A kitelepítés után rövid ideig a Duna-csatorna építésére vezényelték, utána alkalmi munkákat végzett, hosszabb ideig – egészen nyugdíjazásáig – az úgynevezett rókatelepen, az ezüstróka-tenyészeten dolgozott kocsisként. Rövid ideig raktárnok is volt, de a származása nem tette alkalmassá arra a „bizalmi” posztra. Reggelente a városi vágóhídról összeszedte a feldolgozás után megmaradt húst és bendőt, amit a Hidegvölgy mellett lévő telephelyen előkészítettek az állatoknak, azzal pedig kiszekerezett a jeddi erdőbe, a rókatenyészetre.
Felesége, Tisza Aimée soha nem volt alkalmazásban, ideig-óráig zacskókat ragasztott, gombokat nyomott – és nevelte a négy gyermeket.
Mindketten több nyelvet beszéltek magas színvonalon, s amikor a hatvanas évektől egyre több ember számára vált fontossá az idegennyelv-tudás, a grófné teljes „normában” tanított, nyugdíjazása után pedig Teleki Mihály is ezzel foglalkozott. A gyerekek iskoláztatásának, egyetemi tanulmányainak költségeit jószerint a nyelvórákból teremtették elő.
Gróf Teleki Mihály és felesége, Tisza Aimée
„Én ebben a körben soha nem találkoztam végletekig elkeseredett, nyafogó, siránkozó emberekkel. Természetesen adódtak nehéz pillanatok, biztosan ők is szenvedtek, de soha nem mutatták.
A kastélybeli életükről azonban vajmi keveset tudunk, a családtörténelemnek ez a része nagyon hiányos, ritkán került szóba például, hogy melyik szoba miként volt berendezve – valószínűleg azért, mert ez életük roppant fájdalmas szakaszát elevenítette volna fel.
Édesanyám soha többet nem ment Gernyeszegre. Édesapám kijárt a kriptához, de soha nem volt családi program egy gernyeszegi kirándulás”
– idézi fel fiuk, Teleki Kálmán, aki gyermekként mégis eltölthetett egy hónapot az ősi kastélyban. Bátyja, Mihály ugyanis 1955-ben tébécés lett, így valamennyi gyereket menetrendszerűen beutalták a preventóriumnak átalakított épületbe. Egyes mendemondák szerint eredetileg hosszabb időre, de mivel a gernyeszegi emberek túl nagy cécót csináltak a grófi csemeték körül, a megszokottnál jóval hamarabb hazaküldték őket.
„Bennünket úgy neveltek, hogy ebből az országból el kell menni, itt nem lehet élni, ezért aztán szinte állandóan terítéken volt a kivándorlás gondolata.”
Ennek szellemében évtizedeken át próbálkoztak útlevél- és vízumkérelemmel. Először az édesapa kapott útlevelet Nyugat-Európába, 1970-ben látogathatta meg a nővérét Angliában, de arra már alábbhagyott benne a kinnmaradás késztetése. Tisza Aiméeben a továbbiakban is sokszor felmerült, de mivel nehéznek és hosszadalmasnak tűnt a családegyesítés, sokáig ő sem vállalta egyedül a kinnmaradást, mivel csak felváltva kaptak útlevelet, együtt soha.
A Teleki-kastély, Gernyeszeg
A fiatalok csak Magyarországig, illetve néhány európai kommunista országba jutottak el, onnan azonban akkoriban nem nagyon lehetett Nyugatra kerülni. „Lassan viszont mi, fiatalabbak mégis kiszivárogtunk: Erzsébet egy német férfihez ment feleségül 1971-ben, én 1982-ben Belgiumba nősültem, s amikor édesanyám kijött az egyházi esküvőnkre, akkor döntött a Nyugaton maradás mellett. Egy évvel később Juliánna nővérem és férje is kitelepedett, majd ’84-ben édesapám is utánunk jött. A sort 1986-ban Mihály bátyám özvegye és a két fia zárta le. Édesapámnak biztosan nem volt könnyű, de anyám kemény Tisza-lány volt, s ha ő úgy határozott, akkor apám követte.”
Négy évet élt gyermekeivel Nyugaton, viszont olyan négy évet, amelynek során újra boldog volt.
Fotó: Köntés Ernő, valamint családi archív felvételek
korábban írtuk
Lélekben Erdély
Ugron Mária – 2018. november 24-én, kilencvenkét évesen adta vissza lelkét teremtőjének – tizennyolc esztendősen Nyugat-Magyarországra került, de élete végéig erdélyi maradt. Ha Erdélyről hallott, azonnal honvágya támadt. Élete utolsó pillanatáig Szilágynagyfalu jelentette a „hazamegyek” célállomását. Mert télen, iskolaidőben Kolozsváron élt ugyan a család, a nyári hónapokat azonban Nagyfaluban, Marosgezsén vagy a Brassó környéki Bodolán töltötték. Fizikailag Magyarországon, lélekben egészen máshol.
