• Fotó: Tót Rózsa
– A gyergyóremetei Fráter György általános iskolai kórusban kezdtél énekelni, aztán kántori és hitoktatói oklevelet is szereztél Gyulafehérváron, Budapesten pedig a Krónikásének Zeneiskolában elvégezted a gitár-ének- és zeneszakot, majd az Operettszínház színitanodája következett. Hogyan jött az operett? Mert lehettél volna akár popsztár, rock-, népdal- vagy operaénekes is.
– Én első körben inkább musicalekben és rockoperákban játszottam. Az operett menet közben jött. Amikor már nagyobb musical szerepeket is játszottam, felkérést kaptam Huszka Jenő Erzsébet című operettjében a férfi főszerepre, majd ezt követte a Luxemburg grófja, amelyben a címszerepet alakíthattam. Igazából nem is az Operettszínházban játszottam először főbb szerepeket, hanem a kaposvári Csiky Gergely Színházban. Később ezzel a szereppel tértem vissza a fővárosi teátrumba, és azóta vagyok megint tagja az Operettszínháznak.
– Az éneklés – mint állapot – mit jelent számodra?
– Az éneklés egy ősállapot, mindannyiunkban ott van. Ki így, ki úgy, de mindannyian vágyunk a zenére. Legalábbis én azt hiszem. A zene iránti szeretetet már az embriónak való énekléssel el lehet ültetni. Tudományos kutatások is kimutatták, hogy nagyon jó hatással van a magzatra. Édesanyám is énekelt nekem, amikor még pocakban voltam, és ugyanezt tettük mi is a kislányunkkal. Klisé, de
az embernek az élete annyira sorsszerű, amennyire önmaga alakítja. Én rendületlenül hiszek a sorsban, de ugyanakkor a szorgalomnak és a szerencsés csillagzatnak is ott kell lennie, hogy az ember élete úgy alakuljon, ahogy szeretné.
Nekem ez lett az életutam. De az, hogy én ezt a pályát választottam hivatásomnak, az csak később dőlt el, amikor egyre több jelet kaptam az élettől, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Most itt tartok. Nagyon sok kolléga gyerekkora óta tudja, hogy ő színész szeretne lenni. Nekem eleinte a szüleim mutattak irányt. A középiskolai választás is nekik köszönhető. Nagyon szerettem sportolni. Hároméves koromban már korcsolyáztam, így elég korán eldöntöttem, hogy szeretnék jégkorongozni. Az általánosban végigkísért ez a sportág. De mellette futballoztam, kézilabdáztam, kosaraztam. Viccesen úgy szoktam fogalmazni, nekem nem hivatásom volt, hanem küldetésem. Már gyerekként csicseregtem a fán otthon, a nagyszüleimnél, Szentdemeteren (édesanyám szülőfalujában, a Kis-Küküllő mentén egy gyönyörű kis falucska), a mezőn énekeltem úgy, hogy zengett a határ, úgy is hívtak, hogy a dalos pacsirta.
– Szerepeid gazdag palettán variálnak. Igaz, hogy a színész minden szereptől több lesz?
– Pályám elején leginkább romantikus szerepeket osztottak rám, így lettem Rómeó… És bármennyire hálás szerep is, zöldfülű sihedernek éreztem magam. Bár esténként 900 embernek énekeltem, aránylag kevés színpadi tapasztalattal álltam neki a drámairodalom egyik legszebb hősszerelmes szerepének megformálásához. Nem volt könnyű feladat, de ahogy mondani szokták, teher alatt nő a pálma. Pszichésen, lelkileg fel kell nőnie az embernek egy ilyen nagyívű szerephez. Nem kis feladat, ugyanakkor
nem szabad azzal foglalkozni, hogy ott ül 900 ember a nézőtéren.
Akkoriban olyan kollégákkal állhattam egy színpadon, akik már rég a szakmában voltak. A teljesség igénye nélkül: Janza Kata, Mahó Andrea, Szabó P. Szilveszter, Földes Tamás, Dolhai Attila. Summa summárum, volt bennem egy jó adag drukk, megfelelési vágy és teljesítési kényszer. 19 évesen kikerülni Budapestre, egy világvárosba, már az is felért egy kihívással, majd jöttek a színházi kihívások is. Ha akkor nemet mondok Rómeóra, valószínűleg másképp alakul a pályám. Minél többféle karaktert sikerül eljátszani, annál gazdagabb a repertoár, annál sokszínűbb tudsz lenni, noha állandó kérdés szakmai körökben, hogy mennyire lehet megújulni, egy következő szerepben újat mutatni magunkból, de ettől szép a mi szakmánk-hivatásunk. Mindig törekedni kell az újra.
– Amikor lejössz a színpadról és kilépsz a negatív szerepből, mi történik utána? A metamorfózis érdekel.
– Minden karakternek megvan a saját igazsága. Pl. A Carmen című musicalben Garcia elég vehemens, szenvedélyes negatív figura, aki még embert is öl az előadásban. Garcia késdobáló, ezért sokat gyakoroltam a próbák alatt, hogy a lehető legjobban elsajátítsam a trükköket.
A tapsrenddel ér véget az előadás. Irány a fodrászat, lekerül a smink, jelmez. Ez, időben általában egy félóra, ami alatt szépen elköszönök a szerepemtől, és mire kiérek a színház művészbejáróján, már újra György-Rózsa Sándor lép az utcára.
Az utóbbi időben egyre több negatív karakter talál meg a pályám során. Lelkünk mélyén ott a rosszcsontság. Nekünk az a jó, hogy ezeket az indulatokat a színpadon meg tudjuk élni, miközben a civil életben – normális esetben – senki sem olyan elvetemült és infantilis, hogy verekedésbe kezdjen.
– Verekedtél valaha?
– Keveredtem már ilyen helyzetbe, és éltem a „szégyen a futás, de hasznos” lehetőségével gyerekkoromban. Szülőfalumban, Gyergyóremetén általános iskolás koromban, egy futballmeccs után az ellenfél játékosai közül néhányan megkergettek, mert beszóltam nekik. Ráadásul bicskás csutakfalviak (a településnek egy része) voltak, megzörgették volna a csontjaimat, de a nyúlcipőt felhúztam, ők bringával tekertek utánam, aztán amikor már éreztem, hogy nem bírom szusszal, egy ház kapuját megkilincselve berongyoltam az udvarba. Ott állt egy öreg néni, azt sem tudta, mi történik, csak annyit látott, hogy egy zilált gyermek mutogat, hogy ne engedjen be senkit. Nagy nehezen kinyögtem érkezésem okát, ott szobroztam egy ideig, aztán amikor meguntak rám várni és elmentek, kimerészkedtem, és elindultam haza. Utólag vicces visszaemlékezni rá, de akkor annyira nem tűnt annak. Kemény lecke volt.
– Hogy lehet bírni ezt a felfokozott színpadi életet?
– Egy színésznek az a jó, ha sokat játszik. Mindig örömteli pillanat, amikor megcsörren a telefon, és egy új szerepre hívnak, ez lehet vidéki színház vagy budapesti, az meg különösképpen jó érzés, ha címszerepre kérnek fel. Ebben az évadban a székesfehérvári Vörösmarty Színház műsorra tűzte a Benyovszky Móric életéről készült musicalt, amelyben a címszerepre kaptam felkérést Szikora János igazgató úrtól. Igaz, a bemutató csak jövőre lesz, a színházi évad vége felé, de már most izgatottan várom a próbafolyamatot. Szükség van az új feladatokra, új impulzusokra. Szeretem a vidéki színházak atmoszféráját.
– Jézust (el)játszani hatalmas kihívás egy művésznek. Te már többször is játszottad: a Jézus Krisztus szupersztárban, a Mária evangéliumában, a Pasaréti passióban – és bevallásod szerint Jézust játszani áldás.
– A Mária evangéliumát három különböző rendezésben játszottam el, minden rendezőnek megvolt a saját Jézus-képe az előadásaiban. Bár a dalok ugyanazok, a szituáció kicsit más. Pl. az édesanyával való duettem mindig különböző, ettől hihetetlen erővel tud hatni…
A szerep megformálásában az édesanyámmal, nagymamáimmal való viszonyom is segített.
Amióta magam is szülő vagyok, sok helyzetben visszacseng édesanyám egyik mondata, hogy „Ha majd szülő leszel fiam, megérted, hogy miről beszélek.”
– Másféle jelenlétet kíván a Jézus-szerep a színpadon és a templomban?
– A szakrális tér sokat ad hozzá, ezért is szeretem a passiójátékot, a másik, hogy gyakorló keresztényként élem meg. A tabernákulumban az ostya által Krisztus mindig jelen van a templomban.
– Összeér az ég a földdel az oltár közelében?
– Igen, az oltár mellett felemelik a keresztet, amelyen rajta vagyok, az katartikus élmény. A Pasaréti passióban például nem kell megszólalnom, csak a fizikumommal vagyok jelen. Meskó Zsolt rendező úgy találta ki ezt a szerepet, hogy Mária és Jézus nem szólal meg az előadásban, hanem fentről, a karzatról a társulat két tagja szinkronizál minket. Ez eddig az első olyan szerepem, amiben nem kellett beszélnem, csak a testemen átengedni a szöveget.
– A szinkronszínészet – mert ezt is gyakorlod – mit ad még az amúgy is elfoglalt életedhez?
– A szakmámnak egy olyan színfoltja, ami iránt mindig is egyfajta kíváncsiság volt bennem. Nem csak technikai szempontból érdekelt, hanem hogy úgy kölcsönözd a hangod, hogy az adott külföldi kolléga hiteles legyen az anyanyelvünkön.
De itt is meg kellett mászni a ranglétrát, mert sokan vagyunk a szakmában, a háttérnyüzsitől a kiemelt hangig.
Nagyon szeretem ezt a részét is a hivatásomnak. Nem feltétlenül tud minden színész jól szinkronizálni, ritmusérzék mindenképp kell hozzá, elég összetett folyamat.
– A veled készített interjúkban azt vallod, hogy erős kapaszkodó és iránymutató a hit számodra, a nemzet, a székely identitás. Nem vagy te egy kicsit „korszerűtlen” ebben a mai világban?
– Én alapvetően „retró” figura vagyok. Sokan furcsállják, de Kossuth rádiót is hallgatok, nagyon jó, minőségi műsoraik vannak, a rádiójátékok a kedvenceim. Ebben a műfajban is szívesen kipróbálnám magam, érdekes lehet. Az irodalmi és portré műsorokat is nagyon szeretem, főként a még élő nagyokról, kutatókról, tudósokról. Jó érzéssel tölt el a nagy öregek bölcsességét hallgatni a szakmáról vagy csak úgy, az életről.
– Miből táplálod és építed a hitedet? Mert az olyan, mint egy épület, málladozik, ha nem vigyázunk rá.
– A hétköznapokban mindig vannak olyan pillanatok, amikor muszáj a hitedhez fordulni. Egy hétköznapi példa: közlekedés közben előfordul, hogy önhibádon kívül belesodródsz egy veszélyes helyzetbe, amiből megszabadulsz, és tudod, hogy van mögötted egy őrangyal, aki megóv, és odafordulsz hálával az Égiekhez, hogy „Köszönöm, Uram, hogy itt voltál és megmentettél!
Imával indítom a napom, és azzal is fejezem be. Ha tehetjük, vasárnaponként és főbb ünnepnapokon elmegyünk a családdal templomba.
Próba előtt, ha korábban érek be a színházba, betérek a Király utcai Avilai Nagy Szent Teréz Plébániatemplomba. Rendkívül érdekes, hogy a belváros szívében ott van egy gyönyörű, nagy templom, előtte közlekedik a trolibusz egy forgalmas és zajos utcában, aztán betérve, majdhogynem síri csend fogad. Szeretek ott lenni.
– Gyakran lépsz fel székely ingben, mellényben (lajbiban), ha nem az Operettben kell énekelni.
– Szeretem a néviseletet. Már kisgyerek koromban is volt székely ruhám. Szüleim hivatásos néptáncosok voltak több éven keresztül, talán innen is jöhet ez a népi vonal. Én soha, de soha nem szégyelltem a gyökereimet. Sőt!
Büszke vagyok a származásomra. Nem kérkedek vele, de jó érzéssel tölt el, hogy egy olyan népcsoporthoz tartozom, akiknek a mai napig fontosak a gyökereik, és büszkék arra, hogy magyarok,
még ha viccesen azt is szoktuk mondani, hogy mi székelyek vagyunk, nem magyarok. Szüleim és öcsém is otthon élnek, Gyergyóremetén, ahol felnőttem. Ha tehetjük, többször hazalátogatunk egy évben, vagy ők jönnek hozzánk. Számomra fontos, hogy a rokonaimmal, barátaimmal ne szakadjon meg a kapcsolat, így ha hazamegyünk, mindig nagy „népvándorlás” veszi kezdetét az idő alatt, amíg otthon vagyunk. Szívesen látjuk őket itthon is, ha jönnek. Itt (Magyarországon) itthon vagyok, ott meg otthon.
– Mi a legfőbb tanítás, amivel otthon feltarisznyáltak, és abból a hamuban sült pogácsából még mindig falatozni tudsz?
– Az első hét év mindannyiunk életében meghatározó időszak. Sok alapértéket kaptam szüleimtől. Őszinteség, becsületesség, az emberek tisztelete, a hit és még sorolhatnám. Ezek mentén próbálok-lunk élni, és így nevelni a gyerekeinket. Nem kis feladat napjainkban. De kihívások nélkül unalmas lenne az élet. Nagytatámnak volt az a mondása, hogy legyél ügyes fiam, mert ügyetlen van elég! Ez már szállóigévé vált a családunkban, és néha, amikor itteni barátaimmal telefonon beszélek, és tudják, hogy előadásra megyek, megjegyzik: legyél ügyes! Mire én: mert ügyetlen van elég.
– Szentendrén a családoddal aktívan betagozódtatok a közösségbe, sőt egy kis erdélyi csapatba is. Azt nyilatkoztad, hogy oda hazaérkezel, és végleg az anyaország lesz az otthonod. Nehéz meghozni egy ilyen végleges döntést?
– Igazából ezt az élet alakította így. Dönthetnék még most is úgy, hogy hazaköltözöm, de az életemnek több mint a felét már itt éltem le. Változtam, mert nyilván változik az ember, de a gyökereim nem változtak. Megmaradtam székely gyereknek. Másrészt meg
„mixtura pectoralis” vagyok, mert van bennem Maros menti is, nem vagyok kifejezetten csak gyergyói. És megvan ez a konok székelység is bennem, ami leginkább jellemzi a gyergyói vidéken élőket.
Itt alapítottam családot Magyarországon, de ettől függetlenül egy csipetnyi Erdély mégiscsak hozzám, a közelembe költözött, mert itt, Szentendrén fent lakunk a Pilisi Parkerdő közelében. Pár évre rá, hogy ide költöztünk, a skanzen erdélyi tájegységét alattunk, sétányi távolságra építették fel. Mondanom sem kell, egy templom is helyet kapott az új épületegyüttesben. Eddig bárhol laktunk Budapesten, mindenhol volt a közvetlen közelünkben egy templom és egy játszótér. Ez most is így van. Hálás vagyok a jó Istennek és a sorsnak, hogy ez megtörtént.
– A számtalan eldalolt, eljátszott szövegek közül hirtelen tudsz egyet idézni, amit különösen szívedben hordasz?
– Kukorica Jancsi mondja Iluskának: „Rajtad kívül minden idegen itt nekem. Idegenben boldog sosem lennél velem. Tündérhonban hazát hiába keresünk, ha igazán szeretsz, akkor hazamegyünk.” (Kacsóh Pongrác: János Vitéz, daljáték). Iluska igazat ad neki, és elindulnak haza, a szülőfalujukba.
