A Gál, Hadnagy, Lázár, Veress, Beczássy és más családok egykori, illetve mai otthona ma is különleges státust biztosít a községnek. Közülük azonban a közelmúltig a Borbáth család tulajdonában lévő Gál-kúria hirdeti ma a leghitelesebb módon: lehetséges a feltámadás.
A ház szerencsés véletlennek köszönhetően elkerülte az államosítást, holott lakói 1950 szeptemberétől 1956 őszéig Dobrudzsában éltek.
„Tengerparti nyaraláson voltunk” – idézte keserűen Borbáth Dezső egyes falubeliek gonoszkodó megjegyzéseit.
A kitelepítés estéjén az érkező karhatalmiak a kapuban találkoztak idősebb Borbáth Dezsővel, a családapával, aki vetőmagot készült fuvarozni. Most már ne siessen sehová – mondták neki –, húsz percük van összeszedni a legszükségesebbeket.
Fotó: Biró István
A család az Ovidiu közeli Cocoșba – ma Pădureni a neve – került, az apa a mezőgazdaságban dolgozott, az anya takarított, megtanították a helybelieket disznót vágni, főzni, hamar szertefoszlatták a jövevényekkel szembeni bizalmatlanságot. Hat év után egy reggelen a család vásárolni indult volna Ovidiuba, amikor Dezsőke egyszer csak lódobogást vélt hallani. A párából az apja alakja bontakozott ki, aki a lóhátról kiáltotta, hogy megszabadultunk, s ment is tovább, vinni másoknak is az örömhírt.
Mielőtt a családot felpakolta volna, hazajött Dálnokra körülnézni.
„Olyan állapotokat talált itthon, hogy legszívesebben Dobrudzsában maradt volna, de nem akarta, hogy a család elrománosodjon, így aztán ’56 őszén hazaérkeztünk.”
Az államosítást megúszó, a kollektív gazdaság által használt kúriát ugyan nem adták vissza azonnal, a szomszédban, a villának nevezett házban húzták meg magukat a nagynéninél, két éven belül azonban újra a régi házban kezdhették kialakítani az otthont. A kiürített szobákba visszakerült a faluban itt-ott fellelhető bútorok egy része, s Dezső indítványozására a főbejáratot is használni kezdték, holott a nagy ebédlőnek nevezett központi szobában még a kollektív terményei száradtak.
Ekkor vették hasznát az apa hajdani előrelátásának, hiszen a korábbi kitelepítések hírére idősebb Borbáth Dezső letétbe helyezte a lelkésznél, bizalmas embereknél a családi tulajdon értékesebb darabjait. Mert bár a földeket, eszközöket beadta a közösbe, számított arra, hogy rájuk is sor kerül, csak azt nem tudhatta, mikor.
A kor megmosolyogtató jellemzője: a kollektív nem adta ugyan vissza a Borbáth-család fogasát, vagy íróasztalát, de bért fizetett érte.
Némi ráhatásra visszakerült a hálószobabútor is, amelyet néhány éven át az akkori néptanácselnök használt.
Az iskolában a Borbáth-gyerekek tudtak a legjobban románul, de 12–14 évesen kezdték az ismerkedést a magyar ábécével. Bár a mezőnyt utolérték, a továbbtanulást még sokáig megakadályozta a származás. Kisgazdálkodó, de volt kizsákmányoló – ez állt a származási igazoláson, amely meghiúsította Borbáth Dezső érettségi álmait. Kőművesnek tanult, mesteriskolát is végzett, építész szakemberként ment nyugdíjba, s az 1989-es változások után hazaköltözött Sepsiszentgyörgyről Dálnokra.
„A ház karbantartására nem volt erőnk, csak a legszükségesebbeket tudtuk elvégezni. Miután én is hazaköltöztem, nénémmel a kúria egy-egy szárnyát laktuk, de hamar kiderült, hogy képtelenek vagyunk fenntartani az épületet. Elhatároztuk, hogy eladjuk.” Ma a Közösségért Alapítvány tulajdona, az alapítványt a MOL Románia bízta meg társadalmi felelősségvállalási programjainak megszervezésével.
A központot Barabás Miklósról, a híres festőről nevezték el, aki az 1844-ben épült udvarház elődjében töltötte gyermekkorát, egyes legendák szerint ott is született, miután az édesanyja Gál-leány volt.
Az erdővidéki, száldobosi származású Borbáthok a református lelkész dédapa, László révén kerültek Dálnokra, az ő körorvos fia, Géza pedig a fiú örökös nélküli Gál-családba házasodott be: így lett a Gál-kúriából Borbáth-kúria.
Fotó: Biró István
A dicséretes igényességgel és szakszerűséggel felújított kúria az erdélyi kastély-kúria együttes egyik gyöngyszemének számít. Feltámasztása példát nyújt az erdélyi épített örökség megmentésére.
Fotó: Közösségért Alapítvány
korábban írtuk
Báró Kemény János: a nagy színházi titok
A Kemény-unokáknak jóságos, mosolygó tekintetű, bajszos nagypapájuk volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, nagy tapintattal tette –, vagy arról, hogy elfogyott-e utolsó kanálig az ebédre felszolgált főzelék.
