– Ha jól tudom, családilag sem állt tőled távol a néptánc és a népzene. Mesélnél arról, honnan hozod ezt a kötődést?
– Igen, gyermekkoromban fertőződtem meg a népzene és a néptánc szeretetével. A szüleim is táncoltak, sőt, a nagyszüleim, dédszüleim is – beleszülettem ebbe a közegbe. Nem szakmai szinten foglalkoztak ezzel, hanem mint egy természetes szórakozási forma volt jelen az életükben. A szüleim egyszerű munkásemberek voltak, a nagyszüleim pedig mezőgazdasággal foglalkoztak, számukra a tánc, zene inkább kikapcsolódást jelentett.
Szerencsés korban születtem – még részese lehettem azoknak a falusi mulatságoknak, ahol élő zenére lehetett mulatni.
Másfelől az idősebb unokatestvéreim a kolozsvári táncházmozgalomban és a Bogáncs-Zurboló Egyesület tevékenységében vettek részt. Én is már első osztályos korom óta táncoltam a Bogáncsban. És eközben klasszikus zenét tanultam zeneiskolában. Szóval, háromféle zenei hatás ért: a falusi mulatságok világa, a táncházmozgalom és a klasszikus zene. Ezek közül kellett megtalálnom, hogy mi az, ami igazán megszólít, ami hozzám közel áll.
– A klasszikus zene saját döntésed volt, vagy inkább a szüleid tereltek ebbe az irányba?
– Nem voltam egy csendes, egy egyhelyben ülő óvodás. Az egyik óvónő és édesanyám barátnője, Orbán Ágnes, aki a zeneiskolában volt korrepetitor, vették észre, hogy leginkább a zene tud lekötni, arra figyelek a legszívesebben. Ők jelezték a szüleimnek, hogy talán érdemes lenne ebbe az irányba terelni engem. Így jött a klasszikus hegedű, mert akkoriban még nem lehetett népzenét tanulni intézményes formában – csak magánúton, ami nehézkes volt. Mindenki azt tanácsolta, hogy klasszikus alapokra érdemes építeni, abból lehet majd igazán messzire jutni. És én hamar megszerettem a klasszikus zenét is.
– Aztán jött az életedbe a Tokos zenekar. Hogyan alakult meg a zenekar?
– A Tokos zenekar megalakulását megelőzte, hogy hárman – Szép Gyula Bálint, Tóth Adorján Márton és én – a kolozsvári zeneiskolába jártunk. Már ott is voltak népzenei próbálkozásaink, néha együtt muzsikáltunk iskolai vagy táncegyütteses alkalmakon. A zenekar megalakulása szinte véletlen volt:
Orbán János Dénes, aki akkoriban a Bulgakov kávézó ügyvezetője volt, kérdezte meg, össze tudnék-e hozni egy zenekart, mert szívesen látna minket minden pénteken és szombaton muzsikálni.
Így született meg a Tokos zenekar. Fél évvel korábban már muzsikált ott egy másik formáció, de teljesen más felállásban. Az új felállás valahogy jobban működött – nekünk is, és talán a közönségnek is. Nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, hiszen már mindenkivel volt valamilyen közös múlt: barátság, közös muzsikálás vagy élmény. Nemcsak a népzene szeretete hozott össze minket, hanem a hangszerek és a zene iránti általános elköteleződés. Ezért tudott kialakulni egy sajátos hangzás, ami szerintem a mai napig jellemző ránk. Ráadásul nemcsak autentikus népzenét játszottunk, hanem magyar nótát is, sőt, hajnalban néha már-már dzsesszes improvizációkba is átcsúsztunk.
– Tehát mondhatjuk, hogy örömzenélésként indult az egész, nem pedig munkaként?
– Pontosan. Az elején semmiféle munkaérzet nem volt benne – tiszta örömzene volt.
– Mi hozta meg a változást? A Fölszállott a páva tehetségkutató és a siker?
– Igen, valamilyen szinten ez indította be a dolgokat. Amikor elkezdtünk játszani, eleinte még csak helyi kocsmákban muzsikáltunk, aztán lassan kimozdultunk a környező falvakba is. Volt rá kereslet, volt közönségünk, hívtak minket. Ez akkoriban még nagyjából egy 50 kilométeres körzeten belül zajlott. A Fölszállott a páva azonban teljesen új lendületet és motivációt hozott a zenekar életébe.
Ott találkoztunk először komolyabb kritikával, és ott ismertük meg Porteleki Lászlót is, aki a mentorunk lett, és egy kicsit „helyretette a dolgokat”.
Nem mondanám, hogy előtte káosz uralkodott, mert akkor sem szólt rosszul a zenekar, de nem biztos, hogy minden a helyén volt, sem zeneileg, sem koncepcióban. A Fölszállott a páva segített abban, hogy összefoglaljuk és letisztázzuk azt a tudást és hangzást. Emellett meg kellett tanulnunk azt is, hogyan legyünk színpadképesek, hogyan viselkedjünk kamerák előtt. 2014 után aztán felgyorsultak az események. Kinyílt előttünk egy világ, ami korábban nem volt elérhető. És azóta is aktívak vagyunk, évente minimum nyolcvan koncertet adunk – inkább száz fölötti átlaggal.
– Ha az ember zenekarra gondol – mondjuk egy rockbandára –, lát egy menedzsert is a háttérben. Az ilyen jellegű zenekaroknál, mint a tietek, azonban ez ritkábban jut eszébe. Úgy tudom, te viszed a Tokos ügyeit. Milyen ez a szerep?
– Nagyon hamar felismertük, hogy vagy megtanuljuk saját magunk intézni a dolgainkat, vagy mindig másoktól fogunk függeni. Szerencsés módon a Fölszállott a páva után nem sokkal bejegyeztünk egy egyesületet, Tokos Zenekar Egyesület néven, amelynek idén ünnepeltük a tízéves évfordulóját. Ezen keresztül nemcsak saját magunkat menedzseljük, hanem az egész működésünket irányítjuk: a koncertszervezéstől kezdve a szerződéskötésen át egészen a fellépések utáni köszönömig minden ide fut be. Ezek néha elég komplex logisztikai feladatok, és valakinek össze kellett fognia az egészet. Legtöbbször én viszem ezeket az ügyeket. Emellett
fontos az is, hogy az egyesülettel egyfajta küldetést vállaltunk fel: szeretnénk elvinni a népzenét olyan településekre, ahová egyébként ritkán jutna el élőben.
Olyan tematikus koncerteket is szervezünk, amelyeket mi találunk ki, és mi viszünk el a közönséghez. Ilyenkor nemcsak zenélünk, hanem közösséget is építünk.
– És ezek mellett a Kallós Zoltán Népzeneiskolát is vezeted…
– Igen. Ez is körülbelül akkor indult, amikor maga a zenekar. A kettő valahol össze is kapcsolódik. Akkoriban egyre több népzenész jelent meg Kolozsváron, sokan közülük – hozzánk hasonlóan – klasszikus zenei képzéssel rendelkeztek, de nem feltétlenül akarták az életüket egy zenekari árokban, kórusban vagy színpadon tölteni, így inkább a népzene felé fordultak. De Kolozsvár ebből a szempontból le volt maradva, hiszen
amíg Háromszéktől Marosvásárhelyig szinte mindenhol volt egy műhely, táncegyüttes vagy intézmény, ami népzenével foglalkozott, Kolozsváron ilyen nem létezett.
Volt pár amatőr néptáncegyüttes, de komolyabb intézmény nem volt. Ez változott meg 2014-ben, amikor a Kallós Zoltán Alapítvány, Szép Gyula – a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója – ötlete nyomán megalapította a Kallós Zoltán Népzeneiskolát. A cél az volt, hogy itt tartsa és összefogja azokat a fiatal népzenészeket, akik egyetemet végeztek, de nem találták a helyüket a klasszikus zene világában. Emellett természetesen a népzene iránt érdeklődő közösséget is szolgálni akarta. Eleinte mi sem tudtuk, mekkora lesz az érdeklődés, 2014-ben meghirdettük a képzést, és mindenki meglepődött, hogy rögtön huszonöt diák jelentkezett. Azóta folyamatosan fejlődünk: ma már több mint száz diákunk van, és velem együtt kilenc tanár. Ha hosszú távlatokban gondolkodunk, akkor ez az intézmény szeretne az erdélyi népzeneoktatás egyik központja lenni.
– Évi száz koncert, intézményvezetés... és közben háromgyermekes családapa is vagy. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni?
– Sajnos nem tudom pontosan megmondani, hogyan lehet ezt jól – vagy rosszul – csinálni. Amit a feleségemmel sokszor átbeszéltünk, és amit én is megfogalmaztam magamban:
ameddig nem érződik úgy, hogy a családi élet rámegy a sok munkára, és szakmailag is érzünk fejlődést és lendületet, hogy tegyünk valami jót, addig összeegyeztethető a boldog családi élettel is.
Néha persze el kell venni innen-onnan, de ez a mérleg nagyon érzékeny. Mind a munkáltatók, mind a család részéről kompromisszumokra van szükség. A kulcs a folyamatos kommunikáció és egyeztetés. És akkor még ott van a nyárádszeredai Bekecs Néptáncszínház is, ahol zenekarvezetőként dolgozom…
– Ezek mellett jut időd otthon mosogatni vagy porszívózni? Vagy olyan feleséged van, aki ezt mind megoldja?
– Megosztjuk a feladatokat. Három gyermek mellett már nem működik az, hogy az ember végignézi a kanapéról az életet, aztán egyszer csak elmegy dolgozni vagy muzsikálni. De egyikünk számára sem teher ez az életforma. Jó csapat vagyunk – a gyermekekkel együtt is. Ha lehet, őket is viszem magammal muzsikálásokra, turnékra, ahol van szabadidő is. Így a családi életet is be tudom építeni ebbe a világba.
– Ha már a gyermekeket emlegettük, tanítasz is. Pontosan mit?
– Eredetileg hegedűtanárként kezdtem, még egyetemista koromban, de népdaléneklést is tanítottam már a kolozsvári zenei főgimnáziumban. Most is tanítok népdalt és hegedűt is, de pár éve elkezdtem egy másik irányba is nyitni:
azt kutatom, hogyan lehet megszerettetni a gyermekekkel magát a zenét.
Nemcsak a népzenét vagy egy-egy hangszert, hanem a zene egész lényegét, azt, hogy a zene ott van körülöttünk, mindenben. Azt próbálom átadni nekik, hogy még két bot összeütéséből is ritmus lehet, és hogy mindenkinek ott van a hangszálában a legszebb hangszer.
– Mindig is jól megtaláltad a hangot a gyermekekkel, vagy ezt is tanulni kellett?
– A pedagógia és a pszichológia sok mindent leír, aztán a saját gyermekeid pillanatok alatt átírják ezt. Otthon tanulok a legtöbbet. A gyermekeim türelme, energiája, vagy épp a türelmetlensége rengeteget tanít. Ma már vannak bevált módszereim, de ez az évek és a rutin eredménye – nekik is köszönhetem.
– A családi életetekben te viseled a nadrágot?
– Hogy egy klasszikust idézzek: a férfi a fej, de a nő a nyak. Hosszú távon csak akkor működik egy kapcsolat, ha megosztjuk a feladatokat. Néha mindkettőnknek igaza lehet, néha meg kell hátrálni. A lényeg, hogy mindketten érezzük: együtt irányítjuk az életünket. Hibáztam, tanultam, felálltam – sokszor újra nekimentem ugyanannak a falnak, csak talán egyre okosabban. Ez az út életünk végéig tart.
