- Hogyan alakul ki a függőség? Tudsz mesélni ennek a pszichológiai hátteréről?
- Klasszikusan a szakma azt mondja, hogy három tényező befolyásolja: egyik a társadalmi-, gazdasági-, szociális környezet, amiben az illető felnő, és annak mintái, amiket lát. Befolyásolják az egyéni adottságok: milyen a személyiségtípusa, mennyire kockázatkereső vagy kockázatkerülő, akár a biológiai, genetikai hozománya is, mennyire érzékeny a szerre, hogy reagál a szerrel való találkozásra? A harmadik tényező maga a szer, sok függ attól is, milyen szert használ valaki. A szakma egyre inkább azt is belátja, hogy az embernek spirituális dimenziója is van, ami nemcsak a vallásosság, hanem a világnézet, megküzdési erőforrások, egyáltalán hogy rendezi önmagában a világot. Persze ide tartozik az Istenhit, vagy hogy ilyen téren milyen kapaszkodókat kapott? Ez a négy tényező együttese befolyásolja a kialakulást.
- Mikortól számít valaki például alkoholfüggőnek? Mit nevezünk alkoholizmusnak?
- A diagnózist csak pszichiáter állíthatja fel, és megvannak a kritériumai. A szociális ivásnak (ami elfogadott) három jellemzője van, ami ettől eltér, az már nagyon komoly okot ad az aggodalomra, és akkor érdemes szakemberhez fordulni. Ennek egyik jellemzője, hogy társaságban iszik valaki. Amire figyelni kell, hogy
azért jövünk össze, hogy igyunk, vagy azért, hogy találkozzunk?
Ezt a különbséget nagyon kevesen látják. Második szempont, hogy mértékkel iszik, vagy a mennyiséget tudja kontrollálni. A harmadik a gyakoriság. Igazából a társasági ivás az ünnepekhez kötődik. Ha Székelyföldet nézem, akkor sajnos egy hétköznapi találkozásból ilyen értelemben ünnepet akarunk csinálni, s így a valódi ünnepek mélységére sem tudunk figyelni. Nem véletlen, hogy egy évben egyszer van születésnap, karácsony vagy húsvét.
- Vannak olyan hajlamosító tényezők, amelyek sokkal nagyobb eséllyel tesznek hajlamossá arra, hogy valamilyen függőség kialakuljon?
- Azt gondolom, hogy ami főleg az alkoholhasználat tekintetében előkerül, hogy nem nagyon tudunk egymásra figyelni és kommunikálni, nem tudunk jól konfliktusokat megoldani. Ezek a mintáink, amiket generációkon keresztül hoztunk, és nagyon nehéz ezeket megtörni.
Rendezetlen belső dolgok vannak, érzések, indulatok, amiket nem tudunk jól kifejezni, mert nem tanultuk meg.
Ez mind – mint amikor kavicsot dobunk a vízbe – hullámokat vet, kihat a párkapcsolatra, családra, gyerekekre, és így megy tovább. Azt tapasztalom a munkám során, hogy ezek a családon belüli traumák, a hiányzó indulatkezelés, a problémákkal való megküzdés hiánya, a rossz kapcsolódási minták mind nagyon komoly tényezők, amik befolyásolják a kialakulást, s amelyekkel majd a gyógyulás során szembe kell nézni, fel kell dolgozni.
- Időben van egy lefutása, ami alatt kialakul a függőség?
- Ez egyénenként változik, láttam már 20 éves alkoholfüggőt is, akinél egy év alatt alakult ki egy nagyon súlyos függőség, de láttam olyat is, aki 60 éves, és 40 éve iszik rendszeresen. Ez sok mindentől függ, például attól, hogy mikor kezdte a rendszerességet, vagy mikor veszítette el a mértéktartást. Egy tipikus jellemzője a függőségnek, hogy az ember hozzászokik. Amikor rendszeresen kezdi használni, akkor kialakul egy tolerancia. Tehát, hogy a hatást elérjem, többet kell inni, és itt kezdődik el a csiki-csuki helyzet, hogy
„én bírom az italt”, amivel itt a férfiak szoktak büszkélkedni. Az már egy komoly felkiáltójel. Ha bírod az italt, azt jelenti, hogy treníroztad a szervezetedet, hozzá vagy szokva.
Sajnos ez mifelénk mintha a férfiasság jellemzője lenne. De nem ez a normális, hanem az, hogy ha iszom egy üveg sört vagy egy pohár bort, megérzem a hatását.
- Nehezen ismeri fel az ember, hogy baj van? Mi lehet az a tényező, ami a vészcsengőt megnyomja?
- A hozzá kötődő szégyen, hiszen a függőségből nagyon-nagyon ritka, hogy egyedül ki tud jönni az ember, vagy a család ki tudja az érintettet segíteni. Egy másik nagyon fontos dolog, amit a függőségről tudni kell, hogy
ha egy családban van egy szenvedélybeteg, az egész család működése átalakul. Tehát – nyilván nem rossz szándékból – kialakul egy olyan családi működés, ami fenntartja a függőséget,
és ezért tud akár évtizedekig fennmaradni. Mindenki próbálkozik a maga módszereivel, de nem tudnak kilépni, annak beismeréséhez, hogy külső segítségre van szükség, kell általában egy krízishelyzet. Sajnos nagyon kétszínű a társadalmunk, mert egyrészt a hétköznapi alkoholfogyasztást bátorítja, mert lassan szégyen nem inni, nem elfogadni, hogy ne sértődjön meg a másik. De amikor már látszik, hogy valaki nagyon becsavarodott, akkor elítélik őt vagy akár a családot, akik ezzel bezáródnak.
- Részleteznéd, hogyan alakul ki az a családi dinamika, ami fenntartja a függőséget?
- Amikor valaki elkezd rendszeresen és nagyobb mértékben alkoholt fogyasztani, nem azt kérdezik meg, hogy mi történt, mitől vagy feszült? Hanem a tünetre reagál a család, és átmegy vádaskodásba, közben a szenvedélybeteg felelősségérzete eltorzul. Ha a klasszikus mintánál maradok, hogy a férfi iszik, és kihátrál a családi felelősség alól, akkor automatikusan az asszony beáll, és ezt a felelősséget, amit a férfi nem tud felvállalni, átveszi ő. Ebbe bevonódnak a gyerekek is, és azt látják, hogy anya erős, anya meg kell oldja, anya ezzel is megküzd, és ott tartják a férfit egy kvázi gyerekszerepben.
A gyerekek nem egyszer beállnak az anya mellé, sokkal hamarabb felnőnek, mint ahogy az életkoruk indokolná, és kimaradnak fejlődési stációk, ami később nagyon érezteti hatását.
- Hogy lehet ebből kigyógyulni? Van-e egyáltalán gyógyulás?
- Van gyógyulás, de ahhoz elég nagy nyomás kell, mert szembesülni kell azzal, ami nem sikerül, a kudarcokkal, és kész kell lenni józanul elviselni a fájdalmat, visszanézni sebekre, amiket nekem okoztak és amiket én okoztam másoknak. Erre nem mindenki képes. Ezért ilyen nehéz, mert ez ugyan pszichiátriai betegség, mégis nem gyógyszerrel kezelhető. Gyógyszerrel egy része szinten tartható, a sóvárgást lehet csökkenteni, meg nyilván a megvonási tüneteket lehet kezelni, de ez egy nagyon komoly terápiás folyamat. Kemény meló, és az való igaz, hogy a betegek nagy számához képest viszonylag kevés ember képes felépülni. Állandóan szinten kell tartani, tehát
nincs olyan, hogy teljes gyógyulás. A józanság számomra nem fizikai állapot, hanem szemléletmód. És erre mindig vigyázni kell, mindig ébernek kell lenni: józan vagyok-e, józanul látom-e a világot, kapcsolataimban józan vagyok-e, józanul érzékelem-e, és ez egy fejlődési út.
- Hogyan segíthet a legtöbbet a hozzátartozó, amikor az érintett már elindult ezen a felépülési úton?
- Az egy nagy segítség, ha a hozzátartozó is elindul a felépülés útján. Mert ahogy mondtam, ő nem veszi észre, de a kapcsolat torzul. A függőség olyan, mint amikor az ember felül egy körhintára, aminek a tengelye az alkohol, és egyre gyorsabban pörög. De ezen a körhintán nemcsak a szenvedélybeteg ül, hanem az egész család. Egy idő után a szerhasználat válik fókusszá, és minden akörül forog. Akkor tud jól segíteni a hozzátartozó, ha ő az ő részét bevállalja, és tesz azért, hogy ebből a körhintából kiszálljon.
Szerencsére, egyre több a hozzátartozó, akik segítséget kérnek. Ha ők kiszállnak ebből a játszmából, megtörik a rendszer, amit együtt működtetnek.
Van olyan, hogy egy ideig dolgozom a hozzátartozóval, majd megjelenik az érintett is, hiszen megszűnt a régi működési mód. A családban az egyik tag, ha változik, kihat az egészre. Ezért fontos, hogy a hozzátartozó is elinduljon, és megtalálja azokat a pontokat magában, amikben érdemes változtatnia.
- Te hogyan, milyen keretek között foglalkozol függőkkel?
- Szociális munkásként az embert a rendszerében látom, és addiktológiai konzultánsként fel tudom mérni a hozzám fordulók állapotát, és támogatni tudom, hogy az érintett meg tudja tenni a lépéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy kialakítson egy új életvitelt. Évekig a Caritas keretében dolgoztam velük. 2020-tól a szerzetes közösségünknek van egy alapítványa, ott vagyok alkalmazásban, és itt Gyergyóban, a Szent Miklós plébánia adott egy szobát, ahol fogadom az embereket beszélgetésre. Egyéni konzultációs beszélgetésekre várom az érintetteket: van, amikor családosan vagy párban, bár ez ritkább, inkább valamelyik fél külön keres meg. Van, amikor először orvosi segítség kell, és később tudok bekapcsolódni. Van, amikor párhuzamosan megy az orvosi segítség, és hozzám is jár. Van, akinek ez elég, és el tud indulni a felépülési úton. De van, akinek a radikális módszer felel meg: beköltözik 6 hónapra vagy 9-re egy rehabilitációs központba (Magyarózdon a Bonus Pastor Alapítványnak van ilyen terápiás otthona), és azalatt teljesen el van szakítva az addig megszokott környezetétől. Szintén a Bonus Pastor Alapítvány kínál évente többször kéthetes terápiás programot, és ezt én is javaslom, hogy aki teheti, az menjen el. A két hét nyilván nem elég, de ott egy komoly alapot kap, meg közösségi élményt, és utána ezt az utat folytatni lehet. Van, aki különböző okok miatt nem tud részt venni ilyen programokon, és ilyenkor a segítő beszélgetés is lehetőség. Azt gondolom, hogy aki már nagyon szenved a függőségétől vagy a szeretett személy függőségétől, és igazán vágyik a józanságra, mindenik módszer lehet hatékony. A legfontosabb, hogy kérjenek valahonnan segítséget, induljanak el, kezdjenek el beszélgetni magukról, merjenek magukhoz kapcsolódni.
- Van valamiféle utánkövetés, későbbi segítségnyújtás a visszaesés lehetőségének elkerülése érdekében?
- A szenvedélybetegek támogatása hálózatban a legjobb, leghatékonyabb. Ebben szerepe lehet az egészségügynek, mert van, amikor orvosi segítségre van szükség, máskor elég az addiktológiai konzultáció folyamata. És van, amikor hasznos, ha az illető pszichoterápiára megy, vagy családterápián vesznek részt a családtagok.
Ami nagyon hasznos tud lenni, ha felépülő közösségekhez, csoportokhoz csatlakoznak a gyógyulni vágyók, ahol megértést, elfogadást és biztonságot tapasztalnak,
ahol egymásnak – friss és tapasztalt józanok – sokat tudnak segíteni a felépülés útján. Ilyen támogató csoportok vannak Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson és Székelyudvarhelyen is. A Caritassal közösen szervezünk évente három alkalommal lelkigyakorlatot is, ahová szintén jöhetnek érintettek és hozzátartozók egyaránt. Egy józanodó közösségben ezek a közösségi élmények nagyon megerősítőek lehetnek. Például szívfacsaró látni, amikor egy 50 éves férfi először éli meg, hogy alkohol nélkül tud mulatni, tud énekelni, vicceket mondani.
korábban írtuk
Hadnagy Margó segítőnővér – Ahogy az Isten akarja: az életem nem mindig az én kezemben van
Szerzetességre vállalkozni már önmagában nagy kaland, aki pedig emellett a gyermekorvosi hivatást is választja, az kétszeres kihívásnak áll elébe. Ha ezt még lehet fokozni, akkor Hadnagy Margó megtette. A székelyudvarhelyi származású, Marosvásárhelyen élő segítőnővér négy hónapot töltött az afrikai Csádban, tapasztalatairól mesélt nekünk.
