Gyakran már akkor elakad néhány szülő, amikor így év vége táján a gyermek rákérdez, hogy akkor hogy is van a karácsonyi angyalozás, ám adódhatnak olyan nehéz, embert próbáló helyzetek, amelyekben ő maga is szorong, retteg vagy az érzelmi hullámvölgy legalján van, miközben a gyermek ugyancsak válaszokat vár.
A gyermeknek joga van tudni és érteni, hogy mi történik körülötte. Ez a mi felelősségünk, a felnőtteké. Például a háború is foglalkoztathatja őket, és ha nem figyelünk rá, magára marad a saját képzeteivel, másoktól elcsípett információmorzsákkal, amiket valahogy kitölt, és gyakran válik egy szorongató mintázattá ez a halmaz. Ha kérdez a gyermek, próbáljuk nyitott füllel-szívvel meghallani, megérezni, hogy most mire van szüksége: válaszra vagy épp érzelmi megnyugtatásra. Ha válaszra, akkor röviden, tényszerűen, az ő szintjén vázoljuk fel a helyzetet. Az utóbbit pedig nem azzal érjük el, hogy mondogatjuk: nincs semmi baj, miközben árad belőlünk a feszültség, mert így csak még jobban összezavarjuk őt.
Szóval ahhoz, hogy helytálljunk, magunkat is figyelnünk kell, saját szorongásunkkal is kezdenünk kell valamit. Érdemes nagyon odafigyelni, hogy hogyan, miről vitatkozunk barátainkkal, hogyan beszélünk másokkal a háborúról, nemzetközi konfliktusokról, ha a gyermek is meghallhatja, mert nagyon megijeszthetjük őt egy-egy átgondolatlan, poénosnak szánt mondattal, indulattal telt megjegyzéssel. Az otthonunk hangulatára, az együtt töltött idő minőségére van ráhatásunk, foglalkozzunk hát ezzel, mert ha van biztos érzelmi háttér, a külvilág már közel sem annyira ijesztően bizonytalan.
Ha valaki súlyos beteg lesz a családban, meghal vagy épp elváltak a szülők, mind-mind olyan élethelyzetek, amelyektől sokan szeretnék megóvni gyermekeiket. Hiába van tele a világháló (is) hasznos tanácsokkal, a témáról szóló írásokkal, még mindig túl gyakran hallani, hogy á, még kicsi, úgysem érti, majd ha nagyobb lesz, elmondjuk neki. Pedig a felsorolt helyzetek az emberi élet velejárói, nem egy száguldozó autó, amitől természetes módon meg kell védeni a kisgyermeket. Nem megóvni kell őket a veszteségektől, hanem felkészíteni őket arra, hogy történhetnek fájdalmas dolgok is. A gyermek is a család része, az információáramlásból kihagyni őt nagyon traumatikus lehet, igazságtalanságként élheti meg vagy éppen magát teszi bűnössé azért, hogy körülötte mindenki furcsán viselkedik, és eltűnt valaki a családból.
Közben figyelünk az érzéseire, reakcióira, hogy éppen annyit mondjunk, amire neki akkor és ott szüksége van. És igen, oda kell engedni őt a betegágyhoz, akár otthon, akár a kórházban, el kell vinni a temetésre, hogy a maga módján élhesse meg, élhesse át a búcsút, a veszteséget. Jó, ha végig fent tudjuk tartani elérhetőségünket, megközelíthetőségünket, hogy a gyermek érezze: bármit kérdezhet, nálunk válaszokat és érzelmi támogatást kap. Ami lehet közös sírás is akár.
Ha a szülők elválnak, és egyikük elköltözik, az is veszteség, azt is meg kell gyászolni – a gyermeknek is. Ebben az esetben is az életkorának megfelelő szóhasználattal elmondott magyarázat segít, illetve annak biztosítása, hogy a válás rólunk szól, felnőttekről, neki a szülők ugyanúgy apa és anya maradnak és ugyanúgy szeretik őt.
A felsoroltak – attól függően, hogy a gyermek hogyan éli meg az adott eseményt – traumatikusak is lehetnek. De egy orvosi beavatkozás, egy esés is okozhat traumát, vagy az, ha szemtanúja lesz a gyermek valamilyen erőszakos eseménynek, egy balesetnek például, sőt, mint hangsúlyozzák a traumakutatók, olyan történésektől is traumatizálódhat, amelyek a felnőttek számára jelentéktelennek tűnnek. Ha arra játsszunk, hogy hátha elfelejti, inkább ne foglalkozzunk vele, akkor rossz úton járunk. Több traumakutató is hangsúlyozza, hogy a megrázó események nemcsak a lelket érintik, az egész testre hatással vannak és késleltetett traumás reakciót is kiválthatnak. Peter A. Levine pszichoterapeuta figyelmeztet egyik könyvében arra, hogy a gyermekek meglehetősen ügyesen képesek leplezni a traumatikus hatás jeleit, különösen, amikor úgy érzik, hogy anya és apa akkor lesz elégedett, ha azt látja, hogy „semmi baj”.
Éles helyzetben Levine szerint először a saját zaklatottságunkat próbáljuk néhány mély levegővétellel csitítani, egyrészt, hogy teljes figyelemmel tudjunk a gyermek felé fordulni, másrészt pedig azért, hogy elkerüljük, hogy a gyermek a mi félelmünkre reagáljon. Aztán vegyük fel, tartsuk nyugalomban, ha lehet, üljünk le egy biztonságos helyre és maradjunk egy darabig mozdulatlanul, csendben, ne rázzuk, ne ringassuk, ne szorítsuk túl erősen, túl korlátozóan sem. Ez a pihenés különösen fontos – írja a terapeuta, ha a sokk vagy kábultság jeleit vesszük észre a gyermeken, de akkor is, ha túl erős érzelemkitöréssel reagál a helyzetre, vagy túlságosan nyugodt. A túlzott ringatás vagy simogatás megzavarhatja az ösztönös helyreállítási folyamatot, a testi reakcióknak (remegés, izzadás, gyors légzés, stb.) a saját ritmusában kell lecsengeniük. Ha ez bekövetkezett,
Ha sírni, vagy újra remegni kezd, engedjünk utat ezeknek a testi reakcióknak, és ebben a fázisban ne kezdeményezzünk még beszélgetést a balesetről, vizsgálatról, a látottakról, hanem biztosítsuk arról, hogy a sírás, remegés természetes reakció. Amikor már úgy látjuk, hogy megnyugodott, biztonságban érzi magát a gyermek, megkérhetjük, hogy mesélje el, mi történt. A későbbiekben valószínűleg többször is igénye lesz arra, hogy beszéljen, játsszon, rajzoljon a számára megrázó történésről, engedjünk ennek teret, és mindig őt kövessük, figyelve az érzelmi reakcióit, és folyamatosan biztosítsuk, hogy bármit is érez, az rendjén való. Ha elakadást látunk a játékában, amit egy ponton mindig megszakít, erős érzelmi reakciót tanúsít, érdemes szakemberhez fordulni.
- Kényszeres, ismétlődő furcsaságok a gyermek viselkedésében
- Kontrollálatlan dühkitörések, túlmozgásosság
- Visszatérő éjszakai felriadás, rémálmok jelentkezése
- A korábbihoz képest túlzott igény az ölbevételre
- Túlzott mértékű ellenséges viselkedés, visszahúzódás, félénkség
- Könnyen megriad
- Ismeretlen eredetű testi panaszok (gyomorfájás, fejfájás, stb.)
korábban írtuk
Felelősség gyermekkorban: bensőséges kapcsolatban fejleszthető
Felelősség – még felnőttként is súlyos tartalmat tulajdonítunk pusztán a kifejezésnek is, hiszen bizonyos szintű lelki érettséget társítunk hozzá. Hogyan lehet ezt a felelősségtudatot kialakítani gyermekkorban? Mi az, amit elvárhatunk a kicsiktől? Hogyan tanítsuk nekik, ami néha nekünk is akadozva megy? Kosután Laura iskolai tanácsadóval, családterapeutával jártuk körül a témát, a felnőtt egyéniségét, gyermekével való kapcsolatát alapul véve közelítettük meg ezt a megosztó kérdést. (Cikkünk a Nőileg maga
