– Hogy lehet az, hogy amihez hozzányúlsz, legyen az tanítás csángóföldön, illóolajak forgalmazása, könyv és hangoskönyv, coaching, mintha mind arannyá válna?
– Én nagyon szeretem az életemet. Valóban tele van csodákkal. Néha teljesen abszurd. A moldvai magyartanárkodás például a szentgyörgyi uszodában talált meg. Akkoriban kaptam végleges tanári kinevezést Szentgyörgyön, de rögtön tudtam, hogy ez nekem kell. Elhívtam a páromat pizzázni. Ilyent mi nem szoktunk csinálni, szegény meg is ijedt, azt hitte, szakítani akarok vele. Aztán amikor mondtam, hogy nem, csak költözzünk Moldvába, egyből mondta, hogy igen. Mindketten felmondtunk az állásunkból, és egy hét múlva ott álltunk Frumószán, a szolgálati lakás kapujában. Vagy amikor felhívott Péntek tanár úr, a nyelvészek, néprajzosok dinoszaurusza. A kisfiam, Zsombi még baba volt, itt ült az ölemben. És beleszól a telefonba: Kedves Krisztina kolléganő, hogy vagyunk? Mondtam, hogy én jól vagyok, mintha tudtam volna, hogy kivel beszélek. És aztán mondta, hogy én Péntek János vagyok, s én éreztem, hogy a bokámból az erő kimegy, le kellett üljek, a gyermeket nehogy elejtsem. És akkor elkérte a szövegeimet, hogy kiadhatja-e könyvben. Így született meg az Apróka Eszponka. Ez azért is volt nekem nagy dolog, mert
én annak idején néprajzos szerettem volna lenni, kiestem a felvételin. Újságíró szerettem volna lenni, kiestem a felvételin. Végül elmentem peda-magyarra. És akkor mi lett belőlem? Néprajzos és újságíró.
– A könyvedben sok mindenről mesélsz a moldvai életetekből, például, ahogy szó szerint el kellett hódítsd a katedrádat és a tantermedet ahhoz, hogy magyart taníthass. Mi késztetett írásra?
– Nekem annyira tetszett Moldva, s én annyi mindent tanultam az egyszerű, igazából tényleg pénz nélküli világból, hogy úgy bántott, amikor láttam a tévében, hogy mentek a nagy trágyás szekerek, és a szomorú nénik ültek a szekéren, s a bácsik fáradtan ütötték a lovakat. Minden olyan nagyon szürke, és olyan nagyon sáros volt. Ehhez képest én élek ott, s minden virul, s mindenki jól van. Mind csángó, mind oláh, teljesen egyben vannak. És akkor mondtam, hogy ez nem jó, valahogy meg kéne csinálni, hogy az ember higgye el, hogy itt ez egy mesevilág. Tényleg tiszta csoda, hogy ott még beszélnek magyarul. Mennyei csoda. S akkor kezdtem ilyen nagyon pici, egy szuszra olvasható szövegeket írni. Onnan lettem újságíró a Szabadságnál, s onnan lett a könyvem. Ezek mind úgy voltak, hogy semmi terv nem volt azon kívül, hogy valami szépet mutassak.
– Miben változtatott meg téged ez a Moldvában eltöltött 11 év?
– Sok mindenben. Először is megtanultam, hogy ha megérkezel egy helyre, ott vendég vagy. Akármilyen nagyot viszel be a faluba. Vagy a városba, vagy a céghez, vagy akárhova, ott per pillanat te vagy az, aki érkezel. És ez egy olyan alázatot ad, amitől nyílnak az emberek. Az, amit én határozottan, a mai napig viszek magammal Moldvából az, hogy nem volt pénz. Kik voltak otthon: az öreg nénik, öreg bácsik és a kicsi gyerekek. A közép generáció dolgozott valamelyik ültetvényen, minimum Szpániában. És képzeld el, amikor egyszer csak jönnek dolgok, tej, tojás. Most már nekem is természetes, hogy nem kérnék el pénzt tojásért. De hát én Szentgyörgyről jöttem, nekem a nagyszüleim is városiak voltak, én mindent meg akartam fizetni. Főleg, hogy tudtam, hogy nincs pénz. Mondták, hogy azt nem lehet. És akkor gondolkoztam, hogy itt telek meg mindennel, gombával, házi finomságokkal, ez így nem normális. S akkor ki kellett gondoljam, hogy vajon hogy kéne csinálni. Rájöttem: fogkefék, fogkrémek, szappanok. De nem lehet egyből visszaadni. Az nem úgy van, hogy kapsz két liter tejet, s akkor te gyorsan beszaladsz a fogpasztáért, mert az nem jó. Ezt kellett valahogy menedzseljem. Zsigerből. Nem tudtam, mikor, mit kaptam, találkoztam, adtam. Ezt utána már például az aromaterápiás-olajas bizniszben elképesztően jól tudtam használni. Hogy nem a pénz az elsődleges. Hanem a figyelem. Tehát nem az van, hogy valamit valamiért, és azonnal kifizetjük. Hanem ez bekerül egy nagy-nagy közös kalapba. És lehet, hogy innen kaptam, és oda adom, de ez körbemegy. Adsz és kapsz. És ezt ott tanultam a nagyon idős moldvai néniktől.
– Azt írod az egyik, általában illóolajok hatásairól szóló „Esszenciamesédben”: tejföllel is kenegethetném [magam], a lényeg az odafigyelés, az önmagunkra figyelés. Ezt kicsit kifejtenéd?
– Amit én nyújtani tudok, az az, hogy elképesztően jól ismerem az olajakat. De nem is csak az olajakat, hanem az embereket. Tehát van, amikor tudom biztosan, hogy mondjuk az a mozgatórugója, hogy valaki kikerüljön abból az állapotból, amiben van, hogy gyakran figyeljen magára. Nem feltétlenül egy olajra van szüksége. És akkor szoktam mondani, hogy na, akkor keverek én valamit. És akkor mondok egy ilyen banális árat. Na ez is, amit Moldvából hozok, hogy nem adhatod oda egy ismeretlennek ingyen, mert az is aztán gyanús. És akkor tudom, hogy ha ő naponta ezt ötször-hatszor megcseppenti, odafigyel, akkor kibillen abból az állapotból, amiben van.
– Attól, hogy magára figyel?
– Igen. És ez így van gyereknevelésben, kapcsolatban is. Hogy sír, hogy ordít, hogy fáj. Kicsit ülj oda. Tedd rá a kezed a hasára. Szoktam mondani ilyeneket. Ezt nem tudom, honnan jön. Van, amikor kijelentem, hogy na, ez öt nap múlva helyrejön, és öt nap múlva tényleg helyrejön.
– Ez az intuíció, nem?
– Mindig is ez volt az én erősségem, hogy amikor ott vagyok, akkor ott vagyok. Akivel beszélek, még ha telefonon is, itt a lépcsőn, egy ilyen burkunk lesz (ha jól működik). Én valamikor valahol megtanultam, hogy a jelen az ez a sáv itt köztünk. Na ez az intuíció, azt hiszem.
– Mi kell ahhoz, hogy az ember jelen tudjon lenni? Egyáltalán, mi a forrása annak a belső nyugalomnak, ami belőled árad, és amitől olyan szívesen állnak szóba veled az emberek?
– Én nagyon szeretem a csendemet. Abból vagyok jelen, hogy azelőtt egy kicsit csendben vagyok. Nekem minden a csendből kezdődik.
Iskolaidőben lefekszem a gyerekekekkel 9-kor. És akkor 5-kor felébredek, kijövök, megfőzöm a kávémat, és nem a Facebook likejaimat nézem meg, hanem olvasok. Vagy ha eszembe jutott lefekvéskor, hogy meg akarok írni valamit, akkor leülök, veszem a laptopomat, s megírom. De hogy az a két óra annyira én vagyok, mintha egyedül élnék. Semmi nem érdekel. Se az, hogy jaj, a teát oda kéne tenni, se az, hogy tízórait kell pakolni. Semmi. Majd 7-kor jön az az énem, ami az. Hogy költeni, s pakolni, s mondani, s menni. És utána ugyanígy váltok, jön a coaching idő. És most például bejött a tánc, naponta niát táncolok egy online óra keretében. Ezek a sávok nekem nagyon-nagyon fontosak. De mondjuk, ha három napig sorozatosan bealszom, hát én úgy el vagyok tévedve. Nem hogy sávom nincs, semmim sincs. Én attól vagyok nyugodt, és kimért, és laza, mert én ezért nagyon sokat teszek.
– Most így kézdiszárazpataki polgárokként mennyire integrálódtatok a falu életébe?
– A gyerekek ide járnak iskolába, de amúgy online éljük az életünket. Ha elgondolod, itt Szárazpatakon egy nyárikonyhából dolgozom. Moldvában egy nagyon pici, gardrób méretű osztályteremben dolgoztam. Ezek a külső dolgok, hogy mondjuk neked legyen egy irodád, annyira sok energiát és pénzt elvesznek. Egy előadást készítettem az itteni gyerekekkel, abban az Eszponkákat dolgoztuk fel. Az nagyon jól sikerült. Jó érzés hatással lenni a gyerekekre. Fáj is, hogy ezt a képességemet most nem kamatoztatom.
– Helyette coach lettél. Miért van, hogy az emberek mindig is neked mondták el a bajaikat, hozzád kapcsolódnak – most már mint profihoz?
– Nem tudom, talán azért, mert annyi mindenkinek tudtam én mindig elmondani a dolgaimat. Nekem nagyon jó minőségű kapcsolataim voltak gyerekkoromtól. Annyiszor volt esélyem arra, hogy támogatást kapjak, hogy ezt úgy sugallom, talán ennek a rezgését érzik, és akkor megnyílnak. Ez az adok-kapok körforgás.
– Milyen a jó minőségű kapcsolat?
– Amikor jelen vagy. És ő is jelen van.
Én így nőttem fel, hogy anyukám amikor ott volt, akkor ott volt. Ő jól volt. A nővéremmel tőle tanultuk, másoltuk. Ezért is van, hogy én akárhova megyek, ott jól leszek.
Szeretném megírni A könyvemet, Anyukám életének utolsó öt hónapjáról. Ez a jelenléti gondolat egyértelműen onnan van. Módomban állt volna nem jelen lenni abban az öt hónapban, ameddig ugye vége lett. Nagyon könnyedén kiléphettem volna, egyetemista voltam, leléphettem volna, jogom lett volna. De onnan tovább, hogy azt mondták az orvosok, hogy itt nincs mit csinálni, és hazaküldték, onnan kezdve volt egy olyan öt hónapunk, amikor gyakorlatilag egy éjszaka alatt váltottunk szerepet. Én lettem a gondoskodó, és ő lett a gyerek. A könyvemnek az lesz az egyetlenegy mondanivalója, hogy akinek az életben ilyen dolga lesz, ne lépjen félre, mert az egész élete kicsúszik. Mehetsz férjhez pont akkor, lehet bármi, mert mindig megadja az élet azt, hogy legyen egy ütőlapod, hogy ezért nem tudsz ott lenni. De hogyha akkor azt meg tudod csinálni, emberileg ott tudsz lenni, akkor valami megnyílik, azt hiszem. Ezért lesz elképesztő az a könyv – ne kacagj, én tudom, hogy az lesz. Mert abban minden benne lesz.
Fotó: Máthé Kriszta archívuma
korábban írtuk
Kádár Magor: Tartok az ismétlődés unalmától
Kádár Magort nem kell bemutatni, ismert kommunikációs szakértőként, egyetemi tanárként, trénerként, városmárkázási projektjei révén. Számos feladata, tisztsége mellett énidőről, Z generációról, utazásokról, fesztiválozásról kérdeztük. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. szeptemberi lapszámában jelent meg.)
