• Fotó: Kiss Gábor
– Milyen szerepet töltött be gyermek- és fiatalkorodban a hit?
– Apai nagymamám minden istentiszteleti alkalomra elvitt, az énekeskönyv összes énekét megtanultam mellette, csengő hangon énekeltem már pár éves gyermekként. A rímbe szedett kis imádságokat is vele együtt mondtam: este, reggel, evéskor, templomba menet és jövet. Anyai nagyapám kántor volt a szomszéd faluban. Szóval, a családunkban fontos volt a templom, az egyházi élet és a hitgyakorlás. Az akkoriban ritka, fekete-fehér képes bibliám illusztrációinak minden részletén órákig töprengtem, képzelődtem a történetről, Istenről. Aztán mire vallásórás lettem, a gyülekezetünkbe egy női lelkész érkezett, ami a ’80-as évek elején a nyárádmenti kistérségben igazi ritkaságnak számított.
Láttam egy mintát, egy női lelkészt, otthon fekete kendővel a vállamon a teljes liturgiát végigmondtam, s megáldottam a képzeletbeli híveket... Konfirmandusként már tudtam, hogy teológiára felvételizek majd…
A lelkészi pályám első éveiben fiatalokkal foglalkozhattam: az épp alakuló kolozsvári Főiskolás Ifjúsági Egyesület (FIKE) első lelkészeként, majd a Református Diakonisszaképző lelkipásztoraként és a bibliai tárgyak előadótanáraként szolgáltam és tanítottam. Később a gyülekezeti szolgálatom kedvenc területe is a gyermek és ifjúsági munka lett. Nagyon nagy elégtételt jelentett a gyermekek hitoktatása, a korosztályonkénti vallásórai, konfirmandus és ifjúsági csoportok megszervezése és a velük való változatos, sokrétű munka – valamint az ő fejlődésük, formálódásuk, növekedésük kísérése és támogatása.
– Mégis évtizedek óta idősgondozással foglalkozol. Miért tartottad fontosnak ezt az ügyet felkarolni?
– Az idősügy talált meg engem! Sepsiszentgyörgyre költözve, huszonnégy évvel ezelőtt, megbízásként kaptam a Diakónia Keresztyén Alapítvány Sepsiszentgyörgyi Fiókszervezetének bejegyeztetését és a szervezet első szociális programjaként, az otthoni idősgondozás rendszerének a meghonosítását és fejlesztését Háromszéken. Elhívásként éltem meg, hogy az Erdélyi Református Egyház szereteteszolgálatának az intézményes, diakóniai, szervezeti kiépítésében kapok egy felelős feladatot, és máig így érzem ezt. Nagyszüleimmel való kapcsolatom emlékéből és szeretetéből táplálkozva egy pillanat alatt magaménak éreztem ezt a kihívást: mára már az idősápolás, -gondozás sokrétű szociális ellátórendszerét, fenntartási és működési lehetőségeit is megismertem, és ezen a területen átfogó tapasztalatot szereztem.
• Fotó: Tóth Anna archívuma
– A családi, hétköznapi életedben milyen szerepet játszik a hit? A mindennapokban hogyan éled meg azt?
– A hit és az istenkapcsolat számomra erő, remény- és lelkesedésforrás egyszerre. A Szentírás inspiráció és mérték. A jézusi mondatok, minták, mikéntek máig formálnak.
Igyekeztem a családomban is megélni az Istenbe vetett hitem bizonyosságaként a hálát, derűt, reményt, megbocsátást, megértést és a szeretetet.
Bízom abban, hogy ezt látták, látják a gyermekeim. Társként, anyaként, gyülekezeti lelkészként vagy keresztyén szervezeti vezetőként igyekeztem hiteles lenni, és mindenik szerepemben teljes mértékben jelen lenni. Hálás vagyok, hogy ebben mindig támogatott a családom: tudták, hogy most a szolgálat, a gyülekezet vagy épp a Diakónia „az első”.
– Néhány éve nincsen saját gyülekezeted. Lelkészként miért érezted azt, hogy meg kell hoznod ezt a döntést? Nehéz volt a közösségszervezésnek, -vezetésnek ezt a részét elengedni?
– A sepsiszentgyörgyi Diakónia Alapítvány Idősgondozói Ágazatának a vezetése mellett, kilenc éven át, 2013–2022 között voltam a Kálnoki Református Egyházközség lelkésze. 2023-tól azonban egy bentlakásos idősápolói központ elindítását bízta ránk az egyházkerületünk akkori püspöke, egy újonnan megépült, hatalmas épületkomplexumban.
A hetven településen végzett otthongondozói szolgálat és az ebben aktív negyven fős munkaközösség irányítása mellett, az új intézmény megteremtése hatalmas kihívást jelentett.
Tudtam, hogy mindezt a gyülekezeti lelkészség mellett már nem tudnám vállalni. Nagyon nehéz volt elengedni a gyülekezeti szolgálatot és a közösséget, mert a köztük végzett sokrétű lelkészi munkámnak minden percét szerettem, örömmel végeztem, a közösséghez ezer szállal kötődtem. Most is hálás vagyok Istennek ezért a különös kilenc évért.
– A Diakónia Otthongondozói Szolgálata és a Szilvássy Carola Ápoló- és Lakóotthon adminisztratív feladatai mellett tudsz időt szakítani valamiként a lelkészi tevékenység folytatására? Hogyan segít a hited a mindennapi munkádban?
– Alkalmanként végzek a szó szoros értelmében vett lelkészi munkát: például istentiszteletet tartok az ápolóotthonunkban, vagy helyettesítő szolgálatot vállalok a környéken, imaheteken több helyen szolgálok, szívesen vállalok előadást nőszövetségi, presbiteri konferenciákon, keresztelői vagy esketési szolgálatot a munkatársaim felkérésére. Nyilván feladatom az ápolóotthon lelki életének a megszervezése is ökumenikus jelleggel, hiszen több felekezetű lakónk van. Időskorban fontosabbá válik az életvégi megbékélés, az elengedés, az istenkeresés. Van intézeti lelkészünk, aki szobáról szobára jár, beszélget, imádkozik a lakókkal. Minden héten bibliaórát és istentisztelet tartunk.
Kapcsolatot ápolunk a lakók származási gyülekezetével is. A munkatársaim számára is fontosnak tartom felmutatni a keresztyén értékeket, hogy szakmaiságukat, segítői szerepüket elhívásként, a krisztusi mintára tekintve végezzék…
Úgy érzem, hogy lelkész-igazgatóként egy egyházi civil szervezetben, lelkészként igyekszem igazgató lenni: keresztyén szellemben és értékek mentén vezetni, összefogni a mára 97 főre nőtt, rám bízott munkaközösséget, a mindennapi kihívásokban támogatni, segíteni, lelkesíteni őket, bizakodva küzdeni a nehézségekkel és problémákkal. Mindezekben lépten-nyomon megtapasztalom és megtapasztaljuk, hogy Isten megőriz, elrendez, kialakít sok nehéz helyzetet – jó tudni, hogy vannak megoldások, amiket Tőle kapunk.
– A demencia és az Alzheimer-kór talán a legkegyetlenebb betegségek közé tartozik, embertelen és méltóság nélküli lehet. Hogyan tudsz a hitedben ezzel megbarátkozni, elszámolni?
– Csak megbarátkozni és elfogadni lehet! Elfogadni azt, hogy ez is egy betegség. Elfogadni azt, hogy nem válogathatjuk meg, hogy mi milyen betegséget kapunk. A hozzátartozó, az ápoló, a segítő jó, ha tudatosítja magában a diagnózist és amivel ez jár, mert csak akkor kezdheti el „megérteni” vagy „kezelni tudni” azt, amit a demens beteg tesz vagy mond. És segíteni ezzel együtt élni a betegnek és a hozzátartozónak is. Mi kell megpróbáljunk méltóságteljesen ápolni, segíteni, hogy méltóságát megőrizhesse a betegség minden szakaszában. Mindenképpen nagy kihívás demens betegek között dolgozni, mindannyiunknak rengeteg türelemre, leleményességre és kitartásra van szükségünk.
• Fotó: Tóth Anna archívuma
– Gyakorta előfordul, hogy el kell engednetek egy-egy idős beteget. Hited szerint mit gondolsz a halálról?
– Mind az otthoni gondozásban, mind az ápolóotthonunkban a munkatársaink az utolsó pillanatig gondozzák, ápolják az idős rászorulót. Nagyon nehéz szolgálat ez, hiszen folyamatosan szembesülnek az elmúlással.
Az idősgondozásban nem a gyógyulás az elégtétel vagy a „siker”, hanem a méltósággal való végigkísérés, elkísérés.
Hogy ott voltam, megtettem, amit tehettem – szakápolóként, segítőként. Mégis megvisel az elengedés. Nyilván attól függően, hogy mennyire kötődtünk az idős beteghez. Tudatosan kimondjuk: a Jóisten magához szólította. Istennél van. Lelke visszatért életét adó Urához. Fontos mondatok ezek – a továbblépéshez segítenek engem is, munkatársaimat is. A hitünk támaszt meg ott, ahová nem látunk át.
– Farsang időszakában vagyunk, s bár ehhez nem sok vallási ünnep kötődik, a böjt követi azt. Fontos számodra a böjt?
– Egyértelműen igen. De nem feltétlenül azt értem böjt alatt, hogy bizonyos ételeket megvonunk magunktól. A böjt valódi célja számomra a belső rendrakás, magam és szokásaim felülvizsgálata, a megtisztulás. Lemondani valamiről, ami nem Isten szerinti, változni, dönteni, helyrehozni – ilyesmi.
– A hited segít a kiégés elkerülésében is? Mibe kapaszkodsz, amikor nehéz a feladat?
– A kiégéstől Isten mindeddig megóvott. Pedig a civil szervezeti életben s a szociális szolgálatok működése terén gyakran aggaszt fenntartási bizonytalanság, kiszámíthatatlanság a tevékenység nehézsége mellett.
Az a biztos hitem, hogy Isten kezében van az életem, és a Belé vetett bizalom segít elfogadni, hogy vannak dolgok, amikre nincs ráhatásom.
Ez a „szent ráhagyatkozás” nekem erőt ad, és elűzi az emésztő, belső szorongást, aggodalmat, amely fásultság, kiégés felé taszíthat. A szolgálatot és hozzá való tálentummorzsákat is Tőle kaptam! Hálás vagyok e kegyelemért, amelyből táplálkozik a mindennapi lendületem, lelkesedésem és örömöm!
korábban írtuk
Sándor Ella: Az utolsó kalongyarakó
Két nyomós okom is lenne, hogy otthon maradjak, de amikor meglátom, hogy édesapám a sütő előtt feni a sollót, már tudom, hogy elvesztem. Lassan hetvenéves, de attól a tizenáras földtől nem ijed meg. Addig vágja, amíg le nem fogy.
