Kék szívet a fiúknak, pirosat a lányoknak, sárgát tegyél a meg nem született gyerekeknek – „jött szembe” a felhívás egy ismerős Facebook oldalán. Lukács-Márton Réka pszichológus oldala megtelt szívecskékkel. Rengetegen osztották meg a világgal, hány gyerekük volt, köztük a veszteségeket is.
„Nekem is volt egy gyerekem, aki meghalt. 16 éves lenne most” – vág bele Réka. A harmincadik terhességi héten derült ki, hogy nagyon súlyosan sérült, és dönteni kellett: megszüli akkor, vagy kivárja a végét, de nagy eséllyel addig-, vagy szülés után nagyon hamar meg fog halni. Megszülte. Elveszítette.
Zitának a három gyermeke mellett még öt angyalkája van. Ő így hívja azokat a babákat, akiket elveszített.
Az első szülése előtt négy vetélése volt: kétszer művi, ő kérte, kétszer a sors vagy a Jóisten akarta így. Aztán később még egy babát elveszített. „Most három gyönyörű gyermekem van. De az újrakezdés-, továbblépés útja hosszú volt: tele bűntudattal, gyásszal, egymásba kapaszkodással, néhol félelemmel, mindig bizalommal.” S hogy mi segített neki a feldolgozásban? „Úgy tekintek mai napig rájuk, mint egy-egy potenciális eseménysorozat, ami végül nem velem történt meg. Ami nem engem választott. Aminek még nem volt ott a helye/ideje. De soha nem feledem őket. Ezen történések eredménye itt van a mában. Hozzám, az életemhez tartoznak. Magammal hordozom mindig.”
Orsinak három gyermeke van, ám kisebbik fia születése előtt volt egy spontán vetélése: párhetes magzatról volt szó. „Amikor megvizsgált a nőgyógyász, kiderült 5-6 hetes, kérte, menjünk vissza egy hét múlva, mert akkor tud majd valami biztosat mondani. Akkor kiderült már, hogy nem életképes a magzat. Az az egy hét elég nehéz volt. Várni, hogy mi lesz, nem mertük beleélni magunkat abba, hogy újabb gyerekünk lesz, izgultunk, aggódtunk. Az elvesztése kicsit megríkatott, hiszen egy tervezett babáról volt szó. Az még
nehezítette a helyzetet, hogy a közeli családtagoknak elmondtuk a terhességet, és aztán be kellett jelenteni, hogy hát mégse...”
Ellenérvek ellenére is
Első gyermeke születését követően Kata, imádott anyasága után rögtön megtapasztalta azt is, milyen elveszíteni egy magzatot. „Hetekkel a szülést követően, ismét teherbe estem. Nem szeretném felsorolni, mennyi ellenérv szólt ennek a születendő gyermeknek a vállalása mellett. Akik közel álltak hozzám, egyhangúan mutattak rá erre a tényre, és az elmémmel pontosan tudtam, hogy igazuk van. De még így is nagyon nehéz szívvel engedtem el azt a nekem szánt magzatot. A gyászfolyamat nagyon sokat tartott, és a helyzet, amiben voltunk, még nehezebbé tette azt. Később, a második gyermekem születése után ismételten megfogantam, és elhatároztam, ezt a gyermeket minden áron ki fogom hordani. Ám az első vizsgálaton közölte az orvos, annyira le van gyengülve a szervezetem, hogy semmiképp nem ajánlja a terhesség kihordását, mert az életembe kerülhet.
Ha fel akarom nevelni a kettőt, le kell mondanom az esetleges harmadikról.”
Lehet vitatkozni azon, hogy mikortól kezdődik az élet, de az biztos, hogy egy anya szívében talán sokkal hamarabb elindul ez a folyamat, már akkor, amikor vágyni kezd egy kisbabára. Egy pozitív terhesség teszt után már elkezdődik a kötődés, és persze minél többet van a méhen belül a magzat, annál szorosabbá válik ez a kötelék. Ám egy baba elvesztése szinte kivétel nélkül megviseli a nőt, és nagyon gyakran el kell gyászolni a meg nem született gyermeket.
Egy vetélés után nem marad semmi…
Lukács-Márton Réka pszichológus szerint nagyon nehéz az ilyesmit feldolgozni, és utána újrakezdeni, főként az első gyereknél. Hiszen elkezdődik már az anyává válás folyamata, és ha ez megtörik, nehéz azzal mit kezdeni. Sőt, törést okozhat ez nemcsak az álmokban, de a nőiségben is, mindamellett, hogy folytonos belső kérdések mardossák az embert:
Nem voltam elég jó? Mit rontottam el? Hol rontottam el?
Amíg más gyászfolyamatokban ott van például a temetés, egy esemény, ami által elengeded az elveszített személyt, addig egy vetélés után nem marad semmi… – teszi hozzá Réka. Nincsen szertartás vagy egy tárgy, ami hozzásegítene a veszteség feldolgozásához, és azt sem tudjuk, hogy kell ebben a helyzetben viselkedni. Eddig velem volt, és most már nincs többé. Ebben az anyák nagyon egyedül lehetnek, mert a család többi része az alatt a rövid idő alatt még nem tudott annyira kapcsolódni a gyerekhez. „Én hetekig nem voltam képes senkivel beszélni a férjemen kívül.
Volt akkor egy német vizsla kölykünk, egész nap az ölemben tartottam, és sírtam neki. Az anyai ösztöneimet rajta éltem ki.
Még öleb volt, lehetett babusgatni, és nagyon fontossá vált az életünkben. Mindenhová magunkkal vittük. Tavaly búcsúztunk el tőle, és az ő halála különösen nehéz volt nekem, mert tudtam, azzal ténylegesen véget ér valami. Nyilván nem úgy tekintettem rá, mint a gyerekemre, de az akkori anyai ösztöneimet, azt hiszem, benne éltem ki.”
Valamiért így kellett történnie
Azzal „vigasztaltuk" magunkat, hogy ennek valamiért így kellett történnie – meséli Orsi – és jobb így, mintha egy nem egészséges magzat fejlődik ki, mintha egy súlyos beteg gyermek születik, vagy ha a terhesség egy későbbi szakaszában-, bonyolultabb beavatkozással kell eltávolítani. Azt mondogattuk a férjemmel, hogy ez még nem is igazi baba volt, nem hallottuk dobogni a szívét – csupa közhely, de valamibe kellett kapaszkodni.
Talán nagyobb arcul csapásként éltem volna meg, ha az első terhességemmel történik.
Úgy érzem, sikerült feldolgozni, de még mindig rossz emlék, rossz érzés a mi lett volna, ha... Néha még előjön kimondott kérdés formájában is: vajon fiú vagy lány lett volna? Már volt lánynevünk... Tudom, olvasom, hallom, hogy az enyémnél súlyosabb-, sokkal rosszabb esetek is vannak, szomorúbb anyai sorsok, ezek után jobban együtt tudok érezni velük.”
Éva gyermekének sem volt szívhangja még, de gyakran gondol rá. „Minap a férjem, aki négy gyermek édesapja, mondta, hogy eszébe jutott, vajon milyen is lenne most ő? Pedig a mi életünkben már régen történt. És még szívhangja sem volt a kincsemnek. Mi, nők nem tudhatjuk, hogy bennük milyen nyomokat hagynak a történtek.”
Szomorúság egy életen át
A veszítés utáni időszakról Kata így beszélt: „A gyász szakaszain vérző lélekkel zarándokoltam végig. Tagadtam, ameddig tehettem, dühös voltam mindenkire, alkudoztam magammal, családtagjaimmal, az engem kezelő orvosokkal, krónikus szomorúság vette erőt rajtam, és tartott fogva évekig, majd nehezen, de elérkezett az elfogadás is. A szomorúság azonban társam lesz egy egész emberöltőn át. Orvos-Tóth Noémi szavai fejezik ki találóan, amit érzek ennek kapcsán:
„A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet.”
Nem szabad bagatellizálni egyetlen baba elveszítését sem, hiszen egy embernek üresen maradt a lelke tőle. Egy gyermekkel mindig elmegy egy darabka a szívedből is – mondja a szakember, és ezt érezte Zita is. De örült, hogy nem egy 6-7 hónapos terhesség szakadt meg. „A gyász érzését nem toltam el magamtól, sőt, megéltem. A bűntudat érzését is felismertem, és dolgoztam rajta. És próbáltam megtalálni abban az elmúlt időszakban is, hogy mi volt, ami esetleg örömöt okozott: tusfürdő úgy sosem illatozott, mint a terhesség alatt!”
Lezárni és újrakezdeni
Valahogy meg kell találja mindenki a maga útját, hogy miként zárja le ezt a veszteséget, de nagyon nehéz. Ezért például sokat segítene, ha lenne a kórházban egy pszichológus, aki – ha azt egy anya igényli –, ott lenne vele, megadná az első segítséget a továbblépéshez, vagy lennének ilyen típusú veszteségfeldolgozó csoportok, főként azoknak a nőknek, akik egymás után több magzatot is elveszítettek. De nem szégyen pszichológushoz fordulni, sem egyéni terápiára járni.
Ugyanakkor
azt is tapasztaljuk, hogy a környezetük sem tudja, miként viszonyuljanak egy nőhöz, aki elveszítette a várva-várt gyermekét.
Kevesen vannak, akik egészségesen, „normálisan” tudnak reagálni. De az anyák is nehezen beszélnek erről, mert túl hamar kapnak kritikát egy amúgy is nehéz időszakban, így inkább hallgatnak. Vajon hogyan kell ezt tapintatosan kezelni? Nem tanultuk sehol, nem beszélünk róla eleget.
Március huszonötödike a Magzatgyermek Világnapja, amikor a várandósságra, a születendő családra, a növekvő életre emlékezünk.
Ezen a napon a magzati jogok védelmezői egy fehér szalag kitűzésével hívják fel a figyelmet a megfogant élet tiszteletére és mindazokra, akik magzati korukban veszítették el az életüket.
Nemrég olvastam, hogy „Babasirató” névvel virtuális emlékfalat hoztak létre a meg nem született babák hozzátartozói számára Kárpátalján. Mert ezeknek a babáknak nincs sírhelyük, a kezdeményezők viszont lehetőséget adnak arra, hogy itt egy „emlékhelye” legyen a meg nem született gyermeknek. Talán több helyen szükség lenne hasonlóra.
Ha neked, vagy környezetedben bárkinek szüksége lenne tanácsra, segítségre a témában az alábbi elérhetőségen kérhetsz segítséget:
- hallgatlak.ro
- hallgatlak.lelkisegely@gmail.com
- Telefonos lelkisegély szolgálat: 0754 800 808 - minden hétköznap 8 és 24 óra között
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Elengedés – Többek is lehetünk a veszteség által
Legtöbben a halálra gondolunk az elengedés kapcsán, és valóban az lehet az egyik legfájdalmasabb, pótolhatatlan veszteség. De egész életünkön át tanuljuk az elengedést: elengedünk barátokat, szerelmeket, munkahelyet, felnőtté vált gyermeket, álmot és kudarcot, vállalkozást. Míg élünk, tanuljuk – ki könnyebben, ki nehezebben. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.)
