• Fotó: Mihály László
– Ördöngösfüzesi népzene – mi jut eszedbe róla?
– Ez volt az a hangzás, ami „megfertőzött”, és ami miatt táncházzenész lettem. Nagyszüleim mindig a Marosvásárhelyi Rádiót hallgatták, és egy alkalommal ott hallottam olyan dallamokat, amelyek egzotikusan hangzottak, de valahogy nagyon közel álltak hozzám. Miután Csíkszeredába költöztünk, a Tanulók Házánál zajló zeneoktatásnak köszönhetően már szorosabb lett a kapcsolatom a népzenével. Édesanyámnak nagyon jó hangja van, rengeteg népdalt tud, tanítónőként számos iskolai műsort készített, amelyekben gyermekként én is besegítettem. Az otthoni hatásoknak is köszönhető, hogy ezen a pályán indultam el.
– Megmaradt az ördöngösfüzesi népzene „örök szerelemnek”, vagy más tájegység zenéje vette át a helyét?
– Ez egy rendkívül gazdag világ, sokféle zenével. Ha csak az erdélyi népzenét nézem, időnként mindenikbe beleszeret valamilyen szinten az ember, amikor elkezd vele foglalkozni.
Számomra a gyimesi volt a nagy kihívás – eleinte nem igazán értettem, sőt, nem is vonzott. Később azonban az életem úgy alakult, hogy sokat kellett járnom Gyimesbe.
Feleségem családja hozta létre a Gyimesi Skanzen Panziót, én pedig évekig felvállaltam annak működtetését, így egy idő után rá lettem „kényszerülve”, hogy ha már ott vagyok, ismerjem meg jobban a népi kultúrát is. Ekkor jöttem rá, milyen érték ez, és egyre inkább megszerettem. Nem felszíni gyémánt volt, hanem mélyre kellett ásni érte – és amikor az ember rábukkan egy ilyen kincsre, nagyon tudja értékelni. Talán most a gyimesi népzene áll az első helyen; szerintem ez a legarchaikusabb a Kárpát-medencén belül. Nagyon közel kerültem Gyimeshez, a kultúrához, és az emberekhez is. Ma, negyvenhét éves fejjel, egy kicsit a gyermekkorom érzésvilága köszön vissza Gyimesben.
– Nagyon erős, a gyökerekhez ragaszkodó szellemiséggel indultál otthonról, és ez érzékelhető testvéred, Levente esetében is, aki nemzetközi szinten is elismert operaénekes. Mi az a nagyon erős értékrend, amit fontosnak tartottál beépíteni a saját életedbe?
– Konzervatív értékrendű családban nőttem fel, és annak szellemében éltünk. Ma már lényegesen más világban neveljük a gyerekeinket, mint amilyenben bennünket neveltek. Felgyorsult a világ, és ott van a virtuális tér is, ami teljesen beszippantja a mai gyermekeket. Úgy gondolom, valamilyen szinten csak sikerült átadni azt az értékrendet, amelyben én is, és a feleségem, Orsolya is felnőtt. Az általunk nyújtott példa tanítja őket. A lányom táncol, énekel, három fiam közül kettő hegedül, a harmadik gyönyörűen énekel és gardonozik. És mindezt nem kényszerből, hanem szeretettel csinálják. Ez jó érzés.
– Négy gyermek édesapja vagy, feleséged orvos, mindketten elfoglalt emberek vagytok. Egyensúlyban tartani a nagycsaládot nem kis munka…
– Aktívabb zenészként, egy-egy külföldi turné alatt, hetekig nem voltam itthon, a feleségemre hárult minden feladat. Amikor azonban neki kellett elmenni, én maradtam a gyerekekkel. Nyilván az volt jellemző, hogy én voltam többet távol. A régi székely családokban a családról és arról, kinek mi a dolga otthon, kicsit másképp gondolkodtak. Persze rengeteget változott a világ.
Ma már a nők is ugyanúgy húzzák az igát, sokszor még jobban is, mint a férfiak, így mi is kénytelenek vagyunk beállni és elvégezni azokat a feladatokat, amelyek régen talán nem feltétlenül tartoztak hozzánk.
Az volt a természetes, hogy a férfi hajnalban elment kaszálni, és estére került haza. Most azonban egészen más a ritmus: többnyire van idő arra is, hogy amikor hazaér, kivegye a részét a házimunkából, a családi életből. Én például ritkán ugyan, de nagyon szívesen főzök.
– A Kárpát-medence kiemelkedő prímásai között tartanak számon. Tanítómestereid közül ki volt a legnagyobb hatással rád?
– A mi korosztályunk mögött hatalmas tapasztalat áll, hiszen rengeteg olyan falusi zenésszel volt lehetőségünk élőben találkozni, együtt zenélni, mulatni, tőlük tanulni, akik ma már nincsenek közöttünk. Mindez lassan mély tudássá érik. Ebben sok munka és sok szeretet van, mert másként nem lehet.
Egyik nagy példaképem Zerkula Jani bácsi volt Gyimesből, akivel gyakran zenéltünk együtt. Ő hegedült, én gardonoztam.
Ma is a szemem előtt van az öreg. De ott van Neti Sándor kalotaszegi prímás, Sinka Sándor Felcsíkról, szászcsávási és palatkai zenészek, akiket nagyra becsülök.
– És a női zenészekkel hogyan álltunk régen?
– A mi vidékünkön az egyik kiemelkedő női zenész Duduj Rozália volt. Ő egy igazi „buligép” volt, ha fogalmazhatok így. Kevesen tudják, hogy nemcsak gardonozott, hanem nagyon jól cimbalmozott is. A férje volt az egyik legjobb felcsíki prímás. A Kárpát-medencében az első komolyabb feljegyzés egy női zenészről, Cinka Pannáról született az 1700-as évek vége felé. Tehát nem ördögtől való dolog, ha egy nő hangszert ragad. Magyarországon ma már ennek nagy divatja van, sok ügyes női zenészről tudunk. Igazából maga az életmód nem feltétlenül nőnek való, gondolok itt az éjszakázásra.
– Meg tudod határozni azt az érzést, ami hatalmába kerít, amikor kezedbe veszed a hegedűt?
– Érdekes, mert amikor te magad zenélsz, szinte nem is magadat hallod, hanem azt, ahogyan szólnia kellene a zenének. Amikor már azt érzi az ember, hogy megközelíti azt, amit a gyűjtések során hallott, az nagyon jó érzés. Tudni kell, hogy funkcionális zenéről beszélünk, azaz mi zenélünk, és az emberek mulatnak, táncolnak.
A zenész akkor érzi jól magát, ha jó a társaság, élvezik a táncosok, szikrázik a levegő. Hála istennek, vannak ilyen élményeim, és ezek életben tartják az embert.
A ’90-es években még egy kicsit csodabogaraknak néztek minket. Nagyon kevesen ismerték az autentikus hangzásvilágot. Például, ha egy egyszerű székely ember hallott egy mezőségi muzsikát, azt rögtön lerománozta. Éveken keresztül ingáztam Sepsiszentgyörgyre, az autómban mindig népzene szólt, és amikor beült egy stoppos Csíkszereda határában és hallotta a zenét, románul kezdett velem beszélni. Ez mára megváltozott. A világzenében, a könnyűzenében is egyre inkább jelen van a népzene. Egy mezőségi vagy palatkai betét felcsendülhet egy-egy könnyűzenei produkcióban, és így egyre inkább ismertté válik a nagyközönség számára is az eredeti hangzásvilág.
– Apropó, könnyűzenei és népzenei elemek összefonódása. Ennek egyik legszebb példája a Bagossy Brothers Company csíksomlyói koncertje, amikor a Bagossy-dalok népzenei hangszerelésben szólaltak meg a te átdolgozásodban. Hogy élted meg azt a napot?
– Talán még fel sem dolgoztam. Az, hogy az ember a csíksomlyói nyeregben 150 ezer ember előtt zenélhet, nem mindennapi dolog. Egyedi alkalom. De az ide vezető út is szép volt, és nagy élmény volt együtt dolgozni a fiúkkal. Mindannyian nagyon szerettük ezt a produkciót. Amúgy nagyon kemény napom volt, mert én aznap násznagy voltam: a templomból elszaladtam a koncertre, a koncert után futás vissza a násznagyasztalhoz. Valószínűleg életem egyik legszebb napja volt…
– Ha most arra kérnélek, hogy valamit húzz el nekem, mi lenne az?
– Egy szál hegedűvel egy gyimesi keservest lehet autentikusan eljátszani.
– És ha nem zenélsz, mit csinálsz?
– Nagyon rákattantam a motorozásra. Amikor csak tehetem, motorral közlekedek. Mindkét nagyapám motoros volt, talán tőlük jön a motorkerékpár iránti szeretet. Érdekes módon, sokszor álmodtam éjszakánként, hogy motorozok, és ez boldogságérzettel, nagy szabadságérzéssel járt együtt.
Sokáig nem is jutott eszembe, hogy motorra üljek. Most, túl a negyvenen – csodálkoztak is rajtam az iskolában – kattant be, hogy ha most ezt nem teszem meg, nyolcvan évesen már fölösleges lesz.
A motorozás nagy örömforrás számomra. A Hagyományok Háza külsős munkatársaként járok gyűjteni, természetesen motorral. Jó dolog kimenni falvakba, és ott megkeresni azt, ami még megmaradt, azt a parazsat, amit még fel lehet egy kicsit szítani.
– A gyűjtéshez kapcsolódik a múlt. Tudom, hogy szívügyed az idős népzenészek felkarolása is.
– 2018-ban hoztuk létre az Erdélyi Magyar Népzenészek Egyesületét, amelynek én vagyok az elnöke, és többek között ez az egyik fontos projektünk. A mai napig támogatjuk őket, jótékonysági koncerteket tartunk, próbálunk pénzt összeszedni számukra. Van, hogy számlát fizetünk, tűzifát veszünk, műlábat vagy tolószéket szerzünk be, volt, hogy életmentő műtétet fizettünk. Sajnos egyre kevesebben vannak, akiket kell támogatnunk.
Volt időszak, amikor tíz-tizenöt zenészt is támogattunk, most már csak négy-öt maradt.
Az egyesületnek ez az egyik vonala, de emellett táborokat szervezünk, zenét oktatunk, elindítottuk a Hangőrző projektünket. Sok időmet elveszi, de azért zenélésre is marad kicsi. Néha a Heveder zenekarral is el tudok járni zenélni; most éppen az Udvarhely Táncműhely egyik táncszínházi produkciójához szerkesztem a zenét. Mindenki úgy indul, hogy meghódítja a világot, és egy idő után rájön, hogy ha ez nem is sikerül, jó lenne értéket hagyni maga után. Aztán egy idő után arra is rájön az ember, hogy mennyi jó dolog érte az életben, és milyen sok mindenért hálásnak kellene lennie. Ennek az érzésnek a felismerése sokat segít a továbblépésben.
korábban írtuk
Sálvári Edith: Úgy érzem, a helyemen vagyok
Szülővárosában, Szentegyházán kezdett talajtornaedzésekre járni nagyjából akkor, amikor Szabó Kati produkcióin csüngtünk a tévéképernyők előtt. Sálvári Edith számára a torna iránti szenvedély megmaradt, sőt, szakmájának választotta a testnevelést.
