- Honnan veszed az erőt a küzdelemhez?
- A lányomtól. Tőle tanultam meg, hogyan nézzünk szembe a problémákkal, mert igenis, szembe kell nézni. Megtörténik, kisírjuk, kifájjuk, és utána megyünk tovább, ahogy tudunk. Ehhez képest több ezer éves hagyomány nálunk a Kárpát-medencében, hogy a szőnyeg alá söprünk mindent, és úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. Pláne nem valami nagy szörnyűség, szégyen. Mert azzal munka szembenézni. Szóval, én a lányomtól vettem és veszem az erőt.
- És a filmhez honnan vetted az erőt? (Itt írtunk korábban a filmről.) Biztosan nem könnyű a világ elé tárni az életetek legintimebb mozzanatait.
- Amikor a tárgyaláson az ügyésszel a kilencéves kislányom szexuális életéről beszélgettem, az a végtelenül fájdalmas helyzet győzött meg, hogy muszáj valamit nagyobb léptékben is tenni. Azt akartam, hogy beszéljünk arról, hogy
a gyerekek szexuális bántalmazása nem lehet tabu. Értsük meg, hogy létezik, itt van körülöttünk, nemcsak a filmekben történik meg, nemcsak Amerikában vagy az Északi-sarkon, hanem a közvetlen környezetünkben is.
Ráadásul a mi esetünk kapcsán tudtam meg több nőről, akiket ismerek, hogy velük is megtörtént, gyerekkorukban bántalmazták őket, de nem beszéltek róla soha senkinek, mert nem mertek, vagy szégyellték, vagy elmondták, de nem hittek nekik. Ez is adott egy lökést…
- Megbeszélted ezt a lépést a lányoddal?
- Persze! A lányom is azt mondta, hogy ha ő ezzel akárcsak egyetlen gyereknek is segít, aki hasonló helyzetben van, hogy ha bántalmazzák, merjen szólni egy bizalmi felnőttnek és kérjen segítséget, akkor már megérte felvállalni a nyilvánosság előtt a történetünket. De alapvetően vállaltam a felelősséget mindkét gyerekemért, hogy így döntöttem. Én így élek, hogy önazonos vagyok, és ők is ezt szokták meg, mert ebben nevelkedtek. Vállaljuk magunkat minden jó és rossz történéssel együtt. Ráadásul ebben az esetben
nem nekünk kell szégyellnünk magunkat, hanem az elkövetőnek.
Kellene. De nem szégyelli magát, mai napig nem kért bocsánatot.
- Egy percig nem bántad meg a forgatást?
- Mielőtt kijött a film, megijedtem, hogy biztosan kell-e ez, de amikor láttam, hogy milyen szépen vágták össze, és milyen gyöngyszem lett, megnyugodtam. Mai napig örülök, hogy Püsök Botond rendezőnek meséltem el, hogy éppen miben vagyunk a családommal, és őt kértem meg, hogy a mi igaz történetünkből forgassunk valamit, ami segít másoknak. Mert tényleg ő volt az, aki tudott segíteni. Ő egy érzékeny ember, érzelmileg is érett és rendezőként is felkészült. Boti minden szinten a legjobb választás volt.
Andrea, a Túl közel hősnője a prágai One World Nemzetközi Filmfesztiválon
- Nagyon erős lehet a kötelék a lányod és közted, ha el merte mondani neked, hogy mit tett vele az élettársad. Sok esetben nem hisznek a gyereknek, „biztosan nem igaz”, „ csak álmodtad”, „talán csak kedves akart lenni”, „hazudsz”. De te hittél neki…
- Elsőre én sem hittem el. Egyszerűen nem tudtam elhinni, az elme ellenkezik, nem bírja befogadni a hallottakat. Ráadásul éppen
várandós voltam a fiammal attól a férfitól, akiről kiderült, szexuális erőszakot követett el a kislányomon. Azt mondtam, ez nem lehet igaz.
Meggyőztem magam, hogy Pirkó biztosan csak álmodta, és azt hittem, őt is meggyőztem. Akkor a tudatom képtelen volt befogadni ezt az információt. Egy olyan emberről beszélünk, akit nagyon szerettem, aki a párom volt, akinek a gyermekét a testemben hordoztam. Végül – szerencsére – elhittem, de olyan volt a felismerés, mint a villámcsapás.
- Másodjára miért hitted el?
- Nem tudom már pontosan… De akkor már megszületett a fiam. Akkor megint próbálkozott, a lányom – szerencsére – újra elmondta. Akkor már egyből elhittem.
- Lehet, pont az kellett, hogy megszülessen a fiad...
- Nem lehet, hanem biztos! Ha én akkor elsőre felfogom, mi történik, akkor mi, ma, csak ketten vagyunk. A lányom és én… (mély hallgatás)
- Nehéz megszólalni egy ilyen mondat után... Amikor kiderült, mi folyik a hátad mögött, mi volt az első lépés?
- A barátnőm tanácsára pszichológushoz fordultam, aki hívta a gyermekvédelmet, feljelentés történt, és ahogy a nyomozóhoz eljutott az információ, a hatóságok egyből léptek, elkezdődtek a kihallgatások.
- A ti ügyetekben sikerült az elkövetőre rábizonyítani a bűntettet, börtönbe került. Ez hogyan történt?
- Két variációt ajánlottak a hatóságok. Vagy bedrótoznak és találkozom az elkövetővel, és hallgatják, amit beszélünk, vagy pedig engedélyt kérünk telefonos lehallgatásra, és mobilon vallatom ki, addig beszélgetek vele, amíg beismeri a szexuális erőszakot. A telefonos megoldás mellett döntöttem,
részletekbe menően rákérdeztem mindenre, és elmondta, bevallotta. Ez a hangfelvétel volt az egyik adunk, a másik, hogy hála Istennek, a lányom beszélt.
- Pedig biztosan rendkívül nehéz lehetett neki.
- Nagyon fontos részlet, hogy mi avattuk fel a második olyan kihallgatószobát Romániában, mint amilyeneket a filmekben látunk. A szobában csak a román ügyésznő tartózkodott és a fordítónő. Nagyon lényeges, hogy férfi nem volt bent. Tízéves volt a lányom, amikor a kihallgatás zajlott, még gyermek volt, játékokat találtunk a szobában, kedvesek voltak vele, és a többiek – hét szakember – az ablakon kívül tartózkodtak, ott hallgatták a vallomást.
- Sokszor a kihallgatás alatt újratraumatizálják a gyerekeket azzal, hogy nagyon sokan, sokszor elmondatják velük azokat a borzalmakat, amelyeket átéltek.
- A gyerek egy ilyen ügyben nagyon sok szinten van traumatizálva. Az agresszor megígérteti vele, hogy nem fog beszélni, azt mondja, ez a kettőjük titka, hogy bántani fogja, ha bárkinek elárulja. Ezért
fontos biztonságos környezetet teremteni a vallomáshoz, hogy az érzelmi terror és megfélemlítés ellenére is merjen beszélni a kiskorú.
Az én lányom szerencsére mert. Pedig olyan kérdéseket tett fel neki az elkövető ügyvédje, ami elbizonytalaníthatta volna, de nagyon ügyes volt. Ezért tudták a bántalmazót elítélni. Mert tudjuk, az ilyen tett nehezen bizonyítható. Nőgyógyászhoz is elvittem a kislányomat, végig csináltuk a lépéseket, de valójában azért is sikertörténet a miénk, mert a lányom el tudta mondani mindazt, ami vele történt.
Andrea és Püsök Botond rendező
- Én mindig elképedek, hogy van olyan ügyvéd, aki elvállal egy pedofilt.
- Én is, de szerencsére az ügyvédeknél is van becsületbeli- vagy erkölcsi kód. Úgy tudom, hogy nehezen találtak neki védőügyvédet, és állítólag sokba is került. Megdolgozott a pénzéért, ugyanis megpróbált kikészíteni engem, kiszagolta a gyenge pontjaimat, azokon támadott, de nem járt sikerrel.
- Sok év eltelt, jársz még pszichológushoz?
- Igen. Most keresem a csoportterápia lehetőségét, most jutottam el idáig, mert ezek fázisok. A lányom jobban van mint én, hála Istennek.
- Egy ilyen helyzetben, amikor kiderül, hogy ez történt a gyerekemmel, hibáztatja magát az ember? Gondoltad azt, hogy rossz anya vagyok, mert nem vettem észre?
- Jaj, igen. Nagyon keményen. És a mai napig, pedig
tudom az agyammal, hogy itt egy hibás van, az elkövető, de óhatatlanul ott a bűntudat.
Pedig ma már tudom, hogy a pedofilok nagyon profin tudnak manipulálni mindenkit, gyermeket és anyát is, és itt egy kifejezetten okos, intelligens emberről beszélünk, de akkor is ott a bűntudat, én ezt felvállalom. Ezen még nem léptem túl. Mint ahogy azon sem, hogy miért nem hittem elsőre a lányomnak.
- A filmnek van számodra terápiás hatása?
- A készítésnek is volt, de most a vetítéseknek, és az azokat követő közönségtalálkozóknak, beszélgetéseknek is van. Ezek
folyamatosan feltépik a sebet, a genny nem marad bent, kifolyik, és ez hozzátartozik a gyógyulási folyamathoz,
mivel tudjuk, hogy ennek sosem lesz vége, mert ott van a kicsi, akinek találkoznia kell az apjával, és emiatt nekem is. De a visszajelzések nagyon sokat jelentenek. A budapesti vetítés után odajött egy fiatal lány, aki azt mondta, szeretné, ha az édesanyja megnézné a filmet, és látná, hogy van olyan anya-lánya kapcsolat, mint a miénk Pirkóval, hogy van olyan szülő, aki kiáll a gyermekéért. A bukaresti vetítés után pedig megkeresett egy fiatal nő, aki azt mondta, ha anya lesz, olyan szeretne lenni, mint én. Pedig én úgy érzem, anyaként csődöt mondtam, de ezek a visszaigazolások reményt adnak, hogy talán mégsem teljesen.
- Akkor a visszaigazolások megerősítenek.
- A lányomtól kell főként a visszaigazolás, tőle folyamatosan. De valamit csak jól csináltunk, mert a lányom szeret, rendben van mindkét gyermekem, gyönyörűek, csodálatosak, jól vannak, és szerencsére - a borzalmak ellenére - én is épelméjű maradtam, és nem lettem se drogos, se alkoholista, csak bűnügyi sorozatfüggő.
Andrea Brüsszelben, az Európai Bizottság magas szintű találkozóján az áldozatok jogaiért
- Kaptál negatív visszajelzést is?
- Igen, és fel is vagyok készülve rájuk. Ilyen a társadalmunk, rosszul viseljük a „nehéz” témákat. De a szarajevói bemutató után odament a lányomhoz egy nagy darab fiatalember, zokogva mesélte el, hogy vele is megtörtént gyerekkorában, és el se tudjuk képzelni, mekkora erőt adott neki a lányom és ez a film. És több ilyen visszajelzés is volt. Ha akadt kételyünk a filmmel kapcsolatban, a szarajevói vetítés után mind elszállt. Az utcán
könnyes szemű, vadidegen emberek jöttek oda hozzánk, megköszönve a filmet, azt, hogy nyilvánosan felvállaltuk a történetünket.
Az ő arcukat soha nem fogjuk kitörölni az emlékezetünkből.
- Ha már a negatív visszajelzéseket említettük: ahol éltetek, a falu sem hitte el, hogy a lányodat az elkövető szexuálisan bántalmazta, pedig a bíróság jogerősen elítélte, börtönben ült miatta.
- Önmagukat védik ezzel. Egy pap fiáról beszélünk, egy befolyásos, gazdag emberről, aki sokat tett a faluért, többek között lebetonozta a település utcáit. De az volt a szerencsénk, hogy a szomszédok, a közvetlen környezetünk hitt nekünk. A nagy probléma az volt számomra, hogy megosztotta a falut, és egy idő után nem tudtam eldönteni, ki áll mellettünk és ki ellenünk. Már nem mertem elküldeni a gyereket egy kiló kenyérért, mert nem tudtam, ki fogja bántani. Ezért költöztünk el. El kellett onnan jönni. Nem akartam úgy élni.
- Hány éves a fiad?
- Kilenc. Annyi, amennyi a lányom volt, amikor megtörtént a borzalom.
- A filmből az is kiderül, hogy az apa megkapta a láthatási jogot a kisfiúra. Egy olyan ember, aki börtönben ült pedofíliáért…
- Igen, 5 év 1 hónap 10 napot kapott, de 3 év után kiengedték jó magaviseletért. Mégcsak nem is szóltak, pedig megígérte a nyomozó, hogy jelzik, ha szabadlábra helyezik és összefuthatunk vele. Én nyilván nem akartam, hogy találkozzon a kisfiúval, nem is engedtem. De beperelt, még azt is akarta, hogy kéthetente ott aludhasson nála a gyermek. Attól rettegtem, nehogy közös felügyeletet kérjen és kapjon.
Milyen katasztrofális ennek az országnak a törvénykezése: ebben a perben nem mondhatta ki az ügyvédem, hogy ez az ember, aki egy gyermekre felügyeleti jogot kér, gyermeket bántalmazott, pedofil.
Mert ez egy polgári per volt, és azt mondták, egy büntetőperben pedofília miatt már elítélték, megkapta a jogos büntetését. És ebben a perben csak a gyerek láthatása- és felügyeleti joga a téma, tartsuk magunkat ehhez. Végig úgy beszéltek, mintha egy sima felügyeleti jogról lenne szó, miközben egy pedofilról beszélünk. De az ügyvédem ügyesen megoldotta, az utolsó beszédében elmondta, hogy nem lehet a két dolgot különválasztani, ugyanis a két kiskorú, akit megrontott és akire most felügyeleti jogot kér, egy fedél alatt él.
- Mi lett a vége?
- A felügyeleti jog az enyém maradt, de jóváhagyta neki a bírónő a láthatást heti gyakorisággal, azonban kizárólag a gyermekvédelemnél, felügyelet mellett. Oda kell vinnem minden héten, és én is kell találkozzak vele. Az első időben szó szerint rosszul voltam, amikor látnom kellett.
- Érdekes a bíróság részéről a hozzáállás...
- Megtörtént eset, hogy egy gazdag üzletember négy gyermeket rontott meg, és mindössze egy év felfüggesztettet kapott a pénzbírság mellett. A bírónő azt mondta, olyan jó családból való. Egy év felfüggesztett?? Miről beszélünk?! Pedig az ilyen ember nem fog leállni. Nyugaton nem mehet óvodák, iskolák közelébe, és a szomszédoknak is joguk van tudni, miféle ember akar melléjük költözni. Itt meg megítélik a láthatást, meg egy év felfüggesztettet adnak. Elkeserítő.
- Mit üzensz a hasonló helyzetben lévő anyáknak?
- Először is, hogy
higgyenek a gyereküknek! A gyerek nem talál ki ilyet, még a tévéből sem tud ilyen sztorit összeszedni. Bízzanak az ösztöneikben, becsüljék saját magukat és a gyereküket annyira, hogy lépjenek!
Tudom, hogy nagyon nehéz. Azt is tudom, hogy sokszor az anya is áldozat, hogy ő is meg van félemlítve, terror alatt él. De muszáj lépni! Arra senki ne várjon, hogy az elkövető megváltozik, nem fog, hiába visz virágot másnap. Vannak pro bono ügyvédek, szervezetek, ha pénz nélkül marad valaki. Csak induljon, menjen, lépjen! Még egy fél év múlva is jobb lépni, mint soha. Én nem hittem egyből a lányomnak, pedig hinni kell! Mai napig dolgozom ezen a terapeutával, hogy miért nem léptem rögtön. Bár annyit megtettem - hiába nem hittem el elsőre -, hogy onnantól nem hagytam őket kettesben. Aztán szerencsére másodjára már hittem neki.
- Szoktál még sírni a történtek miatt?
- Már nem. De dühöngeni igen.
- Remélem, eljön az idő, amikor elhiszed, hogy jól csináltad. Köszönöm ezt az őszinte interjút!
A Túl közel című dokumentumfilmet Romániában május 16-án vetítik a Cinema City mozilánc egységei, ezt követően pedig május 19-től látható a művész mozik kínálatában országszerte.
Fotók: Too Close
korábban írtuk
A gyermekbántalmazás nem magánügy!
Egy gyermek sem születik rossznak. Nincs olyan, hogy megérdemli a verést. Nincs olyan, hogy ő akarja a szexuális aktust, nincs olyan, hogy ordítani kell vele, különben nem lesz belőle ember. A bántalmazásnak nagyon sok arca van, ám mindannyiunk felelőssége, hogy felismerjük és tegyünk azért, hogy ne történhessen meg. Mert a gyermekbántalmazás nem magánügy!
