Botházi Mária őszi újságíró-közhelytárából idézve: becsengettek. Csaknem hárommillió gyermek és fiatal kezdte el az országban az idei tanévet, s gyerekeik révén kezdődik a koránkelés, a feladatok és a rendszer harmincvalahány héten át a szülőknek is. Talán rémesnek tűnik most, ebben a szomorú, esős időben, de vigasz lehet mindannyiunk számára: az iskolaévek évtizedek távlatából megszépülnek. Meg – nem mellesleg – életre szólóan hasznosak is.
Tóth Gödri Iringó
Idén volt a tízéves találkozóm: egy évtized után viszontláttam az iskolai évfolyamtársaim, sőt, egy évtized után buliztam velük egy nagyon jót. Az elmúlt években tanultam, egyetemre mentem, mesteriztem, doktoriztam, konferenciákra jártam, dolgoztam itt-ott, mindig velem hasonló érdeklődésű emberekkel beszéltem szakmáról, munkáról, hobbiról, így a találkozó legnagyobb revelációja az volt, hogy egy csomó olyan emberrel, akikkel teljesen más utakon járunk – van, aki külföldön él, van, aki informatikus, van, aki gyári munkás, van, aki cégvezető – mennyire meg tudjuk találni a közös hangot, órákon keresztül tudunk nosztalgiázni, együtt nevetni.
Az osztálytársaim tíz év után – paradox módon – egyszerre voltak ismeretlenek és jó ismerősök. A közös lógások, a diákcsínyek örökre összekötnek. Persze, nemcsak ezért vagyok hálás, hanem a tanáraimért is, nem személy szerint, hanem úgy együttesen.
de ugyanúgy hálás vagyok a matektanárnak is, aki nem volt a szívem csücske, meg a földrajztanárnőmnek, aki sokszor idegesített, mert általuk megtanultam az emberekkel viselkedni, toleránsnak lenni.
Na meg néha nagyon örülök, hogy megtanultam a leckéket, mert bár a mátrixokat és a kovalens kötést nem használom semmire,
Az iskolát lépten-nyomon kritizálják, hogy sok fölösleges tudást ad, és nem az életre készít fel. Ez részben igaz is, de én mégis úgy érzem, hogy a suli volt az élet kezdete, ahol kaptunk jót, rosszat, felejthetőt, maradandót, és ettől volt olyan jó: kicsit megedzett, felkészített a nagybetűsre, de úgy, hogy a legtöbben nagyon élveztük.
Magyari Tekla
Ha visszagondolok az iskolai éveimre, a magyartanárom ugrik be elsőként, mint életem meghatározó személyisége.
Voltam képzeletben Toldi Miklós védőügyvédje, gyerekként elmélkedtünk a szülőföld szeretetéről, olimpiászokon edzettük a képzelőerőnket, s egész vállalható írások születtek közben. Középiskolában aztán ugyancsak hozzá volt szerencsénk, filológia osztályként csak úgy gyúrta belénk a (világ)irodalmat, de nem holmi kötelező módon: csellel és csalással, elhúzva a mézesmadzagot előttünk egy-egy pikánsabb regényrészlettel...
Jó emlék a Bethlen Gábor Általános Iskola énekkara is, a közös éneklés örömét ott zártam szívembe egy életre, a világot a magaménak éreztem, amikor két sor erejéig szólót énekelhettem. Szintén a kilencvenes évek elején adott Sinka Erzsike néni először mikrofont a kezembe, a tévés gyerek- majd ifjúsági műsor Kovács Ágival egy életre hivatást teremtett: huszonöt évesen – kis színházi kanyar után – televíziós szerkesztő-riporter lettem.
Ha nem lett volna, még inkább szorongó kamasz lettem volna, így is négy éven át gyomorgörccsel jártam iskolába: ma se készültem.
Boxi bácsi kegyes volt: aki néptáncra járt, sportolt vagy bármi egyébben jeleskedett, rendszerint megkapta az átmenő fizika jegyet. Kémiából ugyan pótvizsgára buktam egyszer, de egy remek magántanár egy életre megtanította, miért oldja a mosogatószer a zsírt, s a sima víz miért nem. Igaz, egy teljes nyári vakációm ment rá erre... De hálás vagyok az akkori tanügyi rendszernek is: ma sem lenne diplomám, ha matekből is kellett volna érettségiznem.
Gereöffy Andrea
Sokáig úgy gondoltam, hogy a nevelés – pláne az iskolai – abból áll, hogy veszünk egy könyvet, és azon átrágjuk magunkat. A tanár arra való, hogy hajcsárként álljon közben mögöttünk.
Szülőként beleborzongok ennek a felelősségébe.
A saját iskolás éveimből azok a tanárok világlanak elő legfényesebben, akiknek a szemében öröm bujkált, amikor meséltek. Valahogy úgy adódik, hogy a magyartanárok a legelsők a sorban. Salek bácsi, a legendás magyartanár, aki olyan élvezettel tudott mesélni Toldiról vagy Romeóról és Júliáról, hogy a mai napig fel tudom idézni az órák hangulatát. És szakinak érzem magam a Romeó és Júliából. Emellett, órán kívül szenvedélyes drámaelemző órákat tartott, színjátszókört szervezett, nyugdíjas korára ledoktorált színháztörténetből.
Albert Ernő bácsi szintén magyartanárunk volt, és emlékszem, ahogy ötödikben pénzt adott a fiúknak március 8-án, hogy minden lánynak vegyenek egy hóvirágcsokrot. Máskor félretoltuk a padokat, hogy bár magyarórán tanuljon meg mindenki néhány néptánc-alaplépést.
Tanítónő, Gajdó Mária, akinek a szigorúsága mögött szeretet és következetesség bujkált, és biztonságban érezhette magát mellette mind a negyven gyermek.
A közös, azt hiszem, az volt bennük, hogy örömüket lelték abban, amit csináltak. A tantárgyban, de a nevelésben is. Hála, köszönet az önzetlenségért! Olyan nagy dolog a jó minta!
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
Kézdivásárhelyi pedagógus már a Mutass jó példát! programunk jelöltjeként is feltűnt, aztán 2018-ban megkapta Az év tanára kitüntetést. Deák Magdolna azt mondja, azok az emberek inspirálják, akik rendet igyekeznek teremteni a káoszban is, akik hisznek abban, hogy egy kis közösség értékrendje megtartó erő lehet a legnehezebb helyzetekben is. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin októberi számában jelent meg.)
Munkám révén, akarva-akaratlan számos kisgyermekes szülő válásának kereszttüzébe kerülök. Az elején csak nevek, aztán ahogy egyre inkább beilleszkedem, megismerem a várost, elkezdenek arcok, személyek, történetek kapcsolódni hozzájuk.
Mindig azt hitte magáról, hogy (nagy)városi nő lesz. Ennek ellenére, mára már nem jelent gondot számára a paradicsom hónaljazása, vagy épp tíz-húsz pulyka feldolgozása, előkészítése. Kovács Eszter nagyot változott – velünk együtt – az elmúlt tíz évben.
Ardelean Zsuzsanna belsőépítész neve talán kevésbé cseng ismerősen, de Kirmaier Zsuzsit sokan ismerik, munkáival százak találkozhatnak Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Marosvásárhelyen. A fiatal lakberendező ezúttal a Proust-féle kérdéssorra felelt.
Egy kismama, aki végtelen örömmel és türelemmel játszik, beszél a kisdedével, emellett sokat sír és örül, ha nyugodtan letusolhat. Ismerős? Talán a világ összes kismamája ilyen. Nehezített terep, ha a kismama kerekesszékben van.
Ahol van egy szenvedélybeteg, minimum három, de inkább öt ember szenved a családban: szülei és gyerekei, házastársa. Mert a függőség az egész családi dinamikát átalakítja. Megváltoznak a családi viszonyok, sőt, a valóság érzékelése is torzul.
