– Tavaly novemberben halt meg a gyermekeid édesapja, van benned szomorúság is a karácsony közeledtével?
– Nincs. Mert mi sosem karácsonyoztunk kettesben Árpival úgy, hogy ilyen nagy „csillivilli” legyen. Visszafogott ünnepeink voltak, amíg ketten voltunk, elmentünk túrázni, mínusz 16 fokban másztuk a Királykőt, szóval, nem is díszítettünk karácsonyfát addig, amíg kettesben voltunk, csak adventi koszorút. És csak valami nagyon apróságot adtunk egymásnak. Aztán ahogy jöttek a gyermekek, volt összesen három karácsonyunk együtt, három karácsonyfánk volt közös Árpival. Most meg úgy vagyok, hogy a gyermekek kedvéért legyen hú de szép karácsony. De a karácsony nekünk nem a „csillivilliben” merül ki, hanem, hogy legyünk ott a misén. Árpival mindig lementünk az éjféle misére a központba. Aztán ahogy a gyermekek születtek, nekem két év kimaradt, mert az apró gyermeket nem viszed éjfélkor oda, és utána a következőnél már újra várandós voltam, akkor azért nem mertem megfázni. Aztán utána már Árpi beteg volt, akkor azért nem mentünk…
Most tudatosan választottam olyan gyermekfoglalkozásokat, amik a karácsonnyal kapcsolatosak. Részt vettünk egy mézeskalácssütéses programon, voltunk a Hagyományok Házánál, angyalkakészítéses programon. Elmentünk a színház karácsonyváró koncertjére, tehát kész gyűjteményünk van már karácsonyi díszekből, amiket Bogika készített. Szerveztek adventi koszorú készítést az oviban és az iskolában is – nyilván mindkettő ugyanazon a napon, ugyanabban az órában –, és akkor én ingáztam a két rendezvény között, hogy mind a két helyen ott lehessek…
– Pont ez érdekel, hogy ezt hogyan tudod egyedül kilogisztikázni? Nem beszélve arról, hogy érjen fel a fa a negyedik emeletre, bevásárlások, ajándékok stb., stb.
– Semmi mást nem csinálok, csak ezt. Nem dolgozom, teljesen letettem mindent. Az özvegyi nyugdíjból élünk, így még négy évig ezt megtehetem.
– De mégis nagyon-nagyon kemény egyedül megoldani mindent, vagy csak én látom így?
– Annyira fáradt vagyok este, hogy mostanában, az adventi időszak óta már nem tudok este olvasni nekik, csak diavetítőzünk. Arra van még erőm, hogy a kivetített, rövid diafilmes mesét felolvassam, de ahhoz, hogy olvassak egy hosszabb mesét, most nincs… Hogy hogyan bírom? Most egy icipicivel többször befogtam mamát segítségre, mert eddig nem voltam hozzászokva, hogy rá legyek szorulva.
Tehát több segítséget kértem, amit nem is büszkeségből nem kértem eddig, hanem merthogy én „szuper vagyok” és megcsinálom, de az utóbbi hetekben többször folyamodtam segítségért, vagy inkább fogadtam el segítséget.
– Azt nagyon jól teszed! És mi a nehezebb: megoldani a lányok ide-oda szállítását, programjait, bevásárlásokat stb., vagy a mentális teher, hogy egyedül kell gondod legyen mindenre?
– Nem érzem úgy, hogy annyi sok dolog járna a fejemben. Annyira lecsupaszítottam a feladatkörömet, hogy én például nem végzek karácsonyi nagytakarítást. Szinten tartom a lakást, és mikor elmegyek itthonról, beindítom a robotporszívót, amit azért vettem, hogy segítsen...
– Nagyon jó, hogy te ezt a lazaságot meg tudod engedni magadnak – nekem például ezt még tanulni kell –, mert a legtöbb székely nő fejében ilyentájt az is zakatol, hogy jajj, az ablakokat mikor fogom tudni megpucolni, ha egészen karácsonyig dolgozom?
– Én nem csinálok ebből ügyet. Tegnap este a tükröt megpucoltam, holnap este majd ezt a konyhaablakot, s majd megpucolom a többit, amikor tudom.
– Nem csak az adventi időszakban, de általában is, mentálisan bírod azt a sok terhet, ami – jó esetben – a kétszülős családokban két emberre hárul? A sok fejben tartani valót, hogy az egyiknek iskolai szereplés, a másiknak ilyen délutáni foglalkozás, kedden ez, szerdán az stb.?
– Szerintem, hogyha kezdenék rajta gondolkozni, akkor nem bírnám csinálni. Akkor belezuhannék egy nagy szomorúságba, de engem ez tart szinten, hogy a gyermekeket ide viszem, onnan oda, s onnan amoda.
Tehát a hétköznapoknak van egy jól működő kerete, ám a hétvégék, amik keret nélküliek, számomra szomorú, nehéz, szenvedős időszakok, mert akkor a gyermekek „szétverik” a házat, akkor nem öltözünk fel, akkor nem mosunk fogat, akkor nincs keret… A hétvégékből csak a vasárnap estéket szeretem, amikor elmegyünk a misére. Na, az egy fix pont, abból nem engedünk.
– Igen, sok bölcsis anyatárstól hallom, hogy hétvégén nem tudják délután a gyermekeket elaltatni, és ezért annyira nehezek ezek a napok – nálunk legalábbis –, mert nincs váltótárs, ami az anyának tizennégy órás állandó készenlétet jelent, szünet nélkül, reggel héttől este kilencig, és ez elképesztően fárasztó, energiaigényes dolog…
– Én rájöttem, hogy mi a nyitja a jó hétvégéknek, csak van, amikor nincs erőm megvalósítani: ki kell vinni mozogni őket. Az utóbbi hetekben volt egy nagyon szomorú hétvégénk, amikor nem bírtam kimenni a házból, annyira fáradt voltam már péntek este, és akkor az egész hétvégét végigszenvedtük, és végig nézték a rajzfilmet, amitől lelki beteg voltam. És azt mondtam, hogy ez így tarthatatlan.
A kicsi rendszerint át is alussza azt. A sok mozgással jobban ki tudom őket fárasztani. És várom, hogy végre havazzon is, mert akkor lehetne szánkózni. Könnyebb kitalálni/megszervezni programokat, elvinni oda őket, mint amikor nincs szervezve semmi.
– Ezt én is tapasztalom, de nekem nem kis fejtörést okoz minden hétvége minden napjára kitalálni valami programot. Igazából nekünk épp ennyire igényünk sincs, pedig akkor könnyebb velük, valóban…
– Amióta van ez az adventi időszak, ugye, nagy a programkínálat, és amikor a szemem megakad egy-egy tetsző programon, beírom a Google a naptárba pirossal. Ekkor és ekkor angyalkakészítés vagy bármi. És akkor az ad egy keretet annak a szombat délutánnak. Mert hogyha úgy indulunk neki a hétvégének, hogy majd csak lesz valami, az nekünk nem jó. Nekik nem mondok el semmit előre, hanem csak kész tények elé állítom őket, hogy akkor egy fél óra múlva indulunk.
– Mert hogyha mégsem lesz energiád aznap arra a programra, akkor csalódás nekik…
– Igen.
– Azt látom magam körül – ez mondjuk főként a dolgozó anyákat érinti –, hogy nem tudjuk távol tartani magunkat teljesen, szinte senki ettől az őrült decemberi hajszától, karácsonyi hajrától.
– Nálunk ez nem volt. Árpinak a lényéből fakadt ez, hogy én ennyire nem vagyok görcsös karácsonykor, mert ő egy borzasztó kritikus szellem volt, és akkor, amikor itt le volt havazva, és karácsony előtt mindenki porolta a szőnyegét a hóban, ő azt mondta, hogyha megéri a következő karácsonyt, karácsony este fogja kiporolni a szőnyeget. Tehát ő ilyen volt.
– Magadnak például teszel a fa alá ajándékot? Már csak a lányok miatt is? Vagy nem lenne furcsa, hogy anyának nem hoz semmit az Angyal?
– Igen, a Mikulás hozott nekem is ajándékot (mosolyog). Azt például úgy oldottam meg, hogy előkészítettem az ajándékokat, becsomagoltam. Itthon voltunk, és szóltam a lányoknak, hogy most indulunk a színház adventi koncertjére. Amikor kiléptünk az ajtón, visszatértem azzal az ürüggyel, hogy a telefont itthon felejtettem. Gyorsan betettem a cipőkbe az ajándékokat, pár elektromos gyertyát is meggyújtottam, hogy amikor hazaérünk, lássák, itt járt a Mikulás. Magamnak is tettem, megkérdeztem Bogikát, hogy szerinted nekem mit fog hozni a Mikulás? Nyilván kávét, mert azt nagyon szeretem. És akkor tettem magamnak egy kávét. Boldogok voltak attól, hogy anyának is hozott valamit. És karácsonyra is fogok ajándékot csomagolni magamnak. Elmegyek a könyvesboltba, választok valami olvasnivalót, becsomagolom, ugyanúgy ráírom a nevemet, és odateszem a fa alá.
– Megint csak szervezési kérdés, de többünknek okoz fejtörést: mikor, hogyan tudod egyedül megoldani az Angyal érkezését?
– Az idén is együtt fogjuk feldíszíteni a karácsonyfát. A tavaly már közös program volt ez, nagyon szerették. Boldogok voltak, tapsoltak örömükben, hogy milyen szép a fa, tehát tudják, hogy azt nem az Angyal hozza. Majd elmentünk misére, és vártuk, hogy azalatt megjöjjön az Angyal. Minden ajándékot előkészítettem a bejárat elé, egy dobozba, anyum volt, aki becsente a fa alá, mire hazaértünk.
És vállalják azalatt a gyermekfelügyeletet, így járok én bevásárolni. Beviszem őket a játszóházba, és szólok, hogy jövök egy óra múlva, bevásárolok, becuccolok a kocsiba, nyugodtan visszamegyek, ott még elüldögélek, nézem őket.
– Na, ezek a hatalmas segítségek az egyedülálló szülőknek, azt hiszem…
– Igen, és tudod miért kaptuk azt az ajándékot? Mert az utolsó hónapokban, amikor Árpi már nagyon-nagyon rossz állapotban volt, nem volt már ereje sétálni a kicsikkel, akkor a játszóházba kezdte vinni délelőttönként őket, amikor teljesen üres volt ott a terem. A gyermekek ott játszottak, ő meg csak üldögélt és nézte őket. Ez ment szeptember-októberben, és a tulajdonos megjegyezte magának Árpit, majd utána felhívott, hogy – rá való tekintettel – felkínál egy ilyen „bérletet”, fogadjuk el.
– Csodállak, hogyan tudod az életeteket működtetni egyedül, két gyermekkel, tapasztalatból tudom, hogy eggyel is mennyire nehezek a vakációk, hát még két különböző életkorú és igényű gyermekkel…
– Vannak a fejemben előre végiggondolt forgatókönyvek. Egy szombati nap, amikor például esős az idő, körülbelül ebédidőre kimegyünk, eszünk egy levest valahol, elmegyünk a játszóházba, én azalatt vásárolok, amikor végeztünk, elmegyünk korcsolyázni. Tehát
Sokszor hallom a saját hangom, amikor rendetlenség van, rosszul viselkednek, futkorásznak, ugrálnak, hogy „nem a gyermekek a hibásak”. Tehát abszolút csak én vagyok a hibás azért az állapotért. Mert ha nem tudom a helyzetet uralni, az csak énmiattam esik szét, mert a gyermek azt csinálja, amit én mondok. Hogyha elég erélyes és következetes vagyok, akkor működik, még ha sokszor rakoncátlanok is. Ha meg túlfárasztom magam, nem tudom szervezni és kézben tartani az adott napot, akkor szétesik. Tehát abszolút ilyen logisztika az egész életünk…
– És ha kívánhatnál magadnak valamit az Angyaltól, mit írnál a levélbe?
– Gyermekfelügyeletet. Egy utalványt, amin írja, hogy vállalok egy óra gyermekfelügyeletet.
korábban írtuk
A karácsony olyan, amilyenné tesszük (VIDEÓ)
Az ünnepi készülődés nem csak a takarításból, főzésből és ajándékvásárlásból kellene álljon: a lelki felkészülés legalább olyan fontos. Ha nem fontosabb.
