– Mivel foglalkozol?
– Matematikus és informatikus vagyok, mindkét területen otthonosan érzem magam. A kutatásom a matematikai módszerek kidolgozása az informatikában, ahhoz, hogy szoftver rendszerek helyességét bebizonyítsam. Tehát
van egy szoftver program, és be akarom bizonyítani, hogy az úgy működik, ahogy megírták, elképzelték, nincsenek benne hibák.
Tulajdonképpen a mesterséges intelligencia területén mozog ez, noha mi nem nevezzük ezt gépi tanulásnak, hanem matematikai módszerek alkalmazásának az informatikában. Mivel az elmúlt években egyre nagyobb teret hódít a mesterséges intelligencia, sokan használnak valamit, de nem mindenki érti, hogy mit, és így egyre nagyobb szükség van arra, hogy átláthatóvá tegyük ezt. Eddig csak a mesteri tagozaton tanítottam ezt mindazok számára, akik a szoftverfejlesztésben akarnak elhelyezkedni, most, a nyári félévtől pedig már egyetemi alapképzésen is.
– Európa jövőbeli szoftverfejlesztőit tanítod. De hogy jutottál ide?
– Bár Resicabányán születtem, 4 éves koromtól Temesváron éltem, nőttem fel, a Bartók Béla iskolába jártam, majd a Nyugati Tudományegyetemre. Szerencsés voltam, hogy a temesvári egyetemen matematika és programozás szakon végezhettem, mi voltunk az első évfolyam, aki ezt a szakot választhatta. A mesteri ideje alatt már elmentem Erasmus ösztöndíjjal Linzbe, az osztrák Johannes Kepler Egyetemre; tulajdonképpen kettős mesterit végeztem. Linzben maradtam doktorálni. Majd egy posztdoktori ösztöndíjjal elmentem két évre Lausanne-ba, ott kezdtem el alkalmazni a matematikai módszereket az informatikában. Majd egy év Zürichben, ugyancsak posztdoktori ösztöndíjjal, és 2010-ben jöttem először a Bécsi Műszaki Egyetemre, mint adjunktus. Ez egy hatéves szerződés volt, de nem volt egy végleges állás. Ezért 2013-ban Göteborgban, Svédországban megpályáztam egy professzori állást, maradhattam volna ott életem végéig, 2016-ban azonban mégis visszajöttem ide, a Bécsi Műszaki Egyetemre, most már 8 éve itt vagyok.
– Hogyan lesz egy temesvári lányból ausztriai, svájci, svédországi egyetemeken tanító matematikus professzor? Hogyan választottad ezt a pályát?
– Nagyon korán, már 5-8 osztályos koromban tudtam, hogy tanítani szeretnék. Az akadémiai közeg is – azt hiszem – magától értetődően bele volt kalkulálva. Édesapám egyetemi tanár volt, így valahogy a családban a matematika nagyon egyértelmű volt. De sok mindent szerettem a matematikán kívül is, fizika, informatika, angol, magyar nyelvtan és irodalom, történelem...
Tudtam, hogy valahogy a matematika az én területem, de pusztán a matematika nekem túl elméleti lett volna, az automatizálás meg túl gyakorlati.
Gondolkodtam az ELTE matematika-magyar szakán is. Aztán szerencsés évfolyam voltunk, mert pont az érettségi évében, 1998 tavaszán derült ki, hogy a Temesvári Nyugati Tudományegyetem először indít matematika-informatika szakot.
– Ha visszanézel arra az érettségi előtt álló 18 éves lányra, gondoltad volna, hogy ilyen színes, változatos és sikeres tudományos pálya vár rá?
– Nem, persze hogy nem. Közép-Kelet európaiként teljesen más esélyek voltak, és azt hiszem, hogy még most is más lehetőségekkel indul bármilyen szakmai pályán egy kelet-európai, mint egy nyugat-európai vagy amerikai fiatal.
– A térképen is nehéz követni a lenyűgöző szakmai pályád! Kihívás volt számodra a hogyan tovább, pályázni ösztöndíjakra, folyamatosan várost, egytemet, országot váltani?
– Az az igazság, hogy én ezzel nem is foglalkoztam sokáig. Tettem a dolgom, és valahogy nem gondolkodtam azon, hogy lesz-e állásom, melyik országba kell mennem azért. Valahogy úgy voltam vele, hogy aztán ez is el fog rendeződni. 2007-ig még Erdélyben, a hazatérésben is gondolkodtam. Édesapám is egyetemi tanár volt, emiatt sok mindenre ráláttam, hogy ez az akadémiai közeg mit is jelent. De nem nagyon gondolkodtam, hogy mi lesz, egészen 2012-ig. Én nem ismertem ezt a nyugat-európai vagy amerikai modellt, hogy folyamatosan mozgásban kell lenni, váltani kell, pályázni kell. Akkor azonban mellbe vágott a felismerés, hogy nem nagyon vannak számomra Bécsben kilátások. Akkor léptem, és pályáztam Svédországba.
Amikor egyedül voltam, vagy csak mi voltunk a férjemmel ketten, még egyszerűbbnek tűnt az országváltás, bármi. Most már azért nehezebb, de megoldható
– bár jelen pillanatban nem tervezünk költözködni. Annak idején azonban, amikor elköltöztük Svédországba Bécsből, akkor nekem még át kellett valami kattanjon az agyamban: új lehetőségek máshol is vannak, nyitottnak kell lenni az újra. Azóta fejben is tudom, hogy nem vagyunk már annyira Bécshez ragasztva. Annyira dinamikus a kutatási élet, hogy nem lehet ma ilyesmit kijelenteni, hogy soha, de úgy érzem, most a helyemen vagyok.
– Mennyire volt nehéz számodra ez a sorozatos országváltás?
– A tudomány nyelve ugye az angol, így ez nem okozott nehézséget. Már Erasmusos diákként elég gyorsan megtanultam a németet, volt egy jó tanulmányi közösségünk, sokat jártunk sokfele. A románnak köszönhetően nagyon keveset beszélek franciául, Lausanne-ban ez a hétköznapi élethez elég volt; a német pedig segített Zürichben. Svédországban éreztem először, 11 éve, hogy vannak nyelvi akadályok, holott abban az országban mindenki nagyon jól beszél angolul. Kértem az egyetemtől, hogy valamilyen alapfokon szeretnék tanulni svédül, ők meg két kollégának és nekem szerveztek egy háromhetes, intenzív nyelvkurzust, az nagy segítség volt.
– Volt-e valami, ami aggasztott ezen a pályán, a legelején?
– Az elején nehéz, hogy első perctől nagyon sokat várnak tőled, te pedig kezdő kutatóként nagyon nem látod még át a dolgokat. Belefogsz egy kutatásba egy területen, aminek nem is tudod, mi lesz a vége, de máris elvárnak tőled új kutatási eredményeket vagy ötleteket.
A doktori első évében nehéz mindig újat produkálni. A másik pedig a költözés. Amikor erre rájöttem, akkor ez eléggé ijesztő volt. És hogy nem tudod kiszámolni, meghatározni, hogy hol is lesz a vége.
De ugyanakkor ez az, ami lenyűgöző a kutatásban: soha nem unatkozom, mindig van egy érdekes kihívás, aminek a megoldása nagyon boldoggá tesz, de egyben egy újabb kihívást is hoz. A boldogság így végtelen a kutatásban.
– Mi az, ami számodra örömet okoz ezen a pályán?
– Nagyon szeretek tanítani, a diákokkal beszélgetni, a kérdéseikre válaszolni, akár később, e-mailben is, amikor megkeresnek. A kutatásban meg sok apró öröm van, amíg az ötlettől eljut valami egy szakmai publikációig. Az informatikában elég nagy a verseny, de amikor kitalálunk valamit újat, és az működik, az nagyon jó. A kutatócsapatom nemzetközi, többnyire európai diákjaim illetve postdoktoranduszaim vannak, osztrákok, magyarok, szlovákok, csehek, szlovének, angolok, fehéroroszok, németek, sok más. És vannak aktív együttműködéseim a Manchesteri Egyetemmel, valamint a Microsoft Research-el. Ezekben a csapatokban mindig jó dolgozni, együtt ötletelni, végigvinni egy dolgot, eredményt elérni, valami újat hozni, létrehozni. Az új nyilván mindig relatív, de ez nagyon tud motiválni.
– És mikor volt utoljára sikerélményed?
– Ma reggel! A nyári félévben tanítottam ezt az új tárgyamat, és kaptam ma reggel levelet az egyik alapképzéses hallgatótól, hogy nagyon tetszett neki ez a kurzus, szeretne ezzel foglalkozni, és velem szeretné írni a diplomadolgozatát. Aztán az idén nyáron az Egyesült Államokban majdnem egyhónapos szakmai úton vehettem részt. Ezt már rég tervezem, 13 éve voltam utoljára személyesen a Microsoftnál. Azóta meg mindig csak fogadom a partnereket a Microsofttól, nem tudtam viszonozni a látogatásokat. Most meg azt mondtam, egyedül nem megyek el több hétre, csak úgy megyek, ha mehetünk együtt, az egész család. És idén sikerült ez, nagy élmény volt igen, a gyermekeimmel, a családommal. Nekem szakmailag nagyon jó volt, a család pedig élményteli látogatásnak élte meg a júliust.
– Mi az, ami ma kihívást jelent számodra?
– Nekem a kihívás mindig kutatás szempontjából volt. Hogyan teremtem meg az újat? Mi a következő nagy új? És ez nem változik, mert a kutatás mindig egy kihívás, mindegy, hogy az ember milyen pozícióban van. Ha megvannak az eredmények, akkor pozitív, de frusztráló is, ha nem úgy alakul a kutatás.
A másik nagy kihívás, ami az elmúlt években egyre erősödik: az idő. Az az érzésem, hogy nincs időm semmire,
és mégis annyi minden történik a gyerekek szempontjából, a család szempontjából, aztán elég nagy a kutatócsoport, az egyetemi berkekben mindenféle találkozók, megbeszélések vannak, és ez mind bele kell férjen a nap 24 órájába. Számomra talán ez a legnagyobb nehézség: az időmenedzsment.
– Hogy érzed, hátráltatta valamikor a pályádat az, hogy nő vagy?
– Nem. Tényleg soha nem éreztem ezt. Annak ellenére, hogy olyan területen dolgozom, ahol alapvetően nagyon kevés a nő. De én soha nem éreztem hátrányos megkülönböztetést amiatt, hogy nő vagyok, pedig tulajdonképpen az összes kollégám férfi, akivel együtt dolgozom. Volt azonban egy pont, tíz éve, amikor nem azt mondom, hogy hátrányként éltem meg, de éreztem, hogy más helyzetben vagyok, mint a férfi kollégák. Nekem akkor született a kislányom, akkor költöztünk Svédországba, várandósság, költözés, új projektek. És egy nagy projekt kapcsán Brüsszelbe kellett utaznom, személyes interjúra. Akkor három hónapos volt a kislányom, és ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy, ez nekem nem lesz könnyű. Egyedül nem mehettem, nem hagyhattam otthon ennyi időre a kislányom. Minimum két éjszakára kellett mennem, tehát valaki el kellett kísérjen, aki vigyáz rá, amíg én a hivatalos interjún részt veszek, no meg az egész utazás, szervezés egy nagy, komoly előkészítést igényelt. És
ugyanígy az egyik férfi kollégám Svédországból jött, neki mindössze annyi dolga volt, hogy felült reggel a repülőre, az interjú után meg nyugodtan hazautazott. Nekem meg előtte két hónapig főtt a fejem, hogyan menedzseljük le ezt a két napot.
Nem mondom, hogy ez hátrány, de ez egy teljesen más kihívás nőként, anyaként. Most az amerikai úttal is, sokat tépelődtem, nem akartam ilyen hosszú időre nyár derekán magukra hagyni a gyermekeket és a férjemet, de ezt sem volt könnyű kisakkozni, leszervezni. Év közben is, ki mikor végez, kinek milyen programja van, a sajátomat hogyan igazítsam oda, hogy minden valahogyan beleférjen. A férjem nagyon támogatott mindig is, de ennek ellenére ez folyamatos kihívás. És megfigyeltem valamit, ami lehet, hogy Romániában vagy Magyarországon még nem ennyire tapasztalható, de Nyugat-Európában egyre inkább. Ha egyetemi találkozó van, mindenki elismeri, ha egy férfi azt mondja, hogy hát ő most nem tud részt venni vagy korábban el kell mennie egy megbeszélésről, mert a gyerekeire kell vigyáznia. Akkor őt mindenki megdicséri. Én ezt ki sem mondom, de ha mondanám sem járna érte dicséret, ez magától értetődő, hogy nekem nőként ez dolgom...
– Mit javasolnál azoknak a lányoknak, akik fejében megfordul az akadémiai karrier, de kicsit riasztja őket ez a sokféle kihívás?
– Ha már megfordult a fejükben, mindenképp vágjanak bele! Egyre több lehetőség van, érdemes ezeket megkeresni, kihasználni! Az biztos, hogy sokféle kihívás van, de aki ezt szereti, annak mindenképp javaslom, hogy próbálja ki magát! Úgy érzem, én kiváltságos helyzetben voltam, mert ami a bátyámnak járt, azt a szüleim úgy érezték, hogy nekem is maximálisan jár, ugyanolyan jogaim vannak. Így nőttem fel, és tudom, hogy ez kiváltság. Talán még ma is. Köszönöm a szüleimnek, mert nem fogadtak el korlátokat, és engem is mindig így neveltek, biztattak. Soha nem volt téma az, hogy én lány vagyok, és valamiben valamivel kevesebb lennék. Vagy, hogy egy lánynak nem való a matematika vagy az informatika. Az való, amihez kedvünk van, amire indíttatást érzünk, ami érdekel, ami kíváncsivá tesz.
korábban írtuk
Aki két nemzetnek szerzett örömet: Balázs Jolán
Sok romániai magyar származású sportoló választotta az anyaországot boldogulása helyszínéül, ily módon magyar színekben szerezve dicsőséget. Az Erdélyben maradók közül elsőként Balázs Jolán atléta ért fel a csúcsra, két olimpián is diadalmaskodott.