alapította, hisz annak ellenére, hogy a Dreamland két év után felbomlott, már tisztában volt vele, hogy továbbra is zenekarban akar dolgozni és a koncertek, más elfoglaltságok mentén képtelen lett volna a tanügyi rendszer korlátai között teljesíteni. Sőt, a két együttes közötti időszakban még a lagzi-zenélésbe is belekóstolt, viszont a heti 40, akár 50 órát a zenei műhelyben tölti.
„A majdnem totyogóktól felnőttekig vannak diákjaim, és ezt a munkát sem hagynám semmiért. Szeretek a gyerekekkel foglalkozni,
a diákjaim emberként is fontosak számomra, és mindent megteszek azért, hogy az a laza, vagány, megbízható tanár legyek, amilyen tanárokat mindig is szerettem volna.
Természetesen tisztelem és szeretettel gondolok rájuk, de azzal is tisztában vagyok, hogy a tanügyi rendszerben ez a tegeződő baráti viszony nem is lenne fenntartható.”
Arra is kíváncsiak voltunk, hogy a „celeb-státusza” vonz-e be diákokat, amire rögtön rávágta: persze. „Volt rá példa, hogy a lurkó sokkal inkább miattam járt, mint a zene miatt, és tudtam azt is, hogy a heti órákon túl gyakorlásra nem is számíthatok tőle, de így is aranyos volt. Meg olyan diákom is van, akit láthatóan motivál a zenekarunk, hisz ahogy látja, hogy egyre-másra sikereket érünk el, ő is sokkal komolyabban veszi a tanulást is, úgyhogy mindenképp vannak helyzetek, amikor a tanári szerepem és a zenész hatással vannak a diákokra is”.
Stílus és egyéniség
Olyan férfiból van, aki ad a külsejére. Talán a klasszikus zene és az elvárások is hatással voltak rá, de pár éve még megjelenésében is kimértebb volt, elegánsabb szetteket választott, mára azonban már lazább, sportosabb az öltözéke. „Azt hiszem, mostanra alakult ki az ízlésem. Szeretek szépen fésült lenni, ugyanakkor az egyedi ruhadarabokat szeretem a legjobban, ezért imádok turkálni. Így olyan szettjeim vannak, amelyek máson nem köszönnek vissza, csak egy német hordta korábban, de megunta” – kacagva hozzáteszi, ha netán megtetszik neki egy darab, de van kis szépséghibája, akkor „Annuska néni Szárhegyen 20 lejért zipzárt cserél rajta, és jobb lesz, mint új korában”. Bár figyel arra, hogy rendezett és ápolt legyen, a hiúság távol áll tőle, semmit sem tenne a külsejével csak azért, hogy az „piacosabban” mutasson a színpadon – hangsúlyozza Csabika.
Rajongók és a népszerűség kezelése
Mi tagadás, ma a pop-indie zenekarok a korszak Backstreet Boys-a. Sármos srácok és divatos zene mögötte. Hogy kell ezt kezelni vagy jól kezelni, arra nincs recept, de visszaélni vele annál könnyebb. Csabika ennek ellenére nagyon visszafogottan éli a hétköznapokat.
„Minél népszerűbb a zenekar, annál több rajongónk van. Persze, elsősorban a frontemberünk körül lehet ezt észlelni, hisz ő a központi arc, de hamar ki lehet szűrni, hogy sokan másképp mosolyognak nekünk, ajándékokkal, akár üzenetekkel bombáznak.
Én tudatosan nem is igazán használom a közösségi médiát, hogy folyamatosan beszámoljak minden lépésemről, egyelőre az együttes brandjét szeretném, ha építenénk.
Természetesen azokkal a rajongókkal, akikről tudjuk, hogy támogatnak és a zenénk miatt állnak mellettünk, kommunikálok, barátkozom is akár, de amikor nyilvánvalóan „hátsó szándékok” vannak, azt kizárom.” Kifejtette, bár sok zenész van, aki prédaként tekint a rajongóira, neki a határai ezt nem engedik meg. „Néha voltak apró konfliktusok a párkapcsolatomban rajongók miatt, hisz vannak, akik nem tartják be a határokat, és annak ellenére, hogy én nem foglalkoztam velük, a barátnőmet zavarta. De mivel minden konfliktushelyzetben szeretem a másik fél oldaláról is vizsgálni a helyzetet, megértettem és próbáltam megtalálni a megoldást.”
A hírnév az örömzene mellékterméke csupán, és Csabika meglátása szerint a környezete sem engedi, hogy ez a fejébe szálljon. „A város, ahol élek, bevallom, nem különösebben inspirál, viszont egy olyan családias buborékot von körém, hogy egy kisebb turné után hazatérve ismét egyszerűen önmagam lehetek, és ez is nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy reálisan tudom kezelni a helyzetet. Én szeretem a rendet, ha körülöttem minden rendezett, tiszta, ugyanez a letisztult rendet szeretem a fejemben is megtartani.”
Fotó: Kiss Krisztina, Ádám Katalin
korábban írtuk
4S Street: Hiszünk magunkban és a dalainkban
Sikert sikerre halmoznak, kétszer is elnyerték a Legszebb Erdélyi Magyar Dal címet, legutóbb a Mesélek a bornak dalukkal. Folyamatosan koncerteznek Erdélyben és Magyarországon is. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. januári lapszámában jelent meg.)
