Dávid mesék címmel, egyelőre két meséskönyvvel rukkolt elő Ildikó. A háromgyerekes szentegyházi édesanya egyébként középső, mozgásában korlátozott fia gondozója. De az elmúlt években sikeres edzőtermet vezet, és nemcsak a Szikszai család apraja-nagyját, hanem a kisvárosiakat is mozgásra ösztönzi. A szívmelengető történetek főszereplője természetesen Dávid, de a szövegek nem csak gyerekeknek szólnak: a kötetekben Ildikó kérdéseket is javasol, fogódzkodót, beszélgetésindítót a másságról, az elfogadásról, a szeretetről és megbocsátásról.
• Fotó: Szikszai Ildikó archívuma
– Honnan, hogyan jött a könyvkiadás ötlete?
– Egyáltalán nem volt tervezett. Az egész onnan indult, hogy Dáviddal kis ajándéktárgyakat, kulcstartókat kezdtünk 3D-ben nyomtatni. Szerettük volna, ha van egy elfoglaltsága, egy saját projektje, amiben sikerélménye lehet. A 3D nyomtatás azért lett jó választás, mert viszonylag egyszerűen kezelhető, mégis alkotás. Így Dávid nemcsak készít valamit, hanem ajándékozni is tud, kapcsolódni másokhoz. Ahogy lassan kinövünk az iskolai rendszerből, nagyon fontos számunkra, hogy továbbra is részei maradjunk a közösségnek, és valamilyen formában hasznosak is legyünk benne.
Dávidnak a társaság rengeteget jelent, ebben minden módon igyekszünk támogatni.
A kis nyomtatott tárgyak tavaly húsvétkor nagyon sikeresek voltak. Tudjuk, hogy egy szerető, elfogadó közösség vesz körül minket, így viszonylag könnyű volt sikereket megélni – mégis, számunkra ezek a visszajelzések sokkal többet jelentettek, mint azt bárki kívülről gondolná. Amikor vásároltak tőlünk, az nemcsak eladás volt, hanem megerősítés, kapcsolat, elfogadás. Ekkor éreztem először azt, hogy szeretnék valami még személyesebbet is adni a kulcstartók mellé. Valami szívmelengetőt. Így született meg az első kis történet, amely a Varázskerék-kulcstartóhoz kapcsolódott. Ahogy írtam, a mese szinte magától kezdett kirajzolódni bennem.
Az első „tesztolvasó” Dávid kistestvére, Ákos volt. Nagyon tetszett neki a történet, és
a mese után egy olyan beszélgetés indult el köztünk, ami addig nem igazán kapott teret: nemcsak Dávid világáról, hanem Ákos érzéseiről is.
Arról, hogyan éli meg ő testvérként ezt az egészet, mit ért, mit érez, hol vannak a kérdései. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy mekkora ereje lehet a Dávid meséknek – nemcsak Dávid számára, hanem a testvérek, a család és végső soron más gyerekek számára is. A könyv kiadásának gondolata végül nem tőlem indult: egy barátnőm, Tünde vetette fel, akinek nagyon megtetszett a történet, és biztatott, hogy érdemes lenne megosztani másokkal is. Hallgattam rá – ő már adott ki könyvet, volt tapasztalata –, és végül ebből az ösztönös, családi történetből lett Dávid mesék első kötete.
– Mesélj, kérlek, Dávidról és a családotokról. Hogyan élitek a mindennapokat egy mozgásában korlátozott gyerekkel, illetve, most már fiatalemberrel?
– Dávid mozgásában korlátozott, de nagyon érzékeny, gondolkodó, humoros fiatalember. A legnagyobb kihívás számunkra nem a fizikai akadály, hanem az, hogy megélhesse mindazt, amit egy vele egykorú fiúnak meg kellene és meg lehet – a saját ritmusában. Ez sokszor finom egyensúlyozás: mikor segítsünk, mikor engedjünk, mikor várjunk.
Családként sokat tanultunk az alkalmazkodásról. A napjaink tudatos tervezést igényelnek, de közben igyekszünk nyitva hagyni a teret a spontaneitásnak is.
Nem szeretnénk, hogy az életünk kizárólag a korlátok köré szerveződjön – ma már inkább arra törekszünk, hogy a lehetőségeket vegyük észre.
Dávid testvére ebbe a közegbe született. Számunkra nagyon fontos lett, hogy ne csak alkalmazkodjon, hanem ő maga is megélhesse a saját érzéseit, kérdéseit, határait. Számára Dávid egyszerre természetes és különleges. Nem sajnálja – inkább tudja, mikor kell segíteni, és mikor kell egyszerűen csak testvérként jelen lenni. Ez nem magától értetődő, tanulni kellett és kell folyamatosan – és ebben a meséknek nagy szerepük van.
• Fotó: Szikszai Ildikó archívuma
Ma már Dávid fiatalember, és ez új feladatokat, új kérdéseket hoz magával. Az önállóság, az önkifejezés, a társas kapcsolatok egyre hangsúlyosabbá válnak. Mi pedig próbáljuk kísérni őt ebben úgy, hogy közben ne vegyük el tőle azt, ami az övé: a döntéseket, az élményeket, a saját útját.
– Számodra, anyaként, milyen kihívást jelentett Dáviddal az élet?
– Dávid mellett nagyon hamar szembesültem azzal, hogy az erő nem választás kérdése. A mindennapi teendők – az emelés, a cipekedés, a szervezés, az intézményekkel való folyamatos jelenlét – fizikailag és lelkileg is sokat követelnek. Az iskolába járás, a fejlesztések, az alkalmazkodás mind olyan feladatok voltak, amelyekhez nemcsak türelemre, hanem valódi teherbírásra volt szükség.
A mozgás és az edzés eredetileg nem életmódváltásként, hanem szükségszerűségként lépett be az életembe. Erősnek kellett lenni – szó szerint. A testemnek bírnia kellett azt, amit a mindennapok hoztak.
Ugyanakkor mentálisan is kellett egy tér, ahol le tudtam tenni a feszültséget, ahol vissza tudtam kapcsolódni önmagamhoz. A mozgás ezt adta meg.
Idővel ez nemcsak rólam szólt, hanem a családról, a közösségről is. Fontos lett számunkra, hogy példát mutassunk: hogy a mozgás ne teljesítménykényszer legyen, hanem természetes része az életnek. Dávid nem mindenben tud aktívan részt venni, de mindig jelen van – figyel, drukkol, kapcsolódik. A testvére ebbe nőtt bele: abba, hogy a mozgás az edzések, tornák, az együtt töltött időről és az egyensúlyról szól. Ma már azt mondhatom, hogy a sport és az egészségtudatos életmód tulajdonképpen a gyermekeimnek köszönhető. Ők tanítottak meg arra, hogy az erő nem keménységet jelent, hanem kitartást, jelenlétet és alkalmazkodást. Igyekszem ehhez tartani magam, és visszaadni nekik belőle, amennyit be tudnak belőle fogadni.
• Fotó: Szikszai Ildikó archívuma
– Ebben a tekintetben – vagyis kerekesszékes gyermek szüleiként – előny vagy hátrány a kisvárosi lét?
– Hosszú ideig inkább hátrány volt. Dávid kisebb korában nagyon sokat ingáztunk külföldre különböző kezelésekre, mert itthon egyszerűen nem voltak elérhetőek azok a lehetőségek, amelyekre szüksége lett volna. Ez az időszak fizikailag, lelkileg és családilag is rendkívül megterhelő volt. A folyamatos utazások, szervezés, alkalmazkodás sok mindent elvettek. Anyaként fájdalmas volt megélni, hogy fontos pillanatokról maradtam le: a nagyobbik gyermekem mindennapjaiból, közös élményekből, baráti kapcsolatokból. Ezek olyan veszteségek, amelyek akkor talán nem látszanak azonnal, de hosszú távon mélyen nyomot hagynak egy család életében. A kisvárosi lét ebben az időszakban inkább szűknek tűnt: kevés választási lehetőség, kevés szakember, kevés kapaszkodó. Sokszor éreztük úgy, hogy magunkra maradunk a döntésekkel.
Az elmúlt években azonban ez gyökeresen megváltozott. Ma már itthon mindent megkapunk, amire Dávidnak szüksége van – kezeléseket, támogatást, szakembereket.
Ez óriási különbség. Nemcsak logisztikailag, hanem érzelmileg is: végre jelen tudunk lenni az életünkben, nem állandó készenléti üzemmódban élünk. Most a kisvárosi lét előnnyé vált. A személyes kapcsolatok, az ismerősség, az elfogadó közeg sokat ad Dávidnak és a családnak is. Itt nem egy „eset” vagyunk, hanem egy család, akiket ismernek, számon tartanak. Ez a megtartó közeg ma már sokkal fontosabb számunkra, mint bármilyen nagyvárosi anonimitás.
– Dávid részt vett a mesék megszületésében? Ő mit gondol erről az egészről?
– Dávid nem klasszikus értelemben vett alkotótársa a meséknek, de nélküle nem léteznének. Az ő gondolatai, kérdései, mondatai, reakciói adják a történetek belső iránytűjét. Számára a mesék elsősorban játékot és élményt jelentenek – nem projektet, nem teljesítményt. És ez számomra nagyon fontos. Ugyanakkor nemcsak Dávid inspiráció. A testvérei is legalább annyira jelen vannak ezekben a történetekben. Anyaként a mindennapjaimat gyermekeim miatt csinálom végig újra és újra. Nem külön Dávidért és külön Ákosért, hanem értük együtt. Az, hogy ebből a hétköznapi küzdelemből valami ennyire szép és megosztható dolog született, számomra azt üzeni: bármilyen nehéz is, menni kell tovább. Nem hősiességből, hanem szeretetből.
– Mit üzensz azoknak, akik kezükbe veszik a köteteket?
– A célom ezekkel a mesékkel nem a tanítás, hanem a kapcsolódás. Szeretném, ha segítenének kimondani érzéseket ott, ahol nehéz beszélni. Ha kapaszkodót adnának testvéreknek, szülőknek, pedagógusoknak – és azoknak is, akik „csak” szeretnének jobban érteni másokat. És lesz folytatás. A Dávid mesék világa folytatódik. Örülünk, hogy igény van rá és értékesnek találják.
korábban írtuk
Sándor Ella: Édesapám árnyékában
„Nyakamon az államvizsga, és hirtelen büdös és meleg és fullasztó lett a város, és belém villant, hogy otthon elkezdődött a kapálás, akkor kiálltam stoppolni, és hazautaztam, és két napon át vágtam, vágtam, csak vágtam a burjánt édesapám árnyékában...”
