A nappali polcán pihenő fénykép vonja magára a tekintetem, rajta nagy összhangban ragyogó mosolyú, fiatal pár. Táncolnak. Beáta és párja, Levente. „Igen, mi vagyunk” – nevet Beáta, miközben kerekesszékéből átcsusszan a kanapéra, és kényelembe helyezi magát.
Fáj, amikor a fotóra néz – ismeri el – hiszen legnagyobb szívfájdalma, hogy ha megszólal a zene, nem pattanhat táncra, de e közös emléket megörökítő fotónak akkor is ott a helye a nappaliban, ha látványa olykor elszomorítja. Ilyenkor pedig teret ad a szomorúságnak, a könnyeknek. „Igen, el is rejthetném, de meg sem fordul a fejemben. Ez a múltam, hozzám, hozzánk tartozik, az is én vagyok. Előtte is volt egy életünk, és utána is van” – mondja.
Előtte és utána
Csaknem öt évvel ezelőtt, egy augusztusi délután Beáta csíkszentmiklósi otthonukban fiútestvérével a hiúban dolgozott, a szénát rakták el, amikor munka végeztével beszakadt alatta a padló. Nem magasról esett, hanem rosszul – emlékszik vissza, a szerencsétlen baleset nyomán pedig eltörött a hátgerince.
Élettel teli, derűs, 24 éves lány kényszerült attól a perctől kerekesszékbe.
Hogy mi következett? Gerincműtét, kórházi kezelések sorozata, magánklinikák, rehabilitáció, gyógytorna, reményt adó találkozások és beszélgetések.
Csaknem egy évvel ezelőtt egy igen fontos döntést hozott meg - meséli büszkén - elköltözött a szülői házból, hogy önállóbb életet élhessen Csíkszeredában. Hosszas keresés után, úgy tűnik, a helyén van, sikerült olyan lakást találni, amelyben könnyedén tudja élni mindennapjait kerekesszékben is.
Sokan csak a sérült lányt látják benne
– mondja, amikor az előítéletekről, megbélyegzésről esik szó – s mi sem bizonyítja ezt jobban, mint azok a környezetében élő ismerősei, akik megkérdőjelezték, valóban tud-e önálló lenni. „Nem azt látják, hogy én egy ép és egészséges ember vagyok, hanem az ellenkezőjét. De én már túl vagyok a saját belső harcomon e tekintetben is, és senkit sem akarok már meggyőzni, hogy fenn tudom tartani a lakást, vagy egyáltalán meggyőzni sem akarok bárkit annak fontosságáról, hogy miért költöztem ide. Mindenkinek vannak ilyen belső harcai, amit meg kell vívnia saját magával. Én is megvívtam, és hála Istennek, győztesen jöttem ki belőle.”
Amikor a lélek is mosolyog
Nevetve mesél mozgalmas mindennapjairól, ha teheti, rehabilitációs tornával kezdi a napot, majd háziasszonyi teendői ellátása után a virágkötészet az, ami kitölti szabadidejét. Ő így gyógyítja a lelkeket – jegyzi meg mosolyogva. A sajátját és a hozzá fordulókét is, hiszen a kis nappaliban ilyenkor nemcsak asztali díszek, csodálatos menyasszonyi csokrok készülnek, hanem meghitt beszélgetések is folynak. Léleksimogató – meséli lelkesen – amint a hozzá érkező idegen akár két-három órát is szívesen eltölt a társaságában, megosztja vele talán legtitkosabb aggodalmát is, majd barátként távozik.
Feltöltődést, erőt adó találkozások, amikor megnyílnak a szívek, amikor megmutatkoznak a gyengeségek.
„Néha magam sem értem, hogy alakul ez ki. Az egyik barátnőm, akivel ma már lassan tizenegy éves barátság köt össze, megismerkedésünket követően üzenetet küldött, amelyben arról írt, hogy a lelki szépség új varázsfényt kölcsönöz az ember egész valójának, hogy az egyszerű megjelenésével megfordítja a szíveket, és barátokat szerez anélkül, hogy tudná. Ő ilyennek látott akkor engem. Én
próbálok nyitott szívvel figyelni az emberekre.”
Az öngyógyító folyamat része az is, hogy megengedi magának a fájdalmat, megéli a szomorúságot, az apró dolgoknak is örvend, és hálát ad értük. Nem vágyik nagy dolgokra – jegyzi meg – nincsenek világmegváltó gondolatai, egyszerűen csak értékeli a mindennapokat, és szívvel, lélekkel jelen van. „A párom szokta mondani, amikor vendégeket fogadunk, hogy túltolom a készülődést, túlságosan maximalista vagyok. De elkészítem a finom ételt, a süteményt, a teríték is pompás, és a háziasszony sem lehet slampos, igaz? Mindennek szemet gyönyörködtetőnek kell lennie, jó megélni így ezt a teljességet, legyen szó bármilyen tevékenységről. Én bármit is teszek, előtte Isten áldását szoktam kérni, és elfogadok mindent olyannak, amilyen. Ebben rengeteg munka van, nem volt ez mindig így, de örvendek, hogy ma már ilyen vagyok”.
A nő kerekesszékben is nő marad
Mosolyog, amikor szóba kerülnek korábbi aggályai, amikor olyannyira kilátástalannak találta a baleset utáni állapotát, hogy az öltözködés is nehezére esett. Fejben is. „Aztán ahogy telt-múlt az idő, azzal szembesültem, hogy azért nem kell mindig egy sportnadrágban vagy felsőben lenni, hanem ha kimegyek a lakásból,
igenis, megengedhetem magamnak azt, hogy jól nézzek ki, csinos legyek.
Emlékszem, a baleset után, amikor először mentünk étterembe, egy piros ruhát vettem fel, és annyira másképp éreztem magam. Egy nő kerekesszékben is nő” – nevet.
Egy nappal korábban hajat vágatott, és megélte a pillanatban rejlő összes szépséget, akkor is, ha a fodrászatba, egy kozmetikai szalonba való eljutás az ő esetében ütközhet akadályba is. „Nemrégiben kozmetikusnál jártam, bementem a szalonba, mindenhol tükör volt, aztán azzal szembesültem, hogy az ágy sokkal magasabban van, mint ahogy én meg vagyok szokva. Hát most mi lesz, hogy lesz ebből arckezelés? Megoldottuk, jó erősen megfogták a kerekesszéket, az ágyat, én meg áttettem magam a székből az ágyra. Kiléptem a komfortzónámból, legyőztem a félelmeim, hiszen sokszor
a saját gondolataink tudnak akadályozni, és hiába halljuk, hogy képesek vagyunk dolgokra, nem merünk próbálkozni.
Nekem ott akkor hatalmas dolog volt, hogy segítség nélkül megoldottam a helyzetet” – meséli ragyogó szemekkel.
„Lélekben táncolok”
Szaladni, sétálni szeretne. És táncolni, táncolni. „Nagyon-nagyon szerettem táncolni, de most megpróbálok lélekben” – mondja. Nagyon erősen gyökeret vert benne a hit, hogy ő még lábra áll. „Álmomban mindig járok, sosem láttam magam kerekesszékkel. Olyan dolgokat is megálmodtam, amelyek a későbbiekben valósággá váltak, ezért úgy érzem, ez egy visszaigazolás, az Isten üzen, csak ahhoz nyitott szemmel és szívvel kell járjunk. Nem adtam fel, és nem is fogom feladni ezt az álmom, bízom Istenben és az ő szeretetében, hogy megvalósul” – mondja meggyőződéssel. Hite mindig is erős volt – meséli – , bár a balesete után még bensőségesebbé vált az Istennel való kapcsolata. „Most már tényleg el tudom mondani, hogy
van nekem egy szerető Istenem, aki valóban gondoskodik rólam, mindegy, hogy milyen helyzetben és állapotban vagyok.
Néha, ha azt érzem, nagyon kilátástalan helyzetben vagyok, és nem látom a kiutat, mindig nyújt egy segítő kezet. Ehhez nekem is nyitottnak kell lennem, nem szabad a saját fájdalmam átvegye az irányítást. Persze amikor mélyponton vagyok – mert ilyen is van – mindig megkérdezem tőle, „te nem hallod, és nem látod az én szívem vágyát, hogy mennyire szeretnék járni?”
Többször is szó esik Leventéről, szíve választottjáról, ő a támasza, akivel nyolc éve élnek párkapcsolatban, aki ma is azt a lányt látja benne, akit évekkel ezelőtt megismert, mert kerekesszékkel, vagy nélküle, számára sokkal fontosabb a kettejük közti összhang. Megnyugtató számukra, hogy mai napig őszintén tudnak beszélni a balesetről, az ezzel járó vesztségekről, arról, hogy ki miként éli meg, dolgozza fel a történteket. Sok türelemre tanította az elmúlt öt esztendő – mondja elgondolkozva – hiszen
egy örökmozgó, önálló emberként meg kellett tanulnia igénybe venni mások segítségét.
Életigenlésére, nyitottságára a legbüszkébb, na és persze a pompás virágaira, amelyek erkélyét, nappaliját díszítik. Tervei vannak, álmokat sző, tanulni szeretne, segíteni embertársain, ha kell, könnyeket hullatni, de megélni az élet apró szépségeit.
„Hogy mi van egy kerekesszékes ember lelkében, azt senki nem tudja. Köszönöm, hogy rám, az emberre voltál kíváncsi, és nem csak a balesetről faggattál. Én is olyan ember vagyok, mint más, csak kerekesszékkel” – búcsúzik. Egy lány, aki szeret, és akit szeretnek, egy lány, akinek a lelke táncol, egy lány, akinek álmai vannak.
Fotó: Flóra Beáta archívuma
korábban írtuk
Ilyés Kinga: Az élet rövid ahhoz, hogy szomorkodjunk
A szentegyházi Ilyés Kinga nem tartja magát különlegesnek. Még gyerekként került kerekesszékbe, de úgy érzi, az élet kárpótolja is sok tekintetben. Fiatalként rockmaratonra járt és rockesteket szervezett, barátai unszolására néhány éve kerekesszékes szépségversenyre is jelentkezett. Fest, rajzol, sízik és autót vezet, ugyanakkor szeretne még táncolni is, majd egyszer. Szomorkodni is lehet, de Kinga szerint túl rövid az élet ehhez. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.)
