– Bár a jezsuiták sokszínűsége messze földön ismert, amivel közülük is kitűnsz, az talán a művészi hajlam, szépérzék, amivel rendelkezel. Honnan ered ez?
– Mindig volt bennem egyfajta különcség, ami miatt általában kilógtam a sorból, már az általános iskolában is. A személyiségemhez hozzátartozott a különlegesség, kerestem, hogyan tudom egyedi módon kifejezni magam, mindig is elkerültem, hogy szürke egér legyek. Érdekes kihívás, hogy ez a fajta egyediség-tudat miképp tud értékteremtő lenni, hogy ne csak rólam szóljon, hanem valamiképpen mások javára is váljon. Ennek egyik módja a művészetek felé való vonzódás, de ezt nagyon óvatosan fogom meg, mert nem tartom magam művésznek.
– Ki művész a te definíciód szerint?
– Szerintem művész az, aki valamit professzionális-, nagyon igényes szintre emel, legyen az tánc, zene, ennek különféle ágai, képzőművészet, irodalom stb. Akin keresztül át tud ragyogni valami a Jóisten szépségéből, ami gyógyít, és életet ad. Én inkább hobbiművésznek tartom magam, vagy egy olyan embernek, akiben sokféle érzékenység van, és ez több mindent át tud ölelni. Bennem a művész főleg ebben az integrációban, az egység keresésében nyilvánul meg, ami papként nagyon fontos, hogy miképp tudok rácsodálkozni a sokféle módra, ahogyan Isten az embereket vezeti. Ebben az érzékenységben van egy nagyon erős vágy az alkotásra. Amikor Rómában voltam, és a járvány miatt be voltunk zárva 60 napra, én majdnem megőrültem, főleg az első két hétben, amikor csak az volt, hogy mit nem szabad csinálni. Akkor nagyon erős késztetésem volt arra, hogy valamit alkossak, ami az embereknek valóban segíteni tud, vigaszt tud nyújtani. Ezáltal született a blogírás, illetve a vezetett imák sorozata is.
Magyar rendtársakkal legényest járva
– Az, hogy meglátod a szépet, és meg tudod különböztetni az értékeset a bóvlitól, született adottság, vagy fejlesztetted, tanultad?
– Én azt gondolom, hogy részben velem született. Óvodás gyerekként már összeválogattam a cipőimet, a ruháimat, azok színeit, ami abszolút nem volt fontos más fiúknak. Valami miatt engem mindig is vonzott a művészek világa, aminek van egy zártkörűsége, főként, ha a színésztársadalomra gondolunk vagy festőkre, és más művészekre, akikhez nehezen lehet közel jutni.
Nagyon vágytam egy olyan közösséghez tartozni, akikben elevenen él az érzékenység a szépre, az alkotásra.
A szemináriumban ezzel mindig kicsit egyedül maradtam, ellenben jezsuitaként sokkal könnyebb, mert a szerzetesrendünkben rengeteg művész van. Rómában, a közösségünkben volt egy indiai rendtársam, aki híres festőművész volt, vagy voltak nagyon tehetséges énekesek, zeneszerzők. A Jézus Társaságában (a Jezsuita Rend másik megnevezése – szerk. megj.) ez sosem volt ismeretlen, hisz híres építészek, festőművészek, táncosok, fafaragók kerültek ki a testvérek közül. Amiatt is szeretek jezsuita lenni, mert itt a különlegesség megfér, nem érzem magam egzotikus csodabogárnak.
– Rendszeresen táncolsz, valamint vezetsz egy tánccsoportot. Beavatnál ennek a rejtelmeibe?
– A tánccal összefüggésben azt gondolom, hogy az életemben egy nagyon szép út volt, ahogyan egyre inkább elkezdtem felfedezni a saját magam testét, ami férfiként talán nehezebb, mert
ti, nők különféle dolgok miatt sokkal jobban tudtok kapcsolódni a testetekhez.
Szerintem mi, férfiak sokkal inkább élünk a fejünkben, ez a testtudatosság jóval idegenebb számunkra. Amikor elkezdtem táncolni, az adott egy mélyebb kapcsolódást az érzéseimhez, és megerősített, hogy merjek hitelt adni az intuícióimnak, merjek jobban hallgatni a belső világomra. Ezzel a meditatív tánccal, amit másfél éve vezetek Marosvásárhelyen, többen nem tudnak mit kezdeni. Szokott is ilyen kérdés elhangzani, hogy ez olyan, mint a néptánc? Mifelénk egyáltalán nincs ennek hagyománya, ezért meg tudom érteni, hogy akinek nincs ebben tapasztalata, nem tudhatja, mit jelent ez a fajta művészi önkifejezés, mit jelent szabadon táncolni, saját érzéseimre, vágyaimra ráhangolódni, és engedni, hogy a belső érzék vezesse a mozdulataimat. A tánc ezen formája egyben ima is, hiszen a belső világom megnyílik az Isten felé, és a tánc által engedem, hogy az Isten jelenléte átjárjon, tisztítson és felemeljen.
– Mikor és hol ismerkedtél meg a táncművészettel?
– Rómában kezdtem kortárs táncolni öt évvel ezelőtt. A tánciskolában egy nagyon szimpatikus társaság volt, széles skálán mozogtak minden szempontból, a korosztály, az érdeklődés tekintetében is. Fantasztikus embereknek ismertem meg őket. Amit szeretek ezekben a körökben, az az egység-tapasztalat, ami nekem világéletemben fontos volt:
hogyan lehet megélni az egységet a másságban, akár a különféle világnézetek, vallások, másképpen gondolkodók között.
Ott jött létre az az elfogadó tér, ahol mindenki lehet az, aki, van egy tisztelet egymás iránt. A művészet nekem valami ilyesmit szimbolizál. Annak megtalálását, hogy mindenki a saját színével, mintájával hogyan maradhat meg önmaga, de nem individualista módon, hanem felfedezve a helyét a vásznon. A művész talán ezt keresi, hogy segítsen rámutatni az összefüggésekre egy távolabbi perspektívából, hogy mindennek megvan a maga helye az életben. Az elfogadás tudja felszínre hozni az igazán fontos értékeket. Ehhez szükség van játékra, önfeledtségre, szabadságra, hogy kibontakozzék mindaz, mi életet ad. Emiatt is kicsit nehéz volt Székelyföldre visszajönnöm. Rengeteg értéket találtam itthon, de ezzel a fajta nyitottsággal, főleg az elején, nem találkoztam, és ez nekem nagyon fájdalmas volt. Azt éreztem, hogy a vélemények durván kerülnek kifejezésre, nem lehet szépen konfrontálódni, hanem csattannia kell annak, hogy bizonyos emberek másképpen gondolkodnak a világról. Én ezzel nem tudtam mit kezdeni.
A római tánccsoporttal
– Hogyan fogadták, amikor meghirdetted Vásárhelyen a tánccsoportot?
– Erre főképpen a nők nyitottak, de ez nem újdonság számomra, mert a római tánciskolában is 20-25 főből egyedül voltam férfi. Nekem ezzel sohasem voltak problémáim, és nem azért, mert nőcsábász lennék, hanem mert főképpen nők neveltek. Emiatt a női közelség számomra nagyon is ismert és biztonságos terep. Kell egy bizonyos érettség ehhez, illetve szükség van bátorságra is, hisz a szabad tánc azzal is jár, hogy valaki el tud vonatkoztatni attól, hogy mellette mások is táncolnak. Ezért leginkább a 30 pluszos korosztály nyitott rá. Van ennek egyfajta kitettsége, de van egy végtelen biztonsága is annak a közegnek, ahol táncolunk.
– Mi az, amiben még tudod kamatoztatni a szépérzéked?
– Nagyon szeretek sütni, cukrászkodni, mivel ott különösen oda lehet figyelni, hogy szép legyen az a sütemény, jobban ki tudom bontakoztatni a kreativitásom. Régen szerettem festeni meg rajzolni is, de ezt az utóbbi időben nem gyakoroltam. Sosem voltam nagy tehetség, de mindig is vonzott, hogyan lehet akár festve imádkozni, vagy visszatekinteni az elmúlt napra, és azon keresztül kapcsolatba lépni a Jóistennel.
– Emlékszel az első süteményedre?
– 6–7 éves lehettem, de a fogadtatásra nem nagyon emlékszem. Először biztosan egyszerű pudingokkal kísérleteztem. Amiatt nem emlékszem pontosan, mert mindig más süteményt készítek, nem szeretem ismételni magam, mindig vágyom valami újat kipróbálni. Arra is emlékszem, hogy középiskolásként nyáron gyakran én készítettem az ebédet, ha a szüleim munkában voltak, és hogy ez teljesen természetes volt. Sosem ijedtem meg, ha fakanalat kellett kézbe venni. Nekem mindig fontos volt az önállóság, hogy mindenhez valamennyire értsek, és hogy tudjam ellátni magam.
Szüleivel és testvére gyerekeivel
– Jelenleg egyetemi lelkészként tevékenykedsz. Hogy érzed, sikerül megtalálnod a szót a fiatalokkal?
– Azt mondanám, hogy folyamatban van. Az egyetemista korosztályhoz nekem sokkal könnyebb kapcsolódni, mint a tinikhez. Most már lassan megérkeztem, így elkezdtem érzékelni, hogy milyen szükségeik vannak, de ez egy hosszú folyamat volt, mert Rómában, az intézetben, ahol tanultam, nem huszonévesekkel voltam együtt, a társaim mögött már egy nagyobb élettapasztalat állt. Mivel nem egy megszokott egyetemi közegből érkeztem, ezért bekerülni a húszévesek közé azzal a tanulmányi tapasztalattal, tudástárral, amit ott felszedtem, nem volt könnyű…
– Milyen értékeket szeretnél leginkább közvetíteni feléjük?
– Erős vágyat érzek arra, hogy jó lenne a fiataloknak átadni, amit az istenkapcsolatomban megélek, ami nekem életet adó, eleven. Kérdés, hogy erre hogyan tudom őket meghívni, hogyan tudom ezt kommunikálni? Az utóbbi időben
sok emberrel beszélek, hogy megtudjam: mi is az, ami egy fiatalt segít megérkezni a csendbe?
Hogy természetes legyen naponta 10-15 percet rászánni, hogy tudatosítsa magában, mi történik, milyen folyamatok játszódnak le, és ha még nyitottabb, akkor ez az imájának része legyen. Szeretném megízleltetni velük, hogy ez mennyire jó, mennyire szükségük lenne erre. Azt látom, hogy annyian sodródnak, az orvosi egyetemen az életük a folyamatos pörgésről szól, és nem nagyon tudnak megállni. Nagyon kevés figyelmet fektetnek a mentálhigiénére, és mi, felnőttek nem nagyon figyelünk arra, hogyan tudjuk őket védeni, elősegíteni, hogy rátaláljanak a belső egyensúlyukra. Én ezzel próbálkozom, emiatt is fontos a lelkészségi munkámban a lelkigyakorlatok felkínálása. Egyre inkább foglalkoztat, hogy mi is az, ami segít a fiatalnak egy nagyobb tudatosságban, abban, hogy valóban fontosnak érezzék odafigyelni a mentálhigiénére. Az a pár év korkülönbség, ami köztem és az egyetemisták között van, alapvetően segít, hogy ne érezzék nehéznek, hogy megszólítsanak, hogy bármilyen témáról beszélgessünk.
– Mit csináltok együtt? Milyen terveid vannak velük?
– Szívesen beszélgetek velük, szívesen hallgatom, mi az, ami foglalkoztatja őket, ez rengeteget ad számomra. Jövő évben azt tervezem, a lelkészséget hogyan lehet átalakítani egyfajta Párbeszéd Házává, amilyen Budapesten is van, vagyis hogyan tudna egy szellemi, lelkiségi műhely lenni a marosvásárhelyi egyetemisták számára. Engem dinamizál ez a vízió, ebben erő van. Azt látom, hogy vannak jól működő egyetemista közösségek, ha valakinek arra van szüksége, hogy egy fiatal közösséghez tartozzon, akkor rengeteg lehetőség van.
Abban viszont hiányt érzek, hogy egy fiatal orvostanhallgató hogyan tudja szélesíteni, kitágítani a horizontját, a műveltségét, az érzékenységét.
És hogy miként tudunk mi is együttműködni egy olyan orvostársadalom kiformálódásában, ahol megvannak azok a készségek, amelyek őket segítik: egyrészt emberségesen jelen tudjanak lenni a munkájukban, másrészt tudatosan figyeljenek a szerető kommunikációra, a határok tiszteletben tartására. Figyelnék arra is, hogy a művészi érdeklődésüket miként lehetne még inkább táplálni, mert többen is nyitottak erre.
Szeretném, hogy a lelkészség egy olyan fórummá váljon, ahol egymással tudnak találkozni, és ezt a fajta műveltséget fejleszthetik magukban. Olyan jó lenne az is, ha az egyház bölcsességét megtanulnánk jól átadni, ami életközeli lenne, de amiben lenne egy felkészültség, szakmai igényesség, ide szeretnék behívni értelmes, jó embereket egész Erdélyből, akár orvostudománnyal kapcsolatos közéleti, politikai, társadalmi reflexió céljából. Szeretném, hogy valóban egy olyan fészek alakuljon itt ki, ahonnan elkötelezett, érzékeny, több területen is fejlett személyek kerülnek ki hat év után az orvosi egyetemről.
korábban írtuk
Dr. Vik János: Az ember szeretné értelmét látni annak, hogy él
Intézményvezetés, egyetemi oktatás, kutatás, logoterápia, fenntarthatóság – többek között ezekkel a fogalmakkal lehetne meghatározni dr. Vik János személyiségét, aki 2016 óta tölti be a kolozsvári BBTE Római Katolikus Teológia Karának dékáni funkcióját. Életének ezen területeiről kérdeztük, így képet kaptunk arról is, miként egészíti ki egyik a másikat.