• Fotó: Csatlos Tünde
Ősz van. Még melegek a nappalok, már hűvösek az éjszakák. Hétfőn még hétágra süt a nap, csütörtökön már lehet, hogy nagykabátban járunk. Novemberre le is havazhat. Szeszélyesek az évszakaink, egyvalami azonban nem változik: ha a marosvásárhelyi vár környékén sétálunk, biztosan rátalálunk a sült gesztenyét kínáló Moga családra. Én is itt találom meg őket, befogadnak kis helyükre, ahol mindenkinek megvan a dolga, és mindennek megvan a maga helye. Attila a gesztenyét süti, Annamari árul és fertőtlenít – duplán is, ha kell.
– Az ősz egyik főszereplője számunkra a gesztenye. Önöknek meg különösen.
– Oh, igen. Nélküle elképzelhetetlen.
Már augusztusban készülünk a szezonra, kezdjük lefesteni a kis szekerünket. Ezeket a kerekeket nagyanyámtól örököltük, ezeken húzta ő is a szekerét.
Volt ez már sárga, ezüstös, az eredeti színe zöld, most meg feketére festettük.
– Most gyönyörűen süt a nap, de azért elég rideg napok is előfordulnak már októberben. Hogy viselik?
– Bizony nem könnyű mindig itt kint árulni. Néha olyan hideg van… Az első években, ahogy felváltottuk édesapámat, és mi kezdtünk el árulni a férjemmel, nagyon zord volt az időjárás, és én elég fázós is vagyok, szóval akkor azt mondtam: hagyomány ide vagy oda, én nem bírom ezt, és nem fogom csinálni. Persze aztán nem úgy lett.
– Ha már a hagyományt említi, ez többgenerációs – hogy is fogalmazzak – mesterség már a családjukban, igaz?
– Nagymamám árult ugyanezen a helyen. Az ’50-es években kezdte, amikor itt a vár alatt a RATA-állomás volt, falusi, távolsági buszok álltak meg itt. Ez volt a piactér. Egészen 1991-ig árulta itt a gesztenyét, pattogatott kukoricát, főtt kukoricát, tökmagot, sütőtököt, mikor minek volt szezonja.
Minden nap kijöttek reggel árulni, és este hazamentek. Ez pedig január elsején kezdődött, mert nagyapám mindig azt mondta, új pénz kell a családba.
Ha árult, ha nem, ő itt volt. A nagyszüleimtől negyven év után édesapám és édesanyám vette át a stafétát, és ’91-től már ők jártak ide árulni, ők már csak gesztenyét és kakast, vagyis pattogatott kukoricát, na, de mi kakasnak hívtuk, s most is azt mondjuk rá. Aztán 2009-ben édesapám megbetegedett, és én álltam be helyette gesztenyeárusnak.
– Ekkor már ismerte a gesztenyesütés csínját-bínját?
– Nagyrészt. Bár úgy igaziból sosem tanultam meg, hogyan kell gesztenyét megvágni, megsütni, mert én csak és kizárólag árultam. A szüleim azt akarták, hogy tanuljak, és ne vigyem tovább a hagyományt. A nagymamámnak hét unokája volt, én egyedül lány, a többi fiú.
Mindig azt mondták, hogy lány nem örökölheti ezt a mesterséget, van elég fiú a családban. Mert valljuk be, ez olyan fiús meló.
Ám amikor édesapám lebetegedett, végül mi döntöttünk úgy a férjemmel, hogy átvállaljuk, és folytatjuk a gesztenyesütést és árulást.
– Nem ódzkodott a férje sem ettől?
– Nem, egyáltalán nem. 11 éve ő süti a gesztenyét. Én meg csak árulom. Mocskos munka ez na, az az igazság, hisz’ szénnel dolgozunk, nem vagyok tiszta sosem. Mikor lejár a szezon, kell legalább három nap, amíg megtisztul a kezem.
Amikor boltba megyek, kicsit szégyellem magam a mocskos kezem miatt, mert nem tudja mindenki, hogy mivel foglalkozom.
Na, de azt a másfél, két hónapot kibírjuk, mert egyre csak rövidül az idő, amíg árulhatunk.
– Mitől függ, hogy milyen hosszú a szezon?
– Attól, hogy meddig tudunk gesztenyét vásárolni. A külföldi gesztenyét is hamarabb leszedik, már szeptember végén, október elején, és az csak 2–3 hetet áll, utána romlani kezd. Na, de amíg szezon van, itt vagyunk reggeltől estig. Csak addig nem lehet látni itt minket, amíg elmegyünk a gyermekekért az iskolába és megebédelünk.
– Árulja el, Annamari, mitől lesz jó a gesztenye?
– Kétfajta gesztenye van: a szelíd és a vadgesztenye, de a szelídgesztenyének is van két fajtája. Az, ami főzni való, illetve az, amit meg lehet sütni. A főzni való gesztenyének van egy kis szőrös hártyája, ami megvédi főzéskor, hogy ne robbanjon szét. Ezt a fajtát nagyon nehezen lehet megsütni, nehezen válik le a héja.
A legjobb az a hagyományos nagybányai gesztenye.
Aprók – nagyon ritka, hogy nagyszeműt találjunk –, viszont nagyon könnyen bomlik. Ha otthon akarunk gesztenyét sütni, akkor sem kell vízbe tenni, mint ahogy mondják. Csak akkor szükséges előre beáztatni, ha már sokat állt a gesztenye, és ki van száradva. És sütéskor sem kell víz a gesztenyék alá.
– Önök honnan szerzik be a gesztenyét?
– Több helyről, de a fő forrásunk a nagybányai. Sajnos már nagyon öregek a fák, és nem gondozzák úgy, ahogy kellene.
Az én nagymamám is onnan vette a gesztenyét, s akitől vette már 91 éves. Egy ideje már az unokái foglalkoznak a gesztenyeárusítással.
Egy nagy domboldalon van a gesztenyeerdő, mi minden évben oda megyünk, leszedjük, és azt áruljuk, amíg van. A besztercein kívül pedig még görög és spanyol gesztenyénk van, azok nagyobb szeműek.
– Mondja, változott valami az évek során?
– A sütés módja nem, viszont abba kellett beletanulni, hogy melyik gesztenyét hogyan süssük meg. Mindegyiknek megvan a titka. Az eltelt évek alatt a férjem kitapasztalta, melyiket kell lassú tűzön, melyiket gyorsan vagy nagyobb parázs felett sütni. Az idén a görög gesztenye érett be leghamarabb, az érkezett hozzánk is legkorábban, és annak nagyon vastag a külső héja, így annak lassú tűznél, jó alaposan meg kellett sütni a héját, hogy leváljon a gyümölcsről.
Sokan ezt a nagy szeműt szeretik, és kérdezik, hogy miért nem az van mindig? Hát, az nem a miénk.
Mi alig várjuk, hogy megérkezzen a nagybányai gesztenye. A visszatérő vendégeink is azt várják. Mert az a miénk. Egy dolog változott, ami segíti is a munkánkat, hogy már nem kell minden gesztenyét egyenként megvágni. Nemrég vettünk gesztenyevágó gépet. Lehetetlen napi 50 kg gesztenyét megvágni. Régen ebben a szüleink segítettek. Mi egymagunk nem győznénk.
– Sok a visszatérő vásárló? Látom, van, akivel nagyon közvetlen a viszony.
– Nagyon sok olyan kliensem van, akik visszatérőek, naponta jönnek és vesznek gesztenyét.
Vannak, akik még gyermekként jártak ide, most meg már felnőttek. Világítás előtti héten is nagyon sokan megfordulnak itt,
olyanok is hazatérnek, akik kiköltöztek külföldre, régi ismerősök jönnek ide hozzánk gesztenyét venni, beszélgetni egy kicsit. Újabban egy kisfiú is gyakran jár ide a nagymamájával. Az udvaron van diófájuk, és hoz nekem diót, mert azt mondja, a gesztenyés néninek kell a dió.
– Gesztenyés néni?
– Igen, édesapám a kakasos bácsi volt, én meg gesztenyés néni lettem.
– Önnek milyen emlékei vannak gyermekkorából?
– Nagyon szerettem ide járni, mamához, amikor árult. Itt a vár alatt volt egy fenyőfa furcsa, görbe ágakkal. És amikor ide kijöttem, mert nem messze laktunk,
mindig kaptam mamától egy kis kakast vagy gesztenyét, és felültem a fenyő ágára és ott eszegettem. Volt, hogy le is estem róla, de a tasak a kezemben maradt.
Nem érdekelt, ha leesek, nagyon szerettem ott fent lenni, bámészkodni. Sajnos azt a fát kivágták már, pedig olyan szép volt.
– Van valami jó receptje gesztenyéből, amit otthon el szokott készíteni?
– Van egy csodás gesztenyetorta receptem. Mikor marad a sült gesztenyéből estére, akkor hazaviszem, megpucolom és beteszem a fagyasztóba. Így gesztenyeszezonon túl is készülhet belőle ez-az. Születésnapokra szoktam elkészíteni a tortát. Nagyon szereti mindenki a családból, baráti körből. Kimondottan kérik, sőt követelik (nevet).
– Megy tovább a staféta a családban?
– Van két lányom, de nem hiszem, hogy ők továbbviszik a hagyományt, ezt a mesterséget. Bár még nem teljesen vesztettem el ebben a hitemet, mert még kicsik, iskolába járnak, és meggondolhatják magukat. Én is harmincévesen kezdtem el árulni. A múltkor épp megkérdezte tőlem egy hölgy:
„Miért ne vinnék tovább ezt a hagyományt a lányaim? Talán tanulni akarnak?” És akkor felvilágosítottam őt, hogy a kettő nem zárja ki egymást, mert én is egyetemet végeztem.
Sokan hiszik, hogy iskolázatlan vagyok. Hogy nem kell ehhez tanulni, kijössz ide és árulsz. De én nem azért választottam ezt, mert nem akartam tanulni. Mi virágtermesztéssel is foglalkozunk, ám ősszel gesztenyét is árulunk. Mert szeretjük. Ezért csináljuk.
