Édesapja zenetanár és zeneszerző, édesanyja tanítónő, ismert emberek Sepsiszentgyörgyön, hiszen a „fél várost” tanították. Dancs Zsolt akkor került először komolyabban kapcsolatba a zenével, amikor a Székely Mikó Kollégium népi együttese cimbalmos nélkül maradt, neki pedig meg kellett tanulnia játszani rajta. Nem szerette igazán, de tény, hogy ezzel a hangszerrel végigturnézta a Kárpát-medencét, húga, Dancs Annamari volt a szólista, édesapja a zenei vezető. A cimbalom tanáránál fedezte fel a dobot, megtanulta, majd beállt a Tempest nevű zenekarba. Ebből nőtte ki magát a Semaphore együttes, amely hat év intenzív koncertezés után bomlott fel.
A Semaphore tagjaival évek múltán is jó barátok
– Úgy tudom, az együttes sztárzenekarnak számított akkor. Te mégis más utat választottál…
– Tudatosan döntöttem így. 1996-ban kezdődött el a húgom zenei karrierje, így háttérbe szorult a zenekaros dolog, Annamarit menedzseltem. 3000-ig számoltuk a fellépéseket, talán nincs olyan erdélyi település, ahol nem léptünk fel, Magyarországon is kevés van. Kanadában, Svédországban, Hollandiában is volt turnénk. Aztán, amikor édesapám kiadója kezdte termelni a saját produkciókat, csütörtökönként beültünk az autóba és hétfőn hazajöttünk. Nem volt internet, a közönség úgy ismert meg egy előadót, ha látta. Sokszor a feleségem is velünk tartott, először a kazettákat, majd a CD-ket árulta, a nagyobbik fiam, kis túlzással, a turnébuszban született. Ez egy életforma volt. A nagyon kis-, poros színpadoktól az egészen nagyszínpadokig, mint az Aranyszarvas-fesztivál, mi mindent megéltünk Annamarival. A sok ezer esemény és koncert hatalmas rutint adott, kapcsolati tőkém lett, megismerkedtem magyar együttesekkel, így lettem az ők koncertszervezőjük is.
– Nem bántad, hogy a „rocksztáros” reflektorfényt teljesen feladtad?
– A Semaphore-ral jók voltunk, bár én nem vagyok egy tehetséges és ambíciós dobos, ezt tudom és kimondom. Inkább szervező voltam ott is. Elértük a plafont, de nem tudtunk átlépni egy vonalat, amely a profi zenekar kategóriához vezetett volna. 13 évvel ezelőtt pályáztam meg Grubisics Levente barátommal a Szent György Napok szervezési jogát, ami egy vízválasztó volt a helyi rendezvények sorában. Az egyik nagy erényünk a pontosság volt, én akár bele is haltam, hogy a koncert percre pontosan elkezdődjön. Az én ambícióm volt, hogy olyan zenekarokat hozzunk el, akik nemzetköziek, elérhetőek még és megfizethetőek. Külön öröm, hogy elkaptam olyan éveket, amikor a nagy magyar legendák – az Omega, az LGT, Bródy János, Somló Tamás – még aktívan koncerteztek.
Bródy Jánossal napokat összezárva utaztam, két állomás között olyan titkokat tudtam meg erről a világról, amelyek később nagyon sokat segítettek.
– A családod teljesen elfogadta ezt az életformát?
– Nagyon alárendelem az életem a rendezvényeknek, és ebben a családom partner. Másképp nem is tudnám csinálni. A kisebbik fiam három hónapos volt, amikor véget ért az első Szent György Napok, amit mi szerveztünk, s bár fizikailag ott voltam a születésénél, csak utána fogtam fel, hogy közben négyen lettünk a családban…
– Édesanyád és a feleséged a támaszaid. Ők hol foglalnak helyet ebben a történetben?
– Édesanyám vállalta a szerető és aggódó anyaszerepet, minden turnéra felpakolta a bécsiszeletes szendvicset, és sokszor jött is velünk. A feleségem a papírmunkában segít, sok esetben pedig, ha én nem tudok ott lenni, ő veszi át a színpadi ügyelést és a zenekarok fogadását. Ez tényleg egy családi vállalkozás, mi ebbe nőttünk bele, nekünk ez a normális.
– Nagyon úgy néz ki, hogy Ádám fiad a nyomdokaidba lép. Szeretnéd, hogy a gyerekeid is hasonló szakmát válasszanak?
– Máté fiam tehetséges gitáros, van egy rockzenekara, Tankcsapda-feldolgozásokat játszanak. Néhányszor megtapasztalta a színpad varázsát, ez fokozza az ambícióját. A nagyobbik fiam, Ádám egyre több terhet és munkát vesz le rólam, kiskora óta mindig velem van, először a színpad mögött, de most már akár egy előkészített rendezvényt is ráhagyhatok. Az István, a királyban technikai dolgokat is átvállalt, stúdiózik, hangszerel, kever, tehát ő tudatosan erre a pályára készül. Most lesz 18 éves.
Zsoli munkájában hatalmas támasza fia, Ádám
– Biztosan nagyon sok sztorid van. Hogyan emlékszel vissza az első szervezői évekre?
– Az első turnét Zoltán Erikának szerveztem 1998-ban. Kimentem a határra busszal, és az első benzinkútnál megvártam őket. Így volt ez akkor, más idők voltak. De az a rutin alapozott meg mindent. A lépcsőfokokat meg kell mászni zenészként és szervezőként is, apró lépésekben kell dolgozni. Nekem nem derogál, ha egyik héten arénás koncertet szervezek, a másik héten pedig egy kis falunapot, mindegyiknek van szépsége és kihívása. A közönség az közönség. Az Omega mondta mindig, hogy ha egy ember van a koncerten, ő ugyanannyira számít, mintha tízezren lennének.
– Második éve vagy a székelyföldi István, a király produkció producere. Nekem az az érzésem, hogy keresed az egyre nagyobb kihívásokat.
– Az első felkérésre nemet mondtam, mert 2020-ban 90–94 rendezvényhez volt közöm, körülbelül 200 előadót kellett volna koordinálnom. Tehát esély nem volt arra, hogy én egy ilyen horderejű dolgot be tudjak vállalni. Jött a pandémia, az első két hét nagyon jó volt itthon, de utána nem találtam a helyem. 2020 nyarán kértek fel másodszor, akkor már igent mondtam. Nagyon beledobtam magam, soha ennyi energiát nem fordítottam semmire. Nem tudtuk, hogy mire vállalkozunk, és azt sem, hogy meg tudjuk-e valósítani. Én azt sem tudtam, mi a producer szerepe. Aztán rájöttem, hogy minden is. És, hogy ő viszi el a balhét. De összeállt egy gigantikus dolog, a csapat nagyon jó lett. Sok csiszolatlan gyémántot termelt ki a produkció, erre nagyon büszke vagyok. Életem kihívása ez. Sokszor gondolkodtam, hogy honnan tudok annyi háttérinformációt a rockoperáról.
A sors soha nem ad céltalanul semmit, mindig oda terel, ahol lenned kell: rájöttem, hogy például a Bródy Jánossal való éjszakába nyúló beszélgetések készítettek fel arra, hogy megbírjak egy ekkora horderejű dolgot is.
– Hogyan látod a nőket a munkádban?
– Szinte csak nőkkel dolgozom. Kevés női kérdés van, amire nem tudom a választ. A legtöbb nagy együttesnek is női menedzsere van, a fontos részleteket mindig a nőkkel kell megbeszélnem. A női menedzserek céltudatosabbak, kiszámíthatóbbak, pontosabbak és a legszigorúbbak is. A közvetlen munkatársaim is nők, kivételt képez a technikai csapat. Megismertem a női lelket, jobban látom a női érzékenységet, a nőktől kaptam a szépérzéket. Csodálom a nők munkabírását, a munkában való kitartásukat, és sok esetben olyan meglátásaik vannak, amelyiket, mi, férfiak, sosem vennénk észre.
– Melyik volt életed koncertje, amin részt vettél?
– Elkaptam olyan legendák koncertjeit is, akik már nem élnek. Például Michael Jacksonét Bukarestben. Ennek az az érdekessége, hogy nem is szerettem őt, mint előadó, és nem is vettem jegyet a koncertjére, hanem egyik barátom nyerte, és engem vitt magával. A legnagyobb koncertélményem a Rolling Stones volt. Amit Mick Jagger 78 évesen tud, azt receptre kéne írni.
– Tegyük fel, hogy megvan a pénz, a logisztika és a terület. Ki lenne az, akit el szeretnél hozni?
– Nem egyszer kaptam meg a kérdést, hogy mi lenne, ha elhoznánk az AC/DC-t. Ezzel válaszoltam is a kérdés egyik részére. De kisebbre teszem a lécet, legyen a Guns’n’Roses (nevet).
Fotó: Kristó-Gothárd Hunor, Dancs Zsolt archívuma
korábban írtuk
A 4S Street „Csabikája”: Szeretem a rendet – a fejemben is
Mihály Csaba – vagy ahogy Gyergyóban ismerik: Csabika – az év zenekaraként Petőfi zenei díjjal jutalmazott 4S Street billentyűse, dalszövegírója, ugyanakkor az Andantino Zenei Műhely alapítója, oktatója. Bár zenekarával halmozzák a sikereket, ritkán helyezi előtérbe magát, sokkal fontosabbnak tartja a csapata arculatát, mint az egyéni brand építését. Mi azonban előcsalogattuk a billentyűk fekete-fehér árnyékából, hogy megtudjuk, ki lapul a hangszer mögött. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júliusi lapszám