Mocsel Antal-Rémusz és felesége, Piroska az egykori szülői ház udvarán építették fel saját otthonukat, ahol ma már három generáció él: fiúk, Rémuszka is ott lakik feleségével és két gyermekével. Lányuk – saját családjával – néhány utcával arrébb lakik. Egy téli estén fogadtak bennünket az „Őrkő aljában” épített házban, a város kissé barátságtalan részében kátyús utak, nem működő közvilágítás közepette.
A lakás Rémusz feleségének, Piroskának az ízlését tükrözi
A család tagjai napközben dolgoznak, Rémusz és Rémuszka a helyi köztisztasági vállalat alkalmazottai, Piroska a Háromszék Néptáncegyüttesnek dolgozik. Mivel sok a táncpróba, ő gyakran este és hétvégén sincs otthon – magyarázzák a család férfi tagjai.
A kapu mindig nyitva áll
Mint meséli Rémusz, ők mindig is táncoltak, amikor csak lehetett, azelőtt is, hogy Orza Călin és Keresztes Edit „felfedezték” volna őket. A két táncoktató huszonhat éve tért be először a Mocsel családhoz, és ez a látogatás nemcsak a család életét változtatta meg, hanem szoros barátságok kezdetét is jelentette. Mocsel Rémusz szerint attól kezdve egyre több és több táncos járt hozzájuk, hogy ellessék az őrkői cigánytánc fortélyait, és hogy szórakozzanak, jókat mulassanak velük. A kapujuk mindig mindenki előtt nyitva áll, egyaránt szívesen fogadják a tánc iránt érdeklődőket, a néprajzosokat, a filmeseket, tévéseket és újságírókat.
A családnak fontosak az emlékek
Rémusz hírnevére büszkék a közösségben, de azelőtt is tisztelték őt és a családját, hiszen dolgoznak, nem ütik bele az orrukat más dolgába – fogalmaz a családfő.
Sokat látott, tapasztalt emberek
„Tiszteltek, tisztelnek minket, de mi is őket. Ez egy ilyen oda-vissza dolog. Ha nem tisztelsz valakit, ő sem fog. Én attól, hogy ismer a világ, nem lehetek bölcsebb, hisz csak itt élek az Őrkőn, csak őrkői vagyok, csak cigány vagyok.”
Bár Rémusz szerényen fogalmaz, fia, Rémuszka hozzáteszi, hogy felnéznek rájuk a közösségben, ha egy keresztelőn vagy esküvőn ott vannak, akkor rögtön témává válik, hogy ott vannak ők is. A közösség fontos, ismert tagjai. Másfelől az sem ritka, hogy valaki betér a házukba tanácsot, segítséget kérni, hisz „világlátott”, tapasztalt emberek.
Rémusz nem arra büszke, hogy ismerik, hanem arra, hogy családjuk őriz valamit, amit a közösségből már csak kevesen. Hogy őrzik a táncot, amit Rémusz az apjától tanult, és amit átadott fiának és unokájának, Hunikának. Reméli, hogy amikor majd egyszer ő meghal, ezt a hagyományt családja továbbviszi, hogy az unokája is tovább adja majd az ő gyermekének a tánc ismeretét és szeretetét.
A lakberendezés a nők tiszte – akár évente többször is
A családfő arra is büszke, hogy 32 éve dolgozik, mielőtt a helyi köztisztasági vállalathoz került, 22 évig az egykori közművek alkalmazottja volt. Saját pénzből, saját munkával építették fel a házat, ahol ma laknak. Rémusz és fia együtt munkálkodtak, de mint hozzáteszik nevetve, azt, hogy a belső hogy nézzen ki, az asszony döntötte el. A falak színétől a bútorokig mindent a nők választottak.
„Minden évben, ha nem kell meszelni, úgyis meszelnek, megforgatják, átrendezik a dolgokat. Itt a menyem nem olyan gyakran, de a ház másik felében, ahol mi lakunk, ott az asszonyra egy évben kétszer is rájön, s minden átrendez.”
Rémusz az 50. születésnapjára, a táncos barátaitól kapott ajándékát mutatja
A Mocsel családnál gyakran vannak vendégek, egy héten legalább kétszer-háromszor kopognak be az ajtajukon. Többnyire a sepsziszentgyörgyi táncosok mulatnak náluk, néha hajnalig tart a buli, és csak reggel mennek el. Mocselék szívesen fogadják őket, nem csak borral és pálinkával, hanem jó ételekkel is, gyakran tartanak hússütést az udvaron. „Szeretettel várom őket. Ha nem szeretettel várnám, nem jönnének.”
A tánc kiemel, tanít és összeköt
A táncosokkal – nem csak a szentgyörgyiekkel – szoros barátságokat kötöttek, ha valaki a városban jár, felkeresi őket, illetve őket is gyakran hívják akár több napos vendégségbe, külföldre is. Természetesen az őrkőiek is járnak hozzájuk, főleg a rokonok, családi alkalmakkor.
Hunika a legnagyobb a négy unoka közül, hatodik osztályos. Ő nagyon szeret táncolni, és a cigánytáncok mellett magyar táncokat is tanul. Szerinte egyszerűbbek, mint a cigánytánc. Édesapja szerint nagyszerű lehetőség, hogy a tánc által megismerhet más gyerekeket, fiatalokat, nem csak az őrkőieket, amikor fellépésekre utazik, új dolgokat láthat, mást, mint amibe beleszületett.
Hunika büszke arra, hogy a magyar táncokat is ismeri
Hunika büszke arra, hogy az Őrkőn egyedül ő ismer magyar táncokat. Lelkesedését jól mutatja, hogy esténként a Háromszék Táncegyüttes múltjáról olvasgat egy könyvet.
Hagyományos viselet már csak fellépéseken
A család tagjai hagyományos viseletet már csak a tánchoz vesznek fel, fellépések alkalmával. Az őrkői cigányok házi cigányok, az úgynevezett sátoros cigányokkal ellentétben „modern” ruhában járnak. Az is természetes már, hogy a nők nadrágot húznak. Esküvőkre felveszik a díszes ingeket, de a nők a szoknyákat már nem, ők követik az aktuális divatot, amit a magyarok és a románok is – magyarázza Rémuszka. Az Őrkőn már kevés család őriz hagyományos ruhadarabokat, Mocseléknek is csak-két olyan darabjuk van, ami 50–60 éves családi örökség, a többit vásárolták vagy varratták.
Rémuszka az ünnepi ingeket mutatja
Mint magyarázza Rémusz, az őrkői közösség egy abszolút magyar cigány közösség, senki nem beszél cigányul és a többség románul sem. Meglátása szerint az elmúlt pár évben sokat fejlődött a környék, többen is dolgoznak, így sokaknak lett szép, rendezett háza. A közösségben mindenki ismeri egymást, rokonok, barátok, „idegen” nincsen köztük. Ugyanakkor sokan járnak közülük külföldre, hiszen ott könnyebben találnak munkát, itthon, főként aki kevés osztályt végzett el, csak nagyon nehezen kap.
Ritka, aki tanul
„Cigányok között ritka, aki meggondolta, s meggondolja, hogy letegye a fenekét és tanuljon. Ezer közül egy, ha… Evvel a korral, amiben én vagyok, most azt mondom, hogy ha akkora lennék, mint az unokám, addig tanulnék, amíg az orrom vére megindul. Az embernek, ha nincsen iskolája, akkor nagyon hiányzik” – mondja Rémusz, aki nyolc osztályt végzett.
Vivike büszkén mutatja a színes szoknyákat
A házhoz nagy udvar tartozik, ahol disznót és egy lovat tartanak. Előbbi fontos, hiszen karácsony előtt levágják, és abból készül a sok ünnepi finomság. Karácsonykor egyébként töltött káposzta is mindig kerül az asztalra. Veteményesük nincs, zöldséget a boltban és a piacon vesznek, ahogy gabonát is a disznónak. Rémuszék azt is elmesélik, hogy, amikor „szabadságra mennek”, akkor is dolgoznak: segítenek erdőn-mezőn, és az ilyen munkákért cserébe kapnak szénát a lónak, fát télire, tüzelőnek.
Generációk egy fedél alatt
Az asztalra minden nap kétfogásos ebéd kerül, leves és második, amit a ház valamelyik nőtagja készít el, hétvégén pedig sütemény is szokott lenni. A család férfi tagjai mindent szívesen esznek, de Hunika kishúga, Vivike egy tál müzlit kanalazva mondja, hogy neki bizony az a kedvence. Bár az elmúlt években egyre inkább divattá vált a különböző eseményeket vendéglőben szervezni, amióta tart a járvány, sokan újra háznál tartják a keresztelőket, fontos alkalmakat – ilyenkor általában levágnak egy disznót, és abból eszik a vendégsereg – magyarázzák Mocselék.
A család, mint a többség az Őrkőn, katolikus, templomba is szoktak járni – nem épp minden vasárnap, de a karácsony és húsvét elképzelhetetlen mise nélkül. Húsvétkor járnak locsolni, náluk intenzíven él ez a hagyomány, karácsonykor pedig kolindálni mennek.
Mocselék büszkék arra, hogy tartják a cigány hagyományokat, fontos számukra a közösség, a család. Az egy fedél alatt élő különböző generációk nem csak táncolni tanultak meg egymástól, a nők például a sütés-főzés tudományát is így sajátítják el. Hiszik, érzik, hogy jó, amit csinálnak, és remélik, hogy nemcsak a saját utódaiknak, hanem a közösségnek is példát mutatnak életükkel.
Fotó: Ürmösi Levente Mihály
