Szavak a barlangban Amíg emlékezünk…

Rövid, ősz haj, szinte fehér, kissé oldalra fésülve. A tekintet a mélyen ülő szempárból az eltelt évek bölcs nyugalmát sugallja. Az arcon a megélt férfikor harcainak, mosolyainak és keserűségeinek a térképe vésődött a bőrbe. Az ajkak a még mindig eleven érzékenységet rejtik a bajusz szigorú védőpáncélja mögött. Biztonság, melegség, védelem – ami eszembe jut erről az idős férfiarcról.
Hirdetés

Rajta kaptam magam, hogy egy ideje valamiért keresem, hosszasan elnézem az idős férfi arcokat. Szemem szinte fürkészőn pihen meg a bácsikon, figyelem kezüket, gesztusaikat, járásukat, tartásukat. Vajon ilyen lenne? Vagy inkább olyan? Milyen lenne, ha lett volna lehetősége megöregedni?

Tanítás után rajzanak ki a gyerekek a suliból. Az iskola udvarán várják a szülők, nagyszülők őket, rohannak a karjukba, elhagyva közben kabátkáikat, kendőjüket. Az udvari kifutópályán felfogja őket egy erős, megtartó ölelés. Egy szöszke kislány kabátja pottyan épp a lábam elé, ő már el is tűnt szinte nagyapa palást-karjaiban, csak a lábacskák sejtetik, hogy megérkezett. A biztonságba landolt. Szerencsére süt a nap, elővehetem a napszemüvegem, hogy eltakarjam hirtelenül kibuggyanó könnyeimet.

Fáj a bennem élő kislánynak és fáj a bennem élő anyának, hogy egy ilyen várakozó ölelést sem én, sem a gyerekeim nem kaphatnak meg tőle.

Vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ez néha ne fájjon ennyire? 

Mennyi terápiás munkaóra kell ahhoz, hogy feldolgozzuk az örök hiányt? Kidolgozható-e egyáltalán magunkból bármilyen pszichoterápiával a néha metsző élességgel felsikoltó fájdalom, az élet ünnep- és hétköznapjaiba belesajgó csendes, de annál makacsabb űr? „Gyászfeldolgozás”– hirdeti és ígéri a terápiás szakmám a veszteségekkel küszködőknek segítségként. Mit jelen ez?

Azt jelenti-e, hogy többet nem fog fájni, nem sírsz már, annyit nem sírsz már, úgy tudsz róla beszélni majd, mint ez elvesztett kiskutyádról, olyan tárgyilagosan? Kisírtam, kibeszéltem, kiemlékeztem, kigyászoltam, kész, a helyére tettem, fel van dolgozva, ezt kipipálhatom?

Ismerve a szakmám, amit árul s amit ajánl, több év önismereti munkája után, amikor még mindig a bennem élő kritikus szupervizor szemével elemezve a feldolgozásomat, most már megértettem, hogy nem árulhatunk zsákbamacskát. 

Nincs olyan, hogy teljes feldolgozás, időközönkénti fejfájások nélkül. Olyan van, hogy elfogadás. Olyan van, hogy együttélés a hiánnyal, a néha erősen feltörő fájdalom, ami egyre rövidebb idő alatt csitul, megszelídül.

Olyan van, hogy megszenvedett évek és tanulságaik, olyan van, hogy a veszteség nyereségének meglátása. Ide viszont sok-sok hónap, évek kellenek. Egyedül vagy segítséggel.

Hirdetés

Tejberizs habos, édes öntettel. Ez volt az ő specialitása, senki másnak nem engedte készíteni: csak ő nekünk, gyerekeknek. Évekig én sem készítettem, mert annyira hozzátartozott, ez csak az ő előjoga volt. Lányom tudta ezt, meséltem róla sokat, mert nem ismerhette. Egy este azt kérte, hogy készítsem el nekik, mert szeretné ízlelni ő is. Az engem körüllengő hangulattól úgy ették, mint az úrvacsorát, aztán a végén megkérdezte: boldog vagy, anya, hogy elkészítetted nekünk? Igen, látta, hogy boldog voltam. Mert, amíg készítettem, körül ültek, és meséltem róla, arról, hogy milyen édesszájú volt, szeretette a finom ételeket, és szeretett táncolni velem. És már nem a hiánya volt jelen, hanem a lénye.

Itt élnek bennünk, addig, amíg emlékezünk.

Cikkünk a Nőileg magazin 2022. novemberi lapszámában jelent meg.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Szavak a barlangban

Hirdetés