– Hogyan kerültél kapcsolatba a néptánccal? Ebbe nőttél bele, vagy véletlenszerű találkozás volt?
– Eleinte nem érdekelt a néptánc, sőt mi több, a székely harisnyát is „cikinek" tartottam. Az általános iskolában, emlékszem, a barátaimmal a break-dance hívei voltunk, néha felléptünk a sulibulikon. A néptáncos nővéreim vittek magukkal egy próbára. Akkor csak mint szemlélő voltam jelen, de ahogy kipróbáltam, beszippantott. Azóta is motivál, hogy képes vagyok-e megcsinálni a következő lépést, újat tanulni, és egyre több mindent kihozni magamból. Tudok-e jobb lenni magamnál? Ebben a közösségben éreztem át a hovatartozás élményét, ami szintén fontos, mert a táncban soha nem vagyunk egyedül. Még akkor sem, ha szóló, mert ott vannak a zenészek előttem, vagy a táncos közösség mögöttem. Itt az egyén és közösség fejlődése párhuzamosan működik.
– Mit jelent számodra a tánc? Milyen értékrendet képviselsz általa?
– Pozitív függőséget, de megjegyzem, ezt is túlzásba lehet vinni. Elsősorban igyekszem példát mutatni vele a fiatalabb generációknak, hiszen a táncolás nemcsak egy szakma, hanem életmód. Sosem akarok úgy előbbre jutni, hogy közben ártok valakinek. Emellett pedig
itthon akartam érvényesülni, úgy, hogy közben nem hazudtolom meg saját magam sem a táncban, sem a közéletben. Talán ez a hitelesség.
Akkor érzem leginkább, amikor a táncos szakma és a közönség is elismer. Fontos a visszajelzés, hiszen ez erősít meg. Ennek kapcsán is igyekszem egyensúlyozni a valódi siker és a mellveregetés között, mert nem szeretem a hivalkodást. Fontos az alázat.
– Mit tanultál meg a néptáncon keresztül? Vagy mit tanulhat ezáltal egy férfi?
– Alázatot és elfogadást tanultam. Kulturális örökségünk részét képezi, amit elfogadunk, megtanulunk és viszünk tovább. Megköveteli azt a fajta magatartást a táncos részéről, amit nemcsak színpadon, de a való életben is tudni kell gyakorolni. Gondolok most arra, hogy a néptáncban vannak finomabb- és dinamikusabb mozdulatok. Ezek az életre asszociálnak, mert van amikor érzékenynek, de van amikor keménynek kell lenni. Egy férfi megtanulhatja a táncon keresztül mindezt.
A legényes tánc például arra való, hogy egy férfi megmutassa, ki is ő valójában. Régen ez az udvarlás részét képezte.
A lány megtáncoltatása pedig azt jelenti, hogy úgy kell bánni a nővel, mintha a tenyerén hordozná az ember, de közben el is kell tudni engedni. A nő pördüljön kettőt, ha azt szeretné. Elfogadóbb leszel, nem akarsz mindent te irányítani, ez pedig az életben is jól jön. Csak tiszta mozdulatok, érzések maradnak a végén. Nem vagyunk egyedül, össze kell kapcsolódni és együtt rezdülni a pároddal.
– Mit jelent felvenni a különböző tájegységek viseleteit? Van kedvenced?
– Nincs kedvenc, mindet szeretem. Minden tájegységnek megvan a maga stílusa, embere, népe. Ettől olyan szép és változatos. Egyszer meg kell ismerni az embert a tánc mögött, a „bőrébe bújni", és hagyni, hogy hasson ránk a táncon keresztül.
A népviseletek mögött van egy fajta tartás, hagyomány, vagyis történelmi értékkel rendelkezik. Jobb esetben olyan ruhákat öltünk magunkra fellépések alkalmával, amelyeket már hordtak előttünk az őseink.
A viseletek valamikor személyre szabottan készültek. Saját „márkája" volt minden közösségnek, és ez annyira vagány. Sajnos manapság általában „egy kaptafára” készítik őket, és elvész belőlük az egyediség. Amikor régi viseletet veszek fel, érzem, hogy többről szól, mint az öltözködésről. Hiszen voltak olyan darabok, amelyeket csak a templomba vettek fel, vagy amiben csak táncoltak. Mindegyikben más értéket, funkciót találok, és ez pont attól szép, hogy nem egységes. A népviselet az a fajta hagyományozódás, ami kézzel fogható. De ebben benne van az energia, a mozdulat is, amit átveszünk vele. Utóbbi pedig megfoghatatlan. Fontos, hogy ezekkel hogyan bánunk, és az is, hogy miként adjuk tovább.
Párjával, Julcsival nem csak a színpadon táncolnak együtt
– Kedves párodról, Ádám Julcsiról (szintén a Háromszék Táncegyüttes művésze – szerk. megj.) már írtunk korábban. A tánc hozott össze titeket?
– Igen. Amikor jelentkezett a Háromszék Táncegyütteshez, és felvételizett, én is jelen voltam a vizsgán, ami során együtt táncoltunk. Akkor rezdült meg valami mélyen bennünk, ami a mai napig tart. Jóleső érzés életem párjával táncolni, alkotni, élni.
– Fontos-e számodra, hogy hasonló értékrendet képviseljetek?
– Igen. „Hasonszőrűek” vagyunk, és nem ellentétek. Nyilván eltérő tulajdonságokkal rendelkezünk, de sok közös van bennünk mind a színpadon, mind pedig az életben, és sokat tanulunk egymástól.
– Mi az, ami megfog egy nőben?
– Akkor tetszik egy nő, amikor szavakkal képtelen vagyok elmondani, hogy tulajdonképpen mi tetszik benne.
Szeretem a nőkben azt a lelki érzékenységet, ami a férfiak esetében elnyomott. Mi, „macsó" férfiak, ezt nem mutatjuk ki gyakran, azonban a nők esetében legtöbbször természetes,
és nekem ez úgy tetszik, talán, mert anyás vagyok. Én nem külső tényezőkre hagyatkozom ebben a kérdésben, hanem megérzésre, ami az súgja, hogy ő a másik felem. Ez pedig Julcsi.
– Általában kínosnak tartják, ha a nő vezeti a férfit tánc közben. Te hogyan gondolod?
– Nem egészen úgy van, hogy a férfi vezet, hanem biztos alapot jelent a táncban, akire a nő tud építeni, akiben megbízhat. Tény azonban az, hogy ha a legény jól táncol, akkor az a nőnek könnyebb. Jómagam is táncoltam már idősebb hölgyekkel, akik mesterei a táncnak, és nem éppen úgy volt az, hogy azt csinálok, amit én akarok, hanem amit mi. Ez inkább egy játék, amiben a férfi kezdeményez, a nő pedig reagál. A kettő együtt működik, de a nő is kezdeményez. Attól függ, hogy milyen táncról van szó. A vezetés nem arról szól, hogy „megvezetjük” a nőket. Ez egy közös létforma, mint egy párkapcsolat. Hagyni kell egymást érvényesülni, ha megvan a közös rezgésszint. Fontos tisztázni, hogy nem alárendeltségi viszonyról beszélünk.
– Szerinted hanyatlóban van a néptánc hagyománya?
– Ehhez világító lámpásokra van szükség, akik bevilágítják az utat. Mesterek-, tanítók, akik használják azt az alaptudást, lelkületet, amit az ősök hagytak ránk. Ezért kell visszatérni a gyökerekhez, mert ott van az erő, amit használhatunk. Nyilván nemcsak egy módja van ennek, és nem kell mindenkinek ugyanahhoz a gondolatisághoz ragaszkodnia. Táncház, táncszínház, profi- vagy amatőr együttesek, esetleg kortárs néptánc. Ezek mind-mind lehetőségek. És mindegy, hogy melyiket választjuk, csak olykor térjünk vissza a gyökerekhez, hiszen azon keresztül táplálódik a termés. És nem feltétlenül kell mindenki művelje, elég, ha ismeri a kultúráját. Van, aki zenél, van, aki énekel vagy táncol, de olyan is akad, aki csak szemléli, és már ezzel a közösség része lesz. Lehet, hogy barátokra lelsz egy táncházban, megiszol valakivel valamit, és máris tartozol valahová. A táncházmozgalom remek lehetőség a közösségi kapcsolatok kialakítására és a kultúránk lényege is ez: a közösség megtartó ereje. Nem kell ítélkezni addig a néptánc felett, amíg nem kóstoltunk bele. A tánc olyan érzéseket generál, amelyek másképp nem jöhetnek létre. Ezért jó megélni, gyakorolni és továbbadni. A kérdésedre válaszolva pedig szerintem nem fog eltűnni a néptánc, csak átalakul, és folyamatosan fejlődik.
Fotó: Melles Endre archívuma
https://noileg.ro/egy-lany-aki-hisz-a-szeretet-erejeben-adam-julcsi/
