• Fotó: Dénes Botond
– Nem a szokványos úton jutottál el a színpadig, az iskola befejezése után nem felvételiztél színművészeti szakra. Hogyan lettél mégis színész? Vágy volt, tudatos döntés, vagy inkább sodródás?
– Zavaros idők voltak. Mindig zavaros idők vannak, de akkor valahogy különösebben. 1985-ben érettségiztem. A felszínen minden szabályozott volt, rend, fegyelem, pontosan kijelölt irányok, ahol úgy tűnt, nincs kérdés. A mélyben viszont ott volt valami rengeteg kimondatlanság, feszültség, fortyogás, szabadság utáni vágy. Egy ilyen közegben az ember nagyon nehezen mondja ki, hogy „akkor én most mindent egy lapra teszek fel”. A színin évente egyetlen hely volt a fiúknak. Így azt mondtam, hogy műszaki egyetemre próbálkozom, de oda hál' Istennek nem vettek fel. Jött a katonaság, hosszú volt, nehéz volt, nem az a fajta időszak, amit az ember szívesen mesélget később. Aztán bekerültem a dicsőszentmártoni üveggyár kerámia részlegére. Három év. Formaöntőként kezdtem, aztán irodai munkáig jutottam, terveztem.
Egy virágvázát, amit én terveztem, jóváhagytak, és sorozatgyártásba került. Erre a mai napig büszke vagyok.
Az életemnek az a szakasza egy külön kis történet lehetne… Aztán jött ’89 decembere. Na, ott valami átszakadt bennem. Az addig felgyűlt energiák egyszerűen kikívánkoztak. És jött a hír: a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió versenyvizsgát hirdet. Nem diplomát kerestek, hanem embereket. Olyanokat, akikben van energia, ösztön, kíváncsiság. Elmentem. Felvettek. És tényleg egyik napról a másikra színész lettem. Egyik nap még gyári munkás voltam, pár nap múlva már egy teljesen más életben találtam magam.
– És akkor jött egy 180 fokos fordulat az életedben…
– Olyan volt, mint egy újjászületés. Gyergyót előtte nem ismertem. Úgy kell elképzelni, hogy valaki fogott, kivett egy világból, és letett egy teljesen másikba. Nem volt kapaszkodó, nem volt ismerős arc. És mégis: nekem ez akkor kellett. Olyan tempó, olyan gondolkodás, olyan energiák találtak meg ott, amelyek egyszerre ijesztettek meg és indítottak be.
– A szakmában – és nem csak – szinte mindenki Hobóként ismer. Hogy ragadt rád a beceneved?
– Nagyon prózai a dolog: a Figuránál ketten voltunk Tibik, Szabó Tibi és én. És mivel én a bulikban Hobó-dalokat gitároztam, amikor munka közben rákérdeztünk Bocsárdira (Bocsárdi László rendező, a Figura alapítója, majd a Tamási Áron színház igazgatója – szerk. megj.), hogy melyik Tibi hajtsa végre az instrukciót, akkor kibukott belőle, hogy Hobó Tibi. Aztán ez így rám ragadt szakmai körökben, majd lassan a polgári életben is.
– És megtanultál színész lenni? Vagy benned volt minden, csak elő kellett hozni?
– Igen, ez nagyon jó megfogalmazás. Valószínűleg sok minden volt bennem. Azt hiszem, amikor Bocsárdiék meghirdették a versenyvizsgát, épp ezt keresték, nem a technikai tudást, hanem az energiát, a nyers erőt. Én egy nagyon nagy hátizsákkal mentem ilyen szempontból. Nem zéróról kezdtem:
volt bennem egy iszonyatos nagy akarás, kíváncsiság, azt hiszem, azt is mondhatom, tehetség, de miért ne? A technika utána jött.
Beszéd, mozgás, elmélet – nagyon komolyan, nagyon intenzíven. Három év alatt végigjártuk a teljes színházi világot: utcaszínház, misztérium, abszurd, fizikai színház – minden volt. És ami nagyon fontos: közönség előtt vizsgáztunk. Nem tanár, nem belső zsűri előtt. Közönség előtt. Ott nincs kegyelem. Vagy úszol, vagy elsüllyedsz. Olyan intenzitással indult el ez az egész, hogy a lendületét azóta is érzem.
• Fotó: Tamási Áron Színház
– De a kétezres évek közepén mégiscsak beültél az egyetemi padba. Ez inkább biztonsági lépés volt, vagy szakmai szükséglet?
– Nagyon hálás vagyok az egyetemnek, kezdjük ezzel. Abban a bürokratikus világban segítettek eligazodni, ahol nekünk, figurásoknak egy minisztériumi derogáció tette lehetővé, hogy a Tamási Áron Színháznál diplomásként legyünk besorolva anélkül, hogy egyetemet végeztünk volna. Ez a papír kizárólag itt volt érvényes, és bár sosem éreztem, hogy bizonyítanom kellene bármit, a biztonság miatt mégis fontos volt egy védőháló. Kovács Levente (a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem korábbi dékánja – szerk. megj.) nagyon mellénk állt: úgy találták ki a rendszert, hogy a gyakorlati munkánkat – az előadásainkat – elfogadták vizsgaként, az elmélet vizsgákra pedig mi utaztunk fel. Valódi kapcsolatok alakultak ki, eszmecserék, viták, különösen Lázok tanár úrral, aki minden előadásunkat látta. Ezek a vizsgák inkább szakmai beszélgetések voltak, mint számonkérések.
Szakmailag nem adott „pluszt” az egyetem – nem is ez volt a célja –, hanem lehetőséget.
A licenszdolgozatom például reveláció volt: megengedték, hogy a saját tapasztalataimból írjak. Ez rákényszerített arra, hogy megfogalmazzam, mit gondolok a színész munkájáról, a színházcsinálásról. Később elvégeztem a mesterit is, már rendezői irányban, abból a szemléletből jöttem, hogy a színésznek rendezőként is kell gondolkodnia. Harminc év egyetlen színháznál ritka, folytonos pályaív, és egy ponton azt éreztem: vissza kell térni az elejére. Nem gyártani akarok tovább, hanem újra kísérletezni, újraértelmezni, feltöltődni.
– Visszakanyarodva a szakmai utadra: Gyergyószentmiklós után jött egy újabb váltás. Bocsárdi Sepsiszentgyörgyre költözött, s vele együtt az akkori figurások jórésze is. Milyen volt ez az új helyzet?
– Teljesen más világ volt. Ennek a színháznak történelme, hagyománya, gyökere van. A Figuránál mindig volt egyfajta hősiesség. Gyergyóban színházat csinálni eleve hőstett. Kevés a néző, de nagyon lelkesek. Szentgyörgy más lépték. Itt megint nulláról indultunk. Voltak falak, amiket át tudtunk törni, és voltak, amelyek nem engedtek. De borzasztóan izgalmas időszak volt. Gyors, intenzív, tele feszültséggel és energiával. Annyira gyors, hogy sokszor felfogni sem volt idő – csináltuk. Aztán lassult. De valahogy mindig jött valami, ami továbbvitt.
• Fotó: Tamási Áron Színház
– És közben a filmbe is belekóstoltál. Ez tudatos vágy volt, vagy inkább „megtörtént” veled?
– Inkább megtörtént. Nem jártam producerekhez, nem kopogtattam ajtókon, nem kértem lehetőségeket. Egyszer csak jött. És aztán jött másodszor, harmadszor. Jólesett, amikor Vivi Drăgan Vasile azt mondta: a kamera szeret. Nem tudtam pontosan, mit jelent, de éreztem, hogy valami jót. A filmet viszont meg kellett tanulni. A kamera nem kegyelmez. Nagyon hamar lebuktat, ha hazudsz. Nem hiszek abban, hogy filmben „nem kell csinálni semmit”. Dehogynem kell. Csak másképp. A „semmi” mögött rengeteg munka van. Csak finomabb eszközökkel. A filmben sok pénz van, a pénz pedig idő – ilyen egyszerű. Nem nagyon volt olyan forgatás, ahonnan azzal jöttem volna el, hogy rengeteget tanultam. Inkább „elloptam” a tudást. Nincs idő kísérletezni, kipróbálni apró dolgokat. És igen: a film inkább a rendező műfaja.
A film a vágószobában készül. Sokszor fogalmam sem volt, hogy mi lesz abból, amit játszottam. A színház ebből a szempontból izgalmasabb: ott a színészről szól a munka.
A filmes rendező fejébe ritkán lát bele a színész, a film sokszor már készen van a fejében, mire elkezdődik a forgatás. Gyakran türelmetlen, nem mindig mondja el pontosan, mit akar, azt ki kell tapogatni. A színházban játék közben nem tudsz elvonatkoztatni semmitől: a zenétől, a fénytől, a tértől, a közönségtől. A filmben viszont semmi sem az, aminek látszik: a környezetet, a fényt, a viszonyokat utólag alakítják. Amihez kapcsolódni tudsz, az egyedül a lelked – ezt szereti a kamera, ezt tudják igazán a nagy színészek használni.
– Több mint három évtizede ugyanannak a közönségnek játszol. Milyen ez a kapcsolat? Egy generáció már felnőtt titeket, téged nézve. Az új, fiatal közönséghez hogyan viszonyulsz?
– Együtt öregedtünk a közönséggel, ennek pedig van jó és rossz oldala is. A jó az, hogy erős, bizalmi kapcsolat alakult ki: ismerjük egymást, tudjuk, mit várunk el a másiktól. A rossz viszont az, hogy közben talán elveszítettük a kapcsolatot az új generációval – és ez komoly probléma. Amikor arról beszélek, hogy vissza kell térni a kísérletezéshez, elsősorban arra gondolok, hogyan lehet ma megszólítani a fiatalokat, egyáltalán hogyan lehet őket behozni a színházba.
A legrosszabb felismerés az volt, amikor rájöttem: kezdek klasszikussá válni. Amikor már főként a 40–50 pluszos közönség ismer, a fiatalok viszont nem.
Ez azért veszélyes, mert ha a színház tükör, akkor nem tükrözhet csak egy szeletet a világból. A jövő a fiataloknál van, és ahhoz, hogy értsd a világot, valamilyen módon kapcsolódnod kell az ő nézőpontjukhoz is. Ebben az értelemben az egyetem is fontos: ott találkozik az ember a feltörekvő generációval, az ő kérdéseikkel, bizonytalanságaikkal. És hogy a színháznak követnie kell-e a társadalmi változásokat? Igen, vele kell mennie. Ha nem azon a „kulcson” szólalsz meg, amire a fiatal rá tud kapcsolódni, akkor elveszíted. Ugyanúgy, mint egy kamaszt: ha nem találod meg azt a formát, amihez kapcsolódni tud, akkor hiába beszélsz nagy igazságokról, bezárkózik. Meg kell találni azt a nyelvet, azt a formát, amelyen keresztül be lehet vonzani – és ebbe „elrejteni” a lényegi gondolatokat. Át kell verni a nézőt abban az értelemben, hogy előbb megszólítod, csak utána jöhet a tartalom. Mert végül is ez a cél: hogy legyen esélyed átadni azt, amiben hiszel.
• Fotó: Tamási Áron Színház
– Előre ugrottál oda, hogy tanítasz is, Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. Ez mennyire volt tudatos döntés? És milyen tapasztalás?
– Nem volt tudatos. Megtörtént. Valahogy mindig ott lebegett körülöttem a tanítás lehetősége, aztán egyszer csak valóság lett belőle. Nem bántam meg. Nagyon nehéz elérni, hogy kíváncsiak legyenek rád. De ha egyszer sikerül, akkor hirtelen minden megváltozik. Megnyílnak, és te is megnyílsz. És ehhez nem az kell, hogy te tudd a tutit, hanem az, hogy érdekeljen, mi van bennük. Hogy komolyan vedd őket. És közben rájössz, hogy te is kapsz. Hogy tanulsz tőlük. Hogy adnak valamit, amit nem lehet máshonnan megszerezni. Ez az ajándék az, ami visszakerül a színházba, és ami miatt az egésznek értelme van.
– A különböző alternatív formák – felolvasószínházak, performanszok – mit jelentettek, inkább játékok voltak számodra?
– Azt tudom, hogy szükség volt rájuk. Volt egy időszak, amikor a kőszínházban minden nagyon gyártásjellegű lett. Mentek egymás után a bemutatók, teljesíteni kellett, haladni, haladni, és egyszer csak azt éreztem, hogy valamiből kifogyunk.
Ekkor jött az, hogy csináljunk valami mást. Valami olyat, ami kicsit kiszakít ebből a rendszerből. A Tein Teátrum ebből a szükségből született.
Első körben felolvasószínház, aztán egyre inkább igazi színház. Kortárs szövegek, friss energiák, kísérletezés. Két évig működött nagyon intenzíven. Volt benne valami játékosság, de közben nagyon komoly dolog is volt: újra és újra kérdéseket feltenni, nem beleszokni abba, ami kényelmes és megszokott. Kilépni a falak közül néha muszáj. A színház is akkor él igazán, ha nem csak a saját biztonságos tereiben mozog.
– Már egy órája beszélgetünk arról, mennyi minden van jelen egyszerre az életedben: színház, tanítás, saját projektek. Ebben a tempóban hogyan marad hely a magánéletnek, a családnak? Két gyerek apja vagy, a feleséged maga is sikeres karriert épített. Nehéz a kettő között egyensúlyozni?
– Nem könnyű. Egyáltalán nem az. A színház az elején mindent vitt. Volt benne valami mindent felemésztő lendület: társulat, közösség, éjjel-nappal együtt gondolkodás, együtt levés. Ebben nagyon könnyű elveszíteni az egyensúlyt. Ehhez társ kell. Olyan, aki érti, aki elbírja, aki el tudja viselni, hogy nincs hétvége, nincs fix ritmus, nincsenek kiszámítható ünnepnapok. A gyerekeim ebbe születtek bele. Számukra ez volt a természetes. Nem volt könnyű nekik sem, sok mindenhez alkalmazkodniuk kellett, amit más családokban talán nem kell. De valahogy működik. Egyensúlyt kell találni. Fel kell ismerni a jeleket, amikor túl sok, amikor valamit vissza kell fogni. És néha igen: vissza kell húzni a kéziféket.
– Van valami, ami teljesen ki tud kapcsolni a színházból? Ami nem szakmai, nem művészet, hanem egyszerűen élet?
– Sokáig nem volt ilyen. Aztán a világjárvány felgyorsított bennem egy folyamatot. Akkor tudatosult igazán, hogy kell egy kis hely, egy darab föld, ami az enyém. Valami földközeli. A gyerekkoromat házban töltöttem, ez az igény mindig ott lebegett bennem. A járvány után azt mondtuk: kész, ilyen világban élünk, egyik napról a másikra bezárhatnak. Felvettünk egy kölcsönt, és vettünk Szentkirályon egy kis telket. Kiderült, hogy ez afféle hobbi lett. Jó oda kimenni, tenni-venni, füvet nyírni, barkácsolni. Van egy csomó szerszámom, épül a sufni, zajlik az élet. Ez a fajta földközeliség teljesen kikapcsol. A fizikai munka – takarítás, barkácsolás – segít elfelejteni a színházat.
• Fotó: Tamási Áron Színház
– Jászai Mari-díjas vagy. Mit jelentenek számodra a díjak?
– Jólesnek. Ezt nem kell szépíteni. Jólesik, amikor valaki azt mondja: jó volt, amit csináltál. Olyan, mintha valaki megveregetné a válladat: „na, ügyes voltál”. Csak tudni kell a helyén kezelni. A színház nem sport. Nem lehet objektíven mérni, hogy ez most 9,7 pont, amaz meg 8,3. Szubjektív. Öt-hat ember véleménye.
Ha kapsz díjat, örülsz. Ha nem kapsz, akkor is ugyanúgy csinálod tovább.
Sőt, ha az ember állandóan a díjakra gondol, abba bele lehet őrülni. Rá lehet görcsölni arra, hogy „én díjazott vagyok”, és akkor elvész valami nagyon fontos: a játék öröme. Engem az kell vigyen. Ha ez nincs, akkor nincs értelme.
– Hogyan éled meg az idő múlását? A szerepek változását, a pályán betöltött helyzeted átalakulását?
– Egyszer csak észreveszed, hogy ez már az ötödik apaszerep. Vagy a hetedik. És megállsz egy pillanatra. Tudod, hogy valami átbillent. Már nem te vagy a fiatal, aki az energiát robbantja a színpadon. De közben ezek a szerepek is nagyon gazdagok. Más mélységük van. Más tapasztalatot, más tudást kérnek. Őszintén mondom: nem kezdeném elölről az életemet. Nem irigylem a fiatalokat. Nehéz világ vár rájuk. Sokkal bonyolultabb, bizonytalanabb, gyorsabb, mint a mi időnkben volt. Én megpróbálok annyira fiatal maradni, hogy olyat tudjak csinálni a színpadon, amit egy fiatal még nem tud. Ha mást nem, akkor legalább egy bukfencet.
• Fotó: Tamási Áron Színház
Hobóval nagyjából két-három évvel azután indult el valami érdekes kapcsolat, hogy odakerültem a színházhoz. Kezdő voltam, valószínűleg akkor még teljesen értelmezhetetlen számára. Elkezdtem „mesternek” szólítani. Ezt nem szerette – én azóta is így hívom. Aztán jöttek a Tein Teátrumok (ezek az egynapos, gyorstalpaló módon előkészített színházi események), különböző produkciók, szerepek, és sokszor egyszerűen egymásra voltunk utalva. Rengeteg közös gerillaakciónk volt: az ő rendezései, az én zeneszerzéseim – hosszú lenne felsorolni. A lényeg: nekem úgy tűnik, az idézőjel a mester szó mellől az utóbbi időben lekerült. Ma már valóban annak gondolom. Van egy másik neve is, amit a nagyvilág nem ismer: KáoszKapitány. Ahányszor felhív, és azt mondja: „Hallod-e? Volna egy ötletem…”, mindig úgy érzem magam, mint egy Marvel-filmben: borul a horizont, omlanak a párhuzamos dimenziók… Óriási szerencse, hogy a sors oda vezetett, ahol ő van, mert tényleg a legjobb, legőrültebb és legszínészebb színész, akit ismerek. És nem is olyan régen – a beszélgetéseink során – az is kiderült, hogy a színház az színház, de az ember az ember. Vagyis: emberileg is legalább ilyen szorosra sikeredett a barátságunk.
Kónya Ütő Bence
színművész, Tamási Áron Színház
korábban írtuk
Pálffy Tünde: Az endometriózis nem holmi kényeskedés
Világszerte mintegy 200 millió nőt érint az endometriózis. Minden tizedik, fogamzóképes korban lévő nő szenved az elviselhetetlenül erős menstruációs görcsöktől vagy más hasi és derékfájdalomtól, mégis, hosszú évekbe telik, míg diagnosztizálják.
