Keresztapja, Mezőzáh ura, az ugyancsak Ugron István természetesen végighordozta a famílián: nézzétek, ő Ugron Gábor fia. „Nagymamáék meg is hívták néhányszor ebédre, így ismerkedtünk meg – mesélte Mária néni. – Én negyedik gimnazista voltam, alig tizennégy éves, ő meg jóképű férfi, nem volt nehéz beleszeretni.”
Csakhogy Istvánt hamarosan Pápára vezényelték, miután jelentkezett az elit alakulatnak számító ejtőernyősökhöz. A fiatalok levelezni kezdtek, ám amikor az egyik levél a nagymamáék kezébe került, megüzenték a fiatal tisztnek:
Mária még kislány, előbb érettségiznie kell, majd azután kurizáljon neki.
„De hát azt nem lehetett kibírni, egy osztálytársam, Adorján Erika közvetítésével folytatódott a levelezés.”
Nem véletlen, hogy Mária korai sorsának alakításában a Bánffy nagyszülők játszották a főszerepet. A kislány hároméves volt, amikor édesanyja, gróf Mikes Emma tífuszban meghalt, apja, báró Bánffy István képtelen volt feldolgozni a veszteséget, ideggyógyintézetbe került, 1940-ben meg is halt.
„A Bánffy nagyszülőknél nőttem fel, de férjhez menésemig mellettem volt Schwesti is. A gyerekápolónői végzettséggel is rendelkező nagyszebeni szász nevelőnő korábban a Hallereknél dolgozott, és azzal köszönt el tőlük, hogy Berlinbe megy továbbképzésre.
Anyám nagyon szerette őt, és amikor már halálán volt, megírta neki: csak akkor halhat meg nyugodtan, ha a gyerekei mellett tudja őt.”
A fiatalok következő találkozására Szombathelyen került sor. Bánffy Mária 1944-ben már a Vas megyei város melletti Táplánszentkereszten élt keresztanyjánál, Szécsen Máriánál, a háborús viszonyok között az immár tizennyolc esztendős lány gyorstalpaló ápolónőképzésen vett részt, így került a szombathelyi kórházba. A ’44 karácsonya előtt megsebesülő Ugron István természetesen tudott róla, így abba a kórházba kérte magát. Az egyik ápolónő azzal fogadta Máriát az egyik reggelen, hogy „magát tegnap kereste egy ejtőernyős”.
„Lerohantam, biztosan Istvánról hozott hírt, gondoltam – idézte fel a filmbe illő pillanatot Mária néni. – Benyitottam a kórterembe, ott ült István kockás pizsamában.
Nagyon mulatságos képet vághattam, mert a teremben lévő tizenhat tiszt kacagni kezdett rajtam.” Azon a karácsonyon Ugron István meg is kérte Bánffy Mária kezét. Motorbiciklis futár ment a levéllel a hivatalos gyámomhoz, Bánffy nagyapámhoz, hogy egyezzen bele a házasságba, és 1945. január 5-én Táplánszentkereszten meg is esküdtek.
Bánffy Mária, fotó: Nőileg magazin 2016. májusi lapszáma
„Azt hiszem, mindenki számára nagy megnyugvást hozott az esemény, nagyszüleimnek leginkább talán azért, hogy a továbbiakban nem nekik kell vigyázniuk a kicsi Máriára.
Istvánnal megegyeztünk: a Frankfurter Nachrichten apróhirdetései révén keressük majd meg egymást, ha a háború elsodorna egymástól.”
A hirdetési rovat böngészésére ugyan nem volt szükség, de a fiatalok háború utáni közös élete nehéz éveket hozott. Az 1945. március végi Balaton-környéki harcokban részt vevő Ugron István százados vezette alakulat megkapta a parancsot a visszavonulásra az országhatáron túlra, de Tassonyi Edömérrel együtt, huszonnyolc katonával a Bakonyba vetette be magát, ahonnan ’45. április közepén mindenki hazament. Ugron Istvánt a 3. honvédkerület igazolóbizottsága 1945. november 22-én „feltételesen” igazolta, és
felmentette a háborús bűntett vádja alól, ennek ellenére a budapesti népbíróság 1946. május 27-én tízévi fegyházra ítélte.
És így ment ez sokáig: Ugron Istvánt elvitték, két-három évenként hazaengedték, majd újra levadászták. „A rossz nyelvek szerint azért engedték néha ki, hogy újabb gyerekünk születhessen, tíz év alatt már négy gyermekünk volt. A hitem tartott életben: a Jóisten ezt szánta nekem, így hát pofa be, tovább szolgálni, ahogy a nagyapám mondogatta annak idején.”
korábban írtuk
Lélekben Erdély
Ugron Mária – 2018. november 24-én, kilencvenkét évesen adta vissza lelkét teremtőjének – tizennyolc esztendősen Nyugat-Magyarországra került, de élete végéig erdélyi maradt. Ha Erdélyről hallott, azonnal honvágya támadt. Élete utolsó pillanatáig Szilágynagyfalu jelentette a „hazamegyek” célállomását. Mert télen, iskolaidőben Kolozsváron élt ugyan a család, a nyári hónapokat azonban Nagyfaluban, Marosgezsén vagy a Brassó környéki Bodolán töltötték. Fizikailag Magyarországon, lélekben egészen máshol.
