• Fotó: Orbán Orsolya
– Milyen tünetek hívták fel a figyelmedet arra, hogy nincs valami rendben az egészségeddel? Hogyan érintett a diagnózis, mik voltak az első teendők?
– A történetemhez tartozik, hogy most, negvenegy évesen estem át a második veseátültetésemen, az első huszonegy éves koromban volt: azt fiatal felnőttként éltem meg, a mostanit egy másik életszakaszban. Tizennyolc éves koromig fogalmam sem volt róla, hogy valami bajom lehet, számomra teljesen normális módon éltem az életemet, sportoltam, csináltam mindent, ami jólesett, nem fájt semmim. A mi korosztályunkat még sorozták katonának, és ott derült ki, hogy magas a vérnyomásom, ezért elkezdtünk utánajárni, mitől lehet. Elsőként szívproblémára gyanakodtunk, de kiderült, hogy a vesémmel van gond – sajnos ekkorra már előrehaladott állapotban volt a betegség. Ekkor már egyetemre jártam, és visszaemlékezve rájöttem, hogy volt akkor egy kommunikációs furcsaság: én nem vettem eléggé komolyan az orvosokat, és ők sem engem annyira, hogy elmondják, mi a tétje ennek a betegségnek. Közben egyetemistaként éltem az életem, a KMDSZ (Kolozsvári Magyar Diákszövetség) elnökeként közösséget építettem, buliztam, és a betegségről nem igazán vettem tudomást.
Egy három napon át tartó kóma hívta fel a figyelmemet arra, hogy komoly a baj: az egyetemről hazautazva Gyergyószentmiklósra, egy este be kellett vigyenek a szüleim a sürgősségire, annyira rosszul lettem.
Ott mondták, hogy sürgősen el kell kezdeni a dialízist, majd bekerültem a csíkszeredai intenzív osztályra. A három napnyi kóma után – ami csodával határos módon semmilyen károsodást nem hagyott a szervezetemben – kiderült, hogy tüdőgyulladásom volt, ami miatt az amúgy is gyengén működő vesém leállt. Ekkor elkezdődött a hemodialízis, és ezzel egyidőben elkezdtünk érdeklődni a szervátültetés lehetőségei iránt. Amint kiderült, hogy a szüleim alkalmasak lennének donornak, az orvosok javaslatára úgy döntöttünk, hogy édesanyám lesz a donor. Különböző véletlenek és félreértések következtében épp a huszonegyedik születésnapomon történt meg az első veseátültetésem.
– Hogyan viselted a műtétet és mennyiben változott meg az életed utána?
– A lehető legjobban abszolváltam a műtét utáni felépülést: három hónap után visszaköltöztem Kolozsvárra, és elkezdtem belerázódni a régi életembe, figyelembe véve az előírásokat, amelyek a műtét utáni időszakra vonatkoztak. Hetente kontrollra jártam, ahol laborvizsgálatokat végeztek, figyelték a szerv működését, és immunszupressziós gyógyszereket szedtem. A szervátültetés egyik velejárója ugyanis, hogy
a szervezet felismeri az idegen testet, és ha nem tompítják az immunrendszert, akkor megpróbálja kilökni azt.
A letompított immunrendszerrel pedig minden fertőzésre érzékenyebb voltam, akárcsak a napsütésre. Ez utóbbi következtében tizennégy évvel az átültetés után kialakult egy rosszindulatú, de áttétet nem képző, viszonylag lokális bőrrák az orromon.
– A beültetett szerv azonban egy idő után már nem működött megfelelően, és egy második szervátültetésen is túlestél nemrég…
– Tizenhét évig működött az első átültetett vese, ami az átlagos tíz évhez viszonyítva egész jó arány. 2016-ban lett nyilvánvaló, hogy gond van, ekkor vettek biopsziát a beültetett szervről, majd 2019-ben ismét, és látszott a romló tendencia. Azt nem lehet tudni, mi vezetett oda, hogy elveszítettem a beültetett szervet. Amit tudni lehet, hogy a szedett gyógyszereknek nefrotoxikus hatása van, ugyanakkor az immunrendszer egy idő után megunja, hogy folyamatosan tompítják, és elkezd mozgolódni, hogy az általa felismert problémát orvosolja. 2023 februárjában újra el kellett kezdeni a dialízist, de arra számítottunk családilag, hogy édesapámtól kaphatok vesét, mivel az első átültetéskor kiderült, mindkét szülőmmel kompatibilis vagyok. A dialízis elkezdése előtt azonban átestem egy vérátömlesztésen, mert alacsony volt a hemoglobinszintem, és ennek következtében olyan folyamatok indultak el az immunrendszeremben, amelyek hatására specifikus antitesteket termelt a szervezetem, így ezek meg tudták volna támadni a beültetett szervet, illetve meggátolni, hogy bizonyos donoroktól szervet kaphassak. Ezért édesapám nem jöhetett szóba donorként, három évig dialízisre jártam, és felkerültem a listára, hátha egyszer újra kaphatok vesét, a ritka vércsoportom ellenére is.
Idén márciusban hívtak a klinikáról, hogy menjek be, mert esélyem van arra, hogy vesét kapjak, amennyiben vállalom, hogy az immunszupresszió nehezebb lesz a második beültetés miatt.
Nem volt mit veszítenem, hiszen a dialízis évei nagyon megviseltek: heti három nap kellett járnom, és a négyórás kezelés után annyira fáradt voltam, hogy aznap csak aludni tudtam. Negyvenegy évesen, krónikus és ritka betegséggel élő gyermek édesapjaként úgy gondoltam, az átültetéssel sokkal több mindent tudok majd neki biztosítani, és sokkal nagyobb mozgásterem lesz arra is, hogy orvost keressünk a fiamnak és kezelésekre vigyük. A műtét utáni napokat sokkal jobban viseltem, mint húsz évvel korábban, hiszen most tudtam, hogy nemcsak magamért csinálom, otthon dolgom van, vár a családom. Több komplikáció is fellépett később, kétszer voltam kórházban az átültetés után, de eltelt a kritikus hat hónap, és elmondhatom, hogy meglehetősen jól állok a felépüléssel.
– Hogyan kell elképzelni egy szervátültetés után a mindennapokat? Milyen életmódbeli változtatásokat kell meglépni, mi mindenre kell odafigyelni?
– A legfontosabb, hogy az immunszupresszív gyógyszerek miatt nem mehettem közösségbe az átültetést követő néhány hónapban, mert minden fertőzést könnyebben elkaptam volna, és nehezebben gyógyultam volna ki belőle. A gyógyszereknek is van mellékhatásuk, például érzékenyebbé tesznek a cukorbetegség kialakulására. Emellett sok mindenre kell figyelni, legfőképp a folyadékfogyasztásra –
érdekes ellentmondás, hogy míg a dialízis ideje alatt összesen fél liter vizet szabad fogyasztani naponta, átültetés után három liter a minimum,
hiszen a beültetett szervnek arra van szüksége, hogy minél több vizet szűrjön át, tudja tisztítani a szervezetet. Fontos a pihenés, az egészséges és egyszerű étkezés, és tiltva vannak az olyan ételek, amelyek erjedés útján jönnek létre, vagy bármilyen bakteriális folyamat zajlik le bennük. Nem szabad sok sót fogyasztani, türelmesen ki kell várni az első három-hat hónapot, utána nagyjából normalizálódik az élet. A veseátültetés azonban nem gyógyulást jelent, hanem azt, hogy valamennyi ideig nem kell dialízisre járni, de ugyanúgy vesebetegnek számítok, hiszen van egy szervem, amit kölcsön kaptam, és teszi a dolgát valamennyi ideig.
– Hogyan befolyásolta a munkádat, az életedet a szervátültetés?
– Az első szervátültetés idején, az egyetemi évek ideje alatt mindenki nagyon megértő volt, és bár elhúzódott az egyetem befejezése, amúgy nem okozott nagy fennakadást akkor. Most pedig abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy saját vállalkozásomat, tanácsadói karrieremet építem. Ebben az esetben az ügyfeleimmel való kapcsolattartás ad kihívásokat.
Bár szinte azonnal a műtét után dolgozni akartam, be kellett látnom, hogy valamennyi időnek el kell telnie, amíg megtehetem,
akkor is, ha „csak” a laptopot kell kinyitni. Szerencsére olyan ügyfelekkel dolgozom együtt, akik korábban is tisztában voltak az egészségügyi problémáimmal, hiszen ez időről időre tematizálódott a dialízis miatt. Mindenki megértő és támogató.
– Óriási közhely, mégis így van: egy betegség alapjaiban változtatja meg a mindennapjainkat, a gondolkodásmódunkat, ad és elvesz egyszerre. Hogyan formálta át a te hozzáállásodat?
– Amikor huszonegy évesen három napnyi kóma után felébredtem, és az orvos közölte velem a diagnózist, és azt, hogy dialízissel fogok élni a továbbiakban, vállalhatónak, elfogadhatónak tartottam. Bár tudom – Szilágyi Domokos után szabadon – „az a legrosszabb, hogy megszokod”, hogy belefeledkezem a saját történetembe, elfelejtem a tanulságait, de úgy érzem, egy részét sikerült megtartani és hordozni magammal. Mégpedig azt, hogy
vannak dolgok, amelyek felett van hatalmunk, és vannak, amelyek felett nincs – jó, ha ezt figyelembe vesszük, felismerjük.
Ugyanakkor elmondhatom, hogy az első átültetés után volt tizenhét évem, ami nagyon jó volt, nincs amire panaszkodnom. Elvégeztem az egyetemet, vállalkozó lettem, de előtte dolgoztam egyetemi oktatóként, színikritikusként, millió dolgot csináltam, sok mindent kipróbáltam, megnősültem, gyermekem született – nincs, amit felrójak senkinek. Most ismét ott tartok, hogy ami az én dolgom, azt tegyem meg, hogy minél többet vissza tudjak adni abból, amit kaptam: szüleimnek, testvéreimnek, feleségemnek. És a nyolcéves fiamnak tudjak minél több mindent átadni, számára lehetőségeket biztosítani. De majdnem ugyanilyen fontos, hogy a betegséghez való hozzáállást, szemléletet, megélt tapasztalatokat meg tudjam osztani az emberekkel, adhassak nekik egy kapaszkodót ezáltal. Ennél sokkal több nincs hatalmamban, de ezért nagyon hálás vagyok.
Cikkünk a Nőileg magazin 2026. októberi számában jelent meg. A nyomtatott lapot megrendelheted innen.
korábban írtuk
Jánosi Buslig Sandi: A festészet menő
Van, aki a hangokat, más az anyag formába öntését hívja segítségül arra, amit egyszerűen nehéz szavakba önteni. Jánosi Buslig Sandi kifejezésmódja a festészet, ezáltal szeretne adni a világnak valamit, ami elgondolkodtat, megnevettet, érzelmeket vált ki.
