Táncolni felszabadító, táncolni öröm. Jól táncolni – különösen magyar néptáncot – kiváltság. Hosszú ideig így gondoltam. Aztán idén ősszel úgy alakult, hogy - szüreti mulatságra készülve - hivatásos néptáncostól tanulhattunk táncolni, így most már azt gondolom, nem kiváltság, hanem döntés kérdése mindez. Nem gondolja ezt másképp Szőcs-Torma Katalin sem, aki férjével mintegy hét éve jár rendszeresen néptáncórákra. A sepsiszentgyörgyi angoltanárnő aktív életet él a mindennapokban, munkája mellett számos egyéb elfoglaltsága is van: képző a Pedagógusok Házánál, önkéntes koordinátor a városi rendezvényeken, és Erasmus projektek menedzselésével is foglalkozik. Nem mellesleg feleség és édesanya. Mint fogalmaz, nehezebb napokon a néptánc és a népzene számára a levegő, az egyszerű hétköznapokban pedig felüdülés, ami segít kilépni a taposómalomból.
– Hogyan kerültetek kapcsolatba a néptánccal?
– A férjem néptáncolt már gyerekkorában, én azonban nem. Nekem valamikor egyetem után lettek olyan barátnőim, akik jártak táncházba, és csatlakoztunk hozzájuk a párommal, aki ma már a férjem. Ott megtetszett az egész történet, de úgy gondoltam, hogy nem biztos, hogy én erre képes vagyok. Emlékszem, hályogkovács módjára elkezdtünk mezőségit táncolni, de az akkor még olyan volt, hogy a férfi vezetett, ha tudott táncolni. Aztán ez úgy el is sikkadt. Ezután akkor kerültem kapcsolatba újra a néptánccal, amikor megszületett a gyerekem. Elvittem többször is táncházba, próbálkoztam, de nem tetszett neki, nagyon ellenkezett az egésszel. Így aztán
egy barátnőmhöz csatlakozva, a családból egyedüliként kezdtem el járni tánctáborokba, a férjem ugyanis azt mondta, ő nem gondolja, hogy a tánc kedvéért egy hetet el kell tölteni egy táborban.
A fordulópont tulajdonképpen ezelőtt 6-7 évvel következett, amikor eldöntöttük, hogy rendszeresen szeretnénk valahova eljárni táncolni, mert vágytunk rá, hogy szerves része legyen az életünknek a tánc. Azóta pedig a péntek este erről szól. Aztán három éve már tánctáborba is eljött velem a férjem…
– Mi volt a motivációtok, hogy hétről-hétre eljárjatok táncolni?
– Úgy gondoltuk, hogy túl ritkán van táncház ahhoz, hogy elég legyen számunkra, és akartuk, hogy legyen valami, ami rendszeresen ott van az életünkben. Valamint tudtuk azt is, hogy az oktatóknak van egy olyan csoportja is, ahová korunkbeliek járnak, és nagyon tetszett a társaság, a módszerek, meg úgy minden. Tavaly a Szent György Napokon léptünk fel először, azóta pedig már több rendezvényen is.
– Gyakran hallani, hogy a néptáncnak közösségformáló ereje van. Ezt ti is tapasztaljátok?
– Abszolút így van, számos ismeretségre tettünk szert a táncnak köszönhetően. Vannak olyan események, amelyekre különböző városokból, vidékekről érkeznek a néptáncosok, így most már vannak például olyan brassói és udvarhelyi ismerőseink, akikkel néptánctáborokban ismerkedtünk meg. Nekik is vannak együtteseik, és megszoktuk egymást hívni eseményekre, szoktunk közösen táncház-mulatságot szervezni. Ezt megtettük a Covid idején is, és
nekem akkor ez volt a levegő, hiszen nagyon szociális ember vagyok, nagyon szenvedtem a bezártságtól. Akkor a néptánc és a népzene rengeteget tudott adni.
Vagy közelebbi példát említve, az idei koreográfiánk, amivel felléptünk, nagyon formabontó, vagány lett, ugyanis a Queen I Want to Break Free című dalára kezdődik, arra tanultunk egy mezőségi koreográfiát, majd a dal szépen átmegy mezőségi zenébe. Ez az egész nagyon spontán jött egy próbán, rájöttünk, hogy nagyon talál ritmusban. Az elején ugyan nem volt semmi célunk vele, mégis nagyon pozitív végkifejlete lett a dolognak, hiszen megszólítottunk olyan embereket is ezzel a koreográfiával, akik nem szerették a néptáncot, nem is élvezték soha, ódzkodtak tőle, erre azonban azt mondták, hogy wow! Mi ez, ha nem közösségformáló erő?
– Szerinted mire tanítja meg az embert a tánc, mivel egészíti ki a mindennapokat?
– Szerintem aki néptáncos, annak mindig jó a közérzete. Emellett a magyar népdalok szövege eszméletlenül mély és gyönyörű, benne van az élet egész filozófiája, ugyanakkor az is, hogy nincs semmi új a Nap alatt. Amellett pedig, hogy rengeteg olyan esemény kerül be a táncon keresztül az ember életébe, amelyeken kifejezetten jól érzi magát, meg is mozgat:
egy héten három órát táncolni nagyon kemény edzés.
Nagyon fontos továbbá, hogy sok új barátunk lett, a tánctáborokban számos külföldit ismerünk meg, ugyanakkor sok olyan emberrel is kapcsolatba kerültünk, akik nem feltétlenül táncházasok, de valahogy csak a tánc kapcsán ismertük meg egymást. Ez az egész egy életérzés. Közben a gyerekünknek is megfordult a tánchoz való hozzáállása, most már ő is táncol, és nagyon szereti. Azt látom, hogy neki adott egy tartást, értékrendet, nekem pedig biztonságot, hiszen tudom, hogy akikkel az ideje nagy részét tölti, hasonló értékrendűek, jó társaságban van. Ugyanakkor kinyílt számára a világ is, hiszen nagyon sokat turnéznak a tánccsoporttal.
– A férfi-nő közötti kapcsolat nagyon hangsúlyos a páros táncoknál, a hétköznapokban is be tudtok építeni a párkapcsolatba valamit a táncból tanultakból?
– Igen, a néptáncban a férfinak nagyon komoly szerepe van. Amit saját magunkon is tapasztalok, hogy a mai rohanó világban, amikor minden pár kétfelé rohan, akkor a heti táncpróba biztos kapcsolódási pont, amikor egymásra kell figyelni. Ugyanakkor tud konfliktus forrása is lenni, mert szerintem egy párnál sem egyezik az meg, hogy ki mennyit szeret táncolni, valamint hibázásnál is előfordul, hogy konfliktus alakul ki… Pontosan emiatt,
ez az egész kicsit olyan, mint az élet, vagy a párkapcsolat maga, hiszen összehoz, de olykor mégis szétzilál, s ahhoz, hogy valóban élvezni lehessen, nagy adag kompromisszumkészség kell.
– Mit üzennél azoknak az embereknek, akik nem néptáncolnak? Miért lenne jó csatlakozniuk egy tánccsoporthoz?
– Minap tartottam egy előadást teljesen más témában, ahol szó volt a hobbijaimról, és mondtam, hogy a tánc az életemben teljesen jó bizonyíték arra, hogy bármit el lehet kezdeni bármikor, sosem késő. Tehát ez tud egy nagyon nagy kihívás lenni az ember életében, amellyel saját magának is tud bizonyítani. Ugyanakkor ami szerintem nagyon fontos hozadéka, hogy kinyílik egy olyan kapu, ami lehetőséget ad arra, hogy jól érezze magát az ember, és a szabadidejét jól töltse el, jó emberekkel. Emellett meg számos nem magyar származású emberrel találkoztam tánctáborokban, akik azt mondták, hogy a magyar népzenénél és néptáncnál szebb és komplexebb nincs a világon. Tehát el lehet gondolkodni, ha többen is, akik nem magyarok, rajonganak érte, a mi életünkbe, a származásbeli kötődések révén mit tudna hozni? Érdemes lenne-e esélyt adni a megtapasztalásra?
Fotó: Szőcs-Torma Katalin
korábban írtuk
Melles Endre: Úgy kell bánni a nővel, mintha a tenyerén hordozná az ember
Magába vetett hitét a táncból, a közönségből és a megérdemelt sikerekből meríti. Melles Endre fiatal tánckarvezető és előadóművész, a Háromszék Táncegyüttes oszlopos tagja. A néptánc és a vele járó életforma elfogadóvá tette nemcsak a színpadon, hanem az életben is. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júniusi lapszámában jelent meg.)
