Csata Kinga: „Nem vagyok az a típus, aki beéri azzal, ami van”

Egészen fiatalon, makacs kitartással megkereste, milyen területen teljesedhet ki szakmailag és emberileg, s az elmúlt huszonhat évben mindent megtett azért, hogy az értelmi sérültek jogainak érvényesítése és társadalmi elfogadottsága a lehető legmagasabb szinten megtörténjen. Gyergyószentmiklóson az értelmi sérültek nappali foglalkoztatójának vezetője, pedagógus, egyesületi elnök, édesanya, világutazó – bár nem feltétlenül ebben a sorrendben. Csata Kinga számára sem lehetetlen nem létezik, sem olyan feladat, amit alázattal és kellő kitartással ne lehetne elvégezni.

- Milyen szempontok szerint választottál szakmát, hivatást magadnak? 

- Laboráns szakon végeztem a líceumban, és ezen a vonalon indultam tovább: felvételiztem az ELTE-re, de nem igazán tudtam, hogy mit keresek ott, mert nem éreztem erre késztetést belülről. Szerencsére időben ráeszméltem erre, így hazajöttem, és elkezdtem kipróbálni magam különböző szakmákban, de egyik sem adott semmit, annak ellenére, hogy szívvel-lélekkel tettem… nem kaptam semmiféle kiteljesedést. Egészen addig, amíg 

rátaláltam egy kurzusra, ahol értelmi sérültekkel való foglalkozás volt a „tananyag”, kiváló szakemberek irányításával. Akkor, ott éreztem, hogy ez nekem való. 

Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy édesanyám mindig is ilyen beállítottságú volt, segített a rászorulókon: igazából ezt otthonról hoztam mintaként. Elvégeztem a kurzust 1997-ben, és eléggé egyértelmű volt, hogy Gyergyóban nagy szükség van ilyen jellegű foglalkoztatásra, s számomra annyira természetes volt a sérültekkel való munka, hogy tudtam, ezzel szeretnék foglalkozni. Elindítottuk hát a felnőtt értelmi sérültek nappali foglalkoztatóját az önkormányzat segítségével. Időközben áldott állapotba kerültem, így kimaradt egy rövid időszak, de végig bejártam a foglalkozásokra, és azon gondolkodtam, hogyan lehetne bővíteni, hogy a térség településein élők is lehetőséget kapjanak.

Kitaláltam, hogy felkeresem a családorvosokat, és az ők nyilvántartásai alapján indulok el: ennek a kezdeményezésnek köszönhetően az évek alatt a létszám egyre nagyobb lett, így több szakemberre lett volna szükség. Ekkor kezdődött el a harc az értelmi sérültek jogaiért és társadalmi elfogadottságáért. Nagyon intenzív időszak volt az életemben: a gyermekem születése, valami újnak az elindítása és a tanulás, hiszen ekkor kezdtem el a pszichológia egyetemet. 

- Harcról beszélsz, ami nagyon határozott hozzáállást, és kitartást igényel…

- Nem ijedtem meg sohasem ettől, mindig volt rá energiám, és nem vagyok az a típus, aki beéri azzal, ami van. Tudtuk azt, hogy a törvényeken változtatni kell, mert addig az önkormányzatoknak nem volt kötelességük, hanem csak lehetőségük támogatni egy ilyen nappali foglalkoztatót. Az ország különböző részein működő, hasonló szervezetekkel közösen elértük, hogy kötelesek legyenek segíteni egy ilyen intézmény létrehozását. 

A társadalmi elfogadás kapcsán is volt bőven feladat, hiszen akkor még az értelmi sérülteket „rejtegették” a szülők, szégyenérzettel és szorongással…

Képviselőket készítettünk fel, és bejártunk velük iskolákba, mert hiszem, hogy az elfogadás gyermekkorban kezdődik: ha akkor megértik, látják, milyen értelmi sérültnek lenni, és otthon elmesélik, annak sokkal nagyobb hatása van, mintha a szülő beszélne erről. Azt látom, hogy az évek alatt a megítélés sokat változott.

- Bár nem sokat beszélünk erről, a gyergyói intézmény elöljáró, követendő példa országos szinten is…

- Igen, az értelmi sérültek nappali foglalkoztatóját Gyergyószentmiklóson a Napsugár az esőben Egyesület indította el. Az országban az első speciális osztály itt indult, egyesületi kezdeményezésre, a tanfelügyelőség működtetésével; előkészítőtől tizedik osztályig van nálunk oktatás, kiváló szakemberekkel, osztályokra lebontva. Hosszú út volt, amíg eljutottunk eddig, most már az összes osztály és a szakemberek is a tanfelügyelőséghez tartoznak, az egyesület pedig az iskola teljes felszerelését biztosítja, valamint egy alkalmazott fizetését, aki a felnőtt csoporttal foglalkozik. Visszatekintve az elmúlt 26 évre, egyetlen pillanatát sem bánom, hiszen ez az időszak formált olyanná, amilyen most vagyok.

- Most már nyugodtan hátradőlhetsz? 

- Bárcsak! A központ működtetése ma sem egyszerű, nekem minden nyáron elméleti vizsgát kell tennem, hogy bebizonyítsam, megfelelő vagyok erre a munkára…  Mivel soha nem volt dada, aki a gyermekekkel/fiatal felnőttekkel foglalkozzon, az ő ellátásuk is a mi feladatunk, a szakemberek feladata, s mindig kérdéses, az egyesület meddig tudja fizetni a felnőttekkel foglalkozó szakembert. Pályázati lehetőségeket kell keresnünk és pénzalapokat lehívnunk, mert alanyi jogon nem jár, és csak ezáltal tudunk működni. Mindezek mellett tudom, hogy létszükséglet az intézmény, hiszen egyre több az értelmi sérült, főként az autizmussal élők száma növekszik; több szülő megkeresett, hogy a következő tanévtől ide hozná a gyermekét. 

- Az értelmi sérültekhez család is tartozik, milyen a kapcsolatod velük? 

- Amikor elindultunk, egy kis családként működtünk, a szülők támogattak, segítettek mindenben. Sajnos az évek alatt sok mindent rosszul csináltam, amit most már nehéz kijavítani. Túl sok feladatot vállaltam át a szülőktől – orvoshoz vittem a gyermekeket például – csak nem tudtam, hogy hosszú távon ez nem jó megoldás. 

Ebben a hivatásban elkerülhetetlen, hogy az ember érzelmileg is jelen legyen, de mégis tudjon tartani egy távolságot.

A pályám elején vittem magammal a problémákat, de valamiért akkor az volt a jó. S ma is azt gondolom, arra az emberre, aki jóban van önmagával, nem fog negatívan hatni egy-egy nehéz nap az értelmi sérültek között. De ami nagyon fontos, és ami nélkül nem lehet csinálni, az az empátia és a tisztelet.

- Sokat vagy itt, szívügyed ez a hely, nemcsak a munkahelyed. A szeretteid hogyan fogadták azt, hogy ez a hivatás sokkal többet elvesz belőled, mint bármilyen más elfoglaltság? 

- Az biztos, hogy sok mindent nem csináltam jól ebből a szempontból, bár a gyermekemet mindenhová magammal vittem, mégis úgy érezte egy adott pillanatban, hogy jobban szeretem a napközis „gyermekeimet”. Később ezt megbeszéltük, és most, amikor már felnőtt ő is, nem bánom, hogy bevontam ebbe, hiszen nagyon érzékeny lelkű, nyitott, segítőkész ember lett belőle, ugyanazt viszi tovább, amit én képviselek. Nagyon jó viszonyban vagyunk, ő a legfontosabb ember az életemben. Amúgy mindig arról álmodtam, hogy sok gyermekem lesz, és bár egy sajátom van, mellette kaptam még sokat-sokat, akikről gondoskodhatok. 

Nap mint nap tanítanak, ők formáltak olyanná, amilyen vagyok, és ezért mindig hálás leszek nekik. 

A nagyon nehéz, stresszes időszakokon is ők lendítettek át az önzetlen szeretetükkel, a maguk módján tudatva, hogy itt vannak nekem. Ezt máshol nem kapnám meg, és sehol máshol nem adhatnék annyit, amennyit itt tudok.

- De bizonyára elfáradsz és kell valami, ami más, kikapcsol és segít megpihenni…

- Az utazás! Nagyon szeretek megismerkedni más kultúrákkal, érdekel a művészet, az építészet, a történelem. Fantasztikus találkozásaim vannak, amiket mindig bezárok a szívembe, egy emlékdobozba, viszem magammal mindenhová, és sokszor előjönnek intenzív élményként. A másik nagy szerelmem a motorozás: van egy jó társaság, akikkel útra kelek, fontos az ő barátságuk, az egésznek a hangulata. De a rockzene, az olvasás is feltölt és megnyugtat, és van egy új hobbim, a búvárkodás.

Szeretném megszerezni azt a bizonylatot, amelynek birtokában bárhol a világon folytathatom ezt a tevékenységet. Idén nyáron pedig a szabadságom ideje alatt kipróbálom magam a turisztikai ágazatban is: bár nem váltanék szakmát, más képességeimet is szeretném próbára tenni. 

Fotók: Csata Kinga archívuma

korábban írtuk

András Lóránd: Az együttélés nem egy választható opció, de annak minősége igen
András Lóránd: Az együttélés nem egy választható opció, de annak minősége igen

Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy és Máréfalva között két szűk órára csíptük el András Lórándot: egyszerre több szociális projektben is dolgozik, több helyszínen is. Meg ott van még a család, a legkisebb gyerek másfél, a nagylány pedig hétéves. A székelyföldi cigány közösség ügyét tűzte zászlajára. Harmincéves munkaterv, de az is lehet, hogy ötven. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.)