– Milyen körülmények vezettek oda, hogy magyarországiként Erdélybe kerültél?
– Teljesen véletlenül történt. Itt voltam egy médiakonferencián Marosvásárhelyen, akkor Békéscsabán dolgoztam a Rádió1 és a Rádió47 nevezetű rádióhálózatoknál, mint főszerkesztő. Mikor véget ért az itteni rendezvény, útban Szatmárnémeti felé, az autóban értesültem telefonon arról, hogy az állásom megszűnt a békéscsabai rádióknál. Ezt hallották a City Rádió akkori tulajdonosai, és nagyon halkan megkérdezték – amikor már kiordibáltam magam a kocsiban –, hogy nem-e maradnék náluk. Mire Szatmárig elértünk, addigra már igent is mondtam, olyannyira, hogy a nálam lévő kevés ruházattal ott is maradtam egy szállodában, és egy héttel később hazamentem a többi holmimért.
Aztán ebből a munkából jött a kolozsvári, ahol létrehoztuk az első magyar kereskedelmi rádiót, a Paprika Rádiót. Több vargabetű volt az életemben aztán, volt saját rádióm Dunaújvárosban, majd a magánéletem közben Budapestre vezényelt.
Ott dolgoztam a Juventus Rádiónál, a Star Fm-nél, majd a gyöngyösi Dió Rádiónál, mint programigazgató. Egyszer kaptam egy hívást Kolozsvárról, hogy gondban van a Paprika Rádió, várnak vissza. Más munkákon is dolgoztam még Kolozsváron, például a Bulgakov kávéházban egy évig üzletvezetőként. Aztán egy időre hazakerültem Békéscsabára is, annál a rádiónál dolgoztam értékesítési igazgatóként, ahol a pályámat kezdtem a kilencvenes évek elején. Néhány hónap múlva pedig felhívtak Budapestről, hogy lenne itt egy ilyen kis médiabirodalom alakulóban Székelyföldön, és hogy szeretnének egy megbízást adni: a felvásárolt kisebb rádiókból kell egy székelyföldi hálózatot csinálni. Ez ma a Rádió GaGa hálózata.
– A rádiózás hogyan talált meg?
– Fiatal koromban nagyon sokáig DJ voltam. A ’70-es években felszálló ágban volt ez a műfaj. Egyszerűen beleszerettem, 18 éves koromtól egészen sokáig, a techno meg a rap korszak beköszöntéig főállású DJ voltam. Nyáron a Balaton-parton hónapokat töltöttem, Békéscsabán, Gyulán, a környéken dolgoztam. Volt saját diszkóklubom is. Aztán egy hajnal 3-4 között, amikor már egyre többet kellett játszani a Scootertől a Hype-per című számot, úgy éreztem, hogy ezt a korszakot már nem szeretném végigcsinálni… A rendszerváltás után lett engedély kis helyi rádiók működtetésére: nem volt médiatörvény, nem volt szabályozva semmi.
Olyan kézenfekvőnek tűnt, hogy a DJ-knek van komoly mikrofonos tapasztalata, és belőlük majd egyik pillanatról a másikra rádiós tud válni. De már az első héten kiderült, hogy teljesen másról van szó.
Nagyon jópofa az, amikor az ember a diszkóban több száz emberrel üvölti, hogy „Nem látom a kezeket”, de a rádióban ez nagyon bután szól. Ugyanakkor meg közben nagyon megszerettem a rádiózást: ülsz egy kalitkában egyedül, és úgy kell beszélned, hogy jókedvű legyél, hogy szórakoztató legyél…
– Említed a Balatont és a diszkókorszakot. Milyen volt akkor, ott fiatalnak lenni?
– Akkor borzasztó nagy feelingje volt a Balaton-partnak. Képzeljük el a ‘70-es évek diszkóőrületét: csúcson volt a Boney M. zenekar, akkor jött be Amerikából egy csomó funky, új zenei stílus és aztán a rengeteg, ma már jól ismert európai sláger. Annyira nagy keletje volt a diszkónak, hogy mindenhol diszkó volt, éttermekben, presszókban, utolsó kis lebujokban, mindenhol megpróbáltuk diszkót csinálni, mert ez érdekelte a fiatalokat. Ráadásul a ‘70-es években a Balaton-part még a magyar turisták számára is viszonylag megfizethető hely volt.
Gyakorlatilag a teltház szinte már május közepétől garantált volt. Nem beszélve arról, hogy rengeteg akkori csehszlovák, lengyel, de leginkább keletnémet és nyugatnémet üdült a Balatonnál. Akkor a Balaton-part olyasmi lehetett, mint most Ibiza vagy Miami.
Igazi dolce vita volt. Megfelelően lelkiismeretlen is volt, azt szeretném elmondani. Ha valaki a korosztályomból, aki átélte ezt, kezdi magyarázni a mostani generációnak, hogy bezzeg a mi időnkben, akkor jobb, ha csöndben marad, mert sok disznóságot csináltunk mi is.
– Mégis mi vezetett addig, hogy kilépj ebből a látszólagos idillből?
– Ez az életforma egy idő után kiégéshez vezethet, mert a vendéglátóipar amúgy is az ember életében duplán számít. Nemcsak a túlzott vagy a rendszeres italfogyasztás miatt. Maradjunk annyiban, hogy a biológiával is ellenkezik, hogy az ember minden hajnal háromkor még dolgozik. Közben persze kitanultam a vendéglátós foglalkozást, volt is pár kisebb diszkóm, rockkocsmám, kávézóm, tehát bele-belekóstoltam ebbe is.
– Aki nem ismer személyesen, annak is ismerős lehet a jellegzetes hangod. Hogy vagy te ezzel?
– Erre nehéz büszkének lenni, kaptam a Jóistentől, kellett hozzá inni is egy kicsit, meg cigizni is. Ez egyfajta adottság, amivel én egyébként az eddigi pályám során megpróbáltam élni, de nem visszaélni. De sokkal többet számít például egy rádiós műsorvezetőnél a színes egyéniség. Ez a hang is régebben szebb volt, most már kezd öreges lenni.
– Tartasz az öregedéstől?
– Szerencsés vagyok ebben is. Ha az Isten segít, akkor reméljük, még egy jó darabig nem leszek beteg. Tudom, hogy a rosszabb korszak következik, tehát erre azért fel vagyok készülve. Viszont
borzasztó szerencsésnek érzem magam, mert az összes kollégám sokkal fiatalabb nálam, így megfiatalítanak. Ez szórakoztatóipar, és ennek megfelelően is kell kezelni, ehhez elengedhetetlen a jó kedély, a vidámság, a mosoly.
Napi kapcsolatban vagyok fiatalokkal, sokat tanulok tőlük. Ez baromi szerencsés konstelláció. Én a tapasztalatommal, meg az idióta dumámmal, sztorijaimmal meg tudom őket nevettetni, cserébe én meg tudom, hogy a mostani generációt mi foglalkoztatja.
– De alapvetően ilyen kedélyes vagy?
– Mindig is ilyen pozitív személyiség voltam, még akkor is, amikor indokolatlan volt. Éppen a közelmúltban vásároltam a szülővárosomban, Gyulán egy bérházi lakást. A dekoratőrtől megrendeltem egy Charlie Chaplin kalapot, bajuszt, valamint egy sétapálcát az egyik falra az ebédlőbe, mellé a tőle származó idézettel:
„Az a nap, ami vidámság nélkül telik el, az egy elvesztegetett nap”. Én is ennek megfelelően próbálok élni.
Az életben még a legnehezebb időszakokban is a humor, a jó kedély, az optimizmus lendít az emberen. Ez a tapasztalatom. Voltam én is olyan mélyponton, hogy annyi pénzem nem volt, hogy sms-ben kölcsönkérjek, de mégis úgy voltam vele, hogy nem tarthat az a végtelenségig.
– Olyan őszintén, mégis elragadtatással beszélsz rendszerint a nőkkel és a nőkről.
– Nagyra tartom a nőket. A legfontosabb dolgot, amit szerintem egy férfi kaphat egy nőtől, az a teljes szerelme, szeretete. Szerintem a nők tesznek bennünket naggyá. Egy nő ölelése, annak a nőnek az ölelése, akit te ugyanúgy tisztelsz, szeretsz, az mindent visz. Most is nagyon jó helyen vagyok éppen. Nagyon szeretnek, én is nagyon szeretek. Ennél többet nem kérhet az ember. Egyébként rengeteg női kollégám volt. Nagyon ügyesek,
sokkal szívósabbak vagytok, mint mi. Mi rinyálunk, panaszkodunk, káromkodunk, a nők sokkal megbízhatóbbak, precízebbek. A nők tudják a feladatot, megcsinálják szépen.
Mi azért szétszórtak vagyunk, kicsit bízunk a saját tehetségünkben meg a zsenialitásunkban. A nők rákészülnek, átgondolják, megfontolják. Szeretem a női műsorvezetőket, van is szinte minden sávban női műsorvezetőnk, mert a nők sok esetben hozzátesznek olyan dolgokat a műsorhoz, amit mi, férfiak valószínűleg nem tennénk.
– És most, a nyugdíj határán lennél megint 18 éves?
– Nem, mert úgy látom én, a mostani 18 éveseknek lényegesen kevesebb történet jut. Én tulajdonképpen történeteket gyűjtök, rengeteg sztorim van, vicces, tanulságos, szép, csúnya, mindenféle. És úgy látom, hogy a fiataloknak, miután ők nem részesülnek abban a felhőtlen világban, amiben én voltam fiatal, sokkal szegényesebb a fiatalkoruk.
Inkább kicsit sajnálom ezt a korosztályt, mert nekik is át kéne élni egy csomó dolgot. Úgy látom, hogy negyedannyit, tizedannyit fognak átélni, mint amennyit én például.
Függetlenül attól, hogy most sokkal nyitottabb a világ, meg sokkal egyszerűbb, meg sokkal modernebb, meg ilyesmi. De amit nyernek ezzel, szerintem sokkal többet veszítenek. Nem cserélnék egyikkel sem, még gyerekkort sem. Pont jókor voltam fiatal, és pont jókor éltem át az összes sztorit.
– A konyha fontos neked? És az étkezés?
– Rám kell nézni (nevet). Azon túl, hogy táplálkozunk, nekem az étkezés többet jelent. Tulajdonképpen nyitott vagyok mindenre, a kolbászzsíros kenyértől a kardfogú tigrismájig az égadta világon mindent megeszek, amit a fine dining kínál. Vannak vendéglős barátaim, de hála Istennek, a párom is zseniálisan főz. Szeretek jókat enni, de inkább azt szeretem, ha jó társaságban finomakat ehetek, és közben finom italokat fogyaszthatok, meg jól lehet beszélgetni, az mindennél többet jelent.
– Hamarosan nyugdíjas leszel. Milyen terveid vannak?
– Szeretnék utazgatni, mert azzal még egy kicsit adós vagyok magamnak. Most, nyugdíjas koromban minél több helyre szeretnék eljutni a párommal, például Ausztráliába. Nagyon hosszú a repülőút, és azt gondolom, hogy
a következő két évben még annyira nem fog megviselni az oda-vissza út, de lehet, hogy már öt év múlva nem akarok menni. Ugyanígy van meghívásom még Kanadába is, oda is szívesen elmennék még egyszer.
Az Egyesült Államokban sem voltam még, az is érdekelne. Tehát ezeket így gyorsan most a következő egy-két évben jó lenne megejteni. Aztán pedig sok európai országot, nem voltam még például soha életemben Horvátországban, a tengerparton.
– Szoktam mondani, hogy az élettel az a baj, hogy nincsen zenei aláfestés, mint a filmekben. Neked milyen lenne az életed háttérzenéje?
– Rolling Stones lenne. Sokszor kivénhedt hippinek érzem magam, és ebben van is valami... Amikor fiatal voltam, gyakorlatilag ezek a zenekarok a csúcson voltak. Nekem összecsengett az akkori életvitelemmel az, amiről zenélnek. Ma már ez egy kicsit vicces, de azért egy AC/DC koncertre bármikor el tudnék menni most is, mint ahogy Rolling Stonesra is elmentem már vagy négyszer. Pedig Jagger már néha hamis, és a zenekar sem szól úgy. De nem számít, csak szóljon a rock.
korábban írtuk
Sárik Péter: A közönség fontosabb, mint a díjak
Az elmúlt két évtizedben több száz koncertet adott Erdélyben Sárik Péter. Időközben egyfajta második otthonná vált számára a mi közegünk, mi pedig csodáljuk őt virtuóz előadásmódjáért és azért a határtalan pozitív energiáért, ami árad belőle a színpadról.
