• Fotó: Kovács Levente
– Többször beszélgettünk már veled a Nőilegben is, de arról talán nem meséltél, hogy miként keveredtél Bácskossuthfalváról, a Vajdaságból Erdélybe, majd Székelyföldre.
– 1999-ben érettségiztem szokatlan körülmények között, akkor voltak Jugoszláviában a NATO bombázások. Azelőtt az újvidéki zeneakadémiára készültem etnomuzikológiára, de ahogy elindultak a bombázások, a felkészítő tanár többet nem vette fel a telefont, nem jelentkezett. Égi jelnek vettem, hogy nem ez az út vár rám. Elbizonytalanodott a helyzet, a tíz éve tartó háború egyre fokozódott, sokan elmentek Magyarországra, tanulni vagy új életet kezdeni. A bombázások során fogalmazódott meg bennem, hogy külföldre menjek tanulni.
– És hogyhogy nem a közelebbi Magyarország jött szóba?
– Magyarország azért nem jött szóba, mert már februárban lejártak a felvételik. A teológia pedig a családban többször téma volt, eleinte nem tudtam elképzelni magam papként. Mivel azonban a kolozsvári teológián ősszel volt a felvételi, mégiscsak eljátszottam a gondolattal.
Nagyon vonzott Erdély, reméltem, hogy találkozhatok a még élő népzenével, adatközlőkkel, Kallós Zoli bácsival, Fodor Sándor Neti kalotaszegi prímással nagyon szerettem volna megismerkedni.
Egyébként, pont abban az évben, '99-ben, március 15-én fellépett egy erdélyi teológusokból álló néptánccsoport a szülőfalumban, Bácskossuthfalván. Amikor megjelentek az eredeti viseletekben, csodáltam őket. Gondoltam, a teológián biztosan mind ilyen emberek vannak, egy ilyen közösségbe érdemes bekerülni.
– Mert mikortól zenéltél?
– Táncoltam első osztályos koromtól, a tánccsoport vezetőjének noszogatására iratkoztam be a zeneiskolába, hegedűt tanulni. A klasszikus zene megtetszett, a néptánc fontosabb volt számomra, nem akartam népi hegedűs lenni. Később megszűnt a tánccsoportunk, onnantól lettem népzenész. Volt zenekarunk, énekeltem is, vetélkedőkre és táborokba jártunk, ahol nagyon sokat tanulhattam.
– És akkor a teológia elvégzése után keveredtél Székelyföldre?
– Igen. Negyedéves koromban jött egy jelzés a délvidéki református egyháztól, hogy nem tudnak kihelyezni gyülekezetbe. A segédlelkészi éveim letöltésére lehetőséget kaptam a székelyudvarhelyi Refomátus Diákotthontól. Miután a vőlegényem is elvégezte a teológiát, meghívták őt segédlelkésznek, én pedig mellette maradhattam, nevelőként.
Szép időszak volt ez számunkra, szerettünk a diákok között tevékenykedni, sok zeneiskolás tanuló lakott nálunk. Minden egyházi és nemzeti ünnepre zenés-verses műsorokat készítettünk, valódi zenei és közösségi élmény volt ez mindenki számára.
Aztán két év után meghívtak minket Nagysolymosba szolgálni, én még visszajártam Udvarhelyre dolgozni, közben vártunk a gyermekáldásra. Már szinte letettünk arról, hogy természetes úton gyermekünk lehet, és eldöntöttük, hogy elmegyünk egy kivizsgálásra, bejelentkezünk egy meddőségi centrumba…
– De „hipp-hopp”, a falusi nyugalomban egyszer csak természetes úton, egymás után lett négy gyermeketek.
– Igen… Kata ma már 14, Bulcsú 12, Gyula 10, Kolos pedig 7 éves.
– És hogy jutottál oda, hogy gyerekeket, népzenészeket tanítasz (udvarhelyszéki) népdalokra, népzenére?
– 2013-ban indult a Kaszaj Kulturális Egyesület szervezésében a népzeneiskola, az Udvarhelyi Népzeneműhely. Beiratkoztam.
– Úgy érezted, lenne, amit tanuljál még?
– Persze. Az egyetemi évek alatt nem tudtam annyit foglalkozni a népzenével, mint amennyire készültem rá, helyette jött a verséneklés a Fűszál együttessel. Megszerettem az alkotást, a zeneszerzést, bár mindig a népies vonalat képviseltem. Egyfajta világzenét játszottunk, eljutottunk többek között a Kaláka és a Misztrál fesztiválra.
– Ez mikor volt?
– A Fűszál 2000-ben alakult, én 2001-ben csatlakoztam. Amikor végeztünk az egyetemen, szétszóródtunk Székelyföld minden szegletébe. Az egyetemista évek alatt sok helyen megfordultunk, bejártuk Erdélyt. Udvarhelyen is a Fűszállal voltam először. Nagyon megtetszett ez a város, amikor itt jártunk... Visszatérve az eredeti kérdésedre,
a Kaszajhoz jártam hegedülni tanulni, aztán öt év után egyre több diák jelentkezett, ezért elvállaltam, hogy a kezdőkkel foglalkozom. Ugyanekkor Székelykeresztúrra is meghívtak népzenét tanítani.
A gyerekdalok és az általuk ismert udvarhelyszéki népdalok segítségével, a tehetségüket és érdeklődésüket kiaknázva segítem őket abban, hogy megtanulják kezelni a hangszert.
– Na, de ma már gyakorló népzenészeknek is tartasz képzést, ugyanakkor a Fölszállott a páva tehetségkutató székelyföldi versenyzőit is te készítetted fel.
– A Pávás kaland még előtte kezdődött, 2016-ban. Az én ötletem volt, hogy a barátaink lányait benevezzük a versenyre. Annyira szépen énekeltek, bátorítottam a szülőket, hogy nevezzék be őket, erre az volt a válasz: „benevezzük, de csak ha te készíted fel őket.” Így kezdődött a Cickom énekegyüttes versenyzése… A döntőig jutottak, díjat is kaptak. A 2019-es Fölszállott a pávában a Nyitnikék énekegyüttest és Szász Csanád Lászlót készítettem föl, aki szintén döntős volt.
– Mit ad a népzene(i képzés) a gyermekeknek?
– Kodály Zoltán azt mondta: „a zene hangzó matematika”. A hangszertanulás a gyermek szellemi fejlődését is segíti. Az, hogy egy bizonyos mozdulatsorhoz egy dallam társul, vagy hangok, amiből ő dallamot rakhat össze, szellemi munka. Emellett a népzene identitástudatot is ad.
– Néhány éve már a Székelyudvarhelyhez közeli Agyagfalván szolgáltok, hegedülni tanítod az ottani gyerekeket. Hány gyermekkel foglalkozol ott most?
– Harminc körüli hegedűsöm van, a férjem furulyát tanít. Nagyjából ötven gyerekkel foglalkozunk. Egyrészt zenélni tanulnak, másrészt közösségépítő ereje van ezeknek a foglalkozásoknak.
Emellett kórust vezetek a gyülekezetben, gyermekeknek és felnőtteknek, sokszor éneklünk népdalokat. Az is előforul, hogy a régi emlékekből előbukkan egy-egy gyöngyszem Agyagfalva népdalkincséből.
Ezeket feltétlenül megtanítom a gyerekeknek. Velük nem tanulunk mezőségi vagy kalotaszegi népzenét, csakis udvarhelyszékit. Ha ezeket megtanulják, akkor a saját hagyományukat éltetik.
– Mennyire vagy gyakorló lelkész? Mert az a területe az életednek mintha nem lenne annyira hangsúlyos.
– Nincs háttérben, beosztott lelkész vagyok Agyagfalván. A kántori szolgálatot végzem, de néha szoktunk cserélni, olyankor én vagyok a prédikátor, a férjem a kántor.
– Babahordozási tanácsadással is foglalkoztál, négy gyermeked van, de mégsem látlak én téged „hősanyának”.
– Nem ment a babakocsi kezelése (nevet). Rájöttem, hogy az az én utam, hogy rajtam van a baba, nem pedig előttem, egy kezelhetetlen járgányban. A hordozókendő olyan élményt nyújtott, mintha még mindig a szívem alatt hordoznám a gyermekem.
2014-ben indult a babahordozós klub Udvarhelyen, amelynek lelkes résztvevője, később szervezője lettem, 2018-ban pedig elvégeztem a hordozási tanácsadói tanfolyamot is.
A Covid miatt aztán megszűntek a rendszeres találkozók, és én fokozatosan kimaradtam a hordozós körökből.
– De amúgy „hősanya” vagy? Mert lazának tűnsz, nem az ítélkező-radikálisnak, aki megmondja a tutit…
– Nem hős-, inkább ősanya-típus vagyok. Előtérbe helyezem a gyermekeim igényeit a sajátjaimnál. A kötődő nevelés elveit igyekszem követni: ameddig lehetett, szoptattam, hordoztam őket. Nekem az ősanyaság inkább együtt jár a lazasággal. A baba igényeihez való igazodáshoz lazának és alkalmazkodónak kell lenni.
– Megtermelitek, amit lehet, zöldséget és húst egyaránt. Miért fontos ez nektek?
– Úgy gondolom, hogy akkor eszünk jót és jól, ha azt esszük, amit mi termelünk, az a legbiztosabb.
Hagyományos konyhakertünk van, murok, petrezselyem, borsó, hagyma, káposzta, paprika, paradicsom, karalábé… Állataink is vannak: a háznál baromfi, kecske, juh, a szabadban lovak és tehenek.
Nem mondom, hogy abszolút csak a fagyasztóból és a kertből élünk, de élelmiszert ritkán vásárolunk.
– Most a helyeteken vagytok, úgy érzitek?
– 2018-ban költöztünk Nagysolymosról Agyagfalvára. A helyünkön vagyunk, de azért Nagysolymost elhoztuk volna magunkkal úgy, ahogy van.
– Egyetlen „baja” az volt, hogy messze van a várostól? Vagy a teljesen kiöregedett falu is problémát jelentett?
– Mindkettő. Ugyanakkor ez volt az előnye is, hiszen az emberek egymásra vannak utalva, szorosak köztük a kötelékek. Nem kerestük a továbblépési lehetőséget, tíz évet éltünk és szolgáltunk ott.
– És Agyagfalva jobb lehetőségnek tűnt?
– Sok szempontból igen. Nincs főúton, közel van két város, van iskola, erős a közösség.
– Hogy érzed, így négy gyermek mellett, miben változtatott meg az anyaság?
– Az anyaság olyan, mintha még egy egyetemet végeztem volna. Kilenc éven keresztül mindig volt kisbaba a családban, akinek az igényei elsődlegesek voltak. Persze
a gyerekek számának növekedésével kezdtem megtanulni, mi az, ami fontos, mi az, ami nem.
Azt is észrevettem, hogy figyelnem kell magamra is, hogy ne őrlődjek fel. A népzenetanulás, a muzsikálás és a tanítás a feltöltődési felületem.
– De például strapabíróbb, türelmesebb lettél-e az anyaság által?
– Mindenképp strapabíróbb lettem, amúgy türelmes típus vagyok, de a gyerekek még több türelemre tanítottak.
– Mennyire fontos szerinted a jó gyerekkorhoz az, hogy falusi környezetben, állatok és természet közelében nőjenek fel?
– A gyerekek nagyon sokat kaptak ilyen szempontból Solymostól, hiszen szabad környezetben éltek, sokszor mezítláb jártak. Agyagfalván aszfalt van és forgalom, a mezítlábazásról leszoktak. A solymosi életünket a közvetlenség és a természetközelség miatt szerettem, Agyagfalvának a közösség az értéke, valamint az, hogy van gyermektársaság.
– Hogy látod, ez a keresztény konzervatív értékrend, amit képviseltek, a mai generáció okostelefonos világában működik?
– Erre nem tudom a választ. Nekünk fontos, hogy a házban ne legyen tévékészülék, de az internet adta lehetőségektől nem zárkózunk el.
Fontos, hogy tudjunk válogatni a ránk és a gyerekeinkre zúduló információkból, hatásokból.
A gyerekeink közül csak a nagyobbaknak van okostelefonjuk, és azt szülői felügyelet alkalmazással, konkrétan beállított időkorláttal használják.
– De látod-e azt, hogy megfogan bennük az az értékrend, amit ti képviseltek? A hagyományokhoz való visszanyúlás, a népi kultúra szeretete?
– Én próbálom ezt belereménykedni a jövőjükbe. Mindannyian tanulnak hegedülni, énekelni, némelyikük furulyázni, brácsázni, táncolni. Néha jelzik, hogy unják, de igyekszem kitartóan biztatni őket, és remélem, hogy idővel annyira megszeretik, mint mi.
– Tud mégis valamiféle „védelmet” nyújtani nekik az értékrendetek?
– Bízom benne. Olyan emberekkel barátkozunk, akiknek ugyanez a fontos, a gyerekeinket tereljük egymás felé.
– A gyerekeid kaptak valamit a vajdasági hagyományból?
– Konkrét eredményeket nem tudok felmutatni, de szeretnék. A vajdasági konyhát magammal hoztam. Szilárd, a férjem partiumi, tehát
nekünk nem székely konyhánk van, nem szoktunk tárkonyos pityókalevest enni (nevet), pirospaprikával és kolbásszal készítem.
Törekszem arra, hogy a gyerekek minél több időt töltsenek Vajdaságban és Hegyközszentmiklóson, a nagyszüleik közösségében.
– Miből nyersz feltöltődést?
– Abból töltekezem, amit éppen csinálok. Ha gyerekekkel foglalkozom, akár a sajátjaimmal, akár a tanítványaimmal, mindig azt érzem, hogy kapok tőlük valamit. Bizalmat, szeretetet, és látom rajtuk a haladást, a fejlődést. Ugyanígy a felnőttektől is, egy-egy nyitott beszélgetés, a közös éneklés során.
Ha népdalokat keresek, műsort készítek, színpadon vagyok, mindig találok valami inspirálót, néha még a ruhateregetés, vagy a mosogatás is feltölt.
A kerti munka is kiváló lehetőség erre, látni ahogy a növények meghálálják a velük való törődést, a Jóisten áldása láthatóvá válik.
– Mennyire érzed most már székelyföldinek magad, csaknem negyedszázad ittlét után?
– Szerintem nem olvadtam be. Vagy igen? Nem tudom.
– Szerintem igen. Legalábbis a népzenei, táncházas vonalon kikerülhetetlen vagy Udvarhelyszéken, most már nincsen rendezvény nélküled…
– Örülök, hogy így látod. Az udvarhelyszéki népzenét sajátomnak érzem, a zenekarommal ezt játsszuk legszívesebben, többek között az Erdélyi Táncháztalálkozó első napján a Patkóban (Márton Áron tér Székelyudvarhelyen – szerk. megj.). Sokan keresnek, ha az udvarhelyszéki népdalokról szeretnének többet megtudni, ezekbe elég mélyen beleástam magam.
– Bár eredetileg nem lelkésznek készültél, mégis olyan „megérkezettnek” tűnsz, olyan formásan kereknek tűnik a világod, ezt jól látom?
– Pályakeresőként a népzene érdekelt leginkább, nemcsak a művelése, hanem az elmélete, a tudománya. Ezért készültem az etnomuzikológia szakra. Mindig örömöm leltem benne, és ennek az örömnek a továbbadása volt a célom. Az Úristen az ő hirdetésére hívott el, amikor a teológia felé irányított. Mind a diákotthonbeli, mind a gyülekezeti szolgálatban az igehirdetés mellett fontosnak tartottam, hogy népdalokat tanuljunk. Ahogy idősödöm, nemcsak a dallamvezetés varázsol el, hanem egyre inkább a szövegek is.
A népdalokban a teremtő Istennel való összhangra találok rá, ami a régi embereket (a népdalok megalkotóit, éltetőit) jellemezte. Ennek az összhangnak a továbbadására törekszem a népdalok tanítása által.
Külön öröm számomra, hogy mindezt 20 évvel a pályakeresés után „intézményes” keretek között is végezhetem. Egyébként soha nem éreztem magam elég jó zenésznek, sokszor eszembe jut a közmondás: aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. A legfőbb célom, hogy a népzene iránti rajongást, az általa tapasztalt örömöt és a Teremtővel való összhangot ismertessem meg a jövő nemzedékkel.
– Ha visszanézel az eddigi életutadra, van valami, amit másképp csinálnál?
– Semmit. Életem során mindig éreztem a Jóisten vezetését, hiszem, hogy az ő tervébe minden úgy fér bele, ahogy volt. A háborút felhasználva hívott el a lelkészi pályára, akkor adott gyermekeket, amikor már volt fészek számukra, és már nem kellett a diákotthon gyermekeivel foglalkoznom. Amikor eljött az ideje, ismét foglalkozhatok a népzenével, és úgy tudok gyermekekkel foglalkozni, hogy a sajátjaim nevelése során szerzett tapasztalat alapján tudok közeledni feléjük, kapcsolódni hozzájuk. Hiszem, hogy Isten terve a legjobb számomra, igyekszem azt meggyőződéssel fogadni, és lélekkel végezni a feladatokat, amelyeket rám bíz.
KINCSES OLGA
NÉPTÁNCOKTATÓ, SZÉKELYSZENTERZSÉBET
„Gabicát szeretem, mert igaz barát, mert négy gyermek anyja, mert a lányaimat sikerre vitte, mert a fiamat hegedülni tanítja, mert lelkésznő, mert sokat s jót lehet vele beszélgetni. Szeretem, mert székellyé vált."
