A Mark Zuckerberg által alapított Facebook bevezetése után 8 évvel, vagyis 2012-ben elérte az egymilliárd regisztrált felhasználót, és ez a szám azóta csak nőtt. Ráadásul nem ez az egyetlen közösségi média platform működik az interneten, népszerű például a YouTube, a Twitter, az Instagram, a Snapchat, a Pinterest, és itt a legújabb őrület, a TikTok.
Szókincsünk része lett a lájkolás, a posztolás, a kommentelés, a szelfizés, megtanultunk profin fényképezni és videózni. Mindez azt szolgálja, hogy minél profibban tudjuk megjeleníteni magunkat a különböző közösségi portálokon. Vagyis minél kedvezőbb színben tüntessük fel a digitális énünket. De mi az a digitális én? Pontosabban: ki az a digitális én?
Azok vagyunk, aminek a neten látszunk?
„Úgy kell elképzelni, mintha valakinek két élete lenne, az egyiket az online platformokon, az online közösségekben éli, a másikat pedig a való világban – magyarázza Kádár Magor kommunikációs szakértő. „Mindaz, amit digitális énnek vagy online lenyomatnak nevezünk, minket kellene kifejezzen, de amerikai felmérésekből tudjuk, hogy átlagban csupán
Ha valaki meg akar ismerni minket a valóságban, rendelkezésére áll az öltözékünk, a beszédmódunk, a gesztusaink, ezek alapján kap rólunk egy benyomást. Ugyanakkor abból, amit elmesélünk és amit cselekszünk, hozzájut egy újabb információhalmazhoz. Így áll össze mások számára, kik és milyenek vagyunk. Ebben az általunk közölt információhalmazban van tudatos rész, például az öltözködésünk, és van nem tudatos, ilyen a gesztus.
Ha nem éppen egy élő bejelentkezést „nyomunk”, válogathatunk az információk között, hogy mit tárunk a nyilvánosság elé és mit nem. Tehát ez egy tudatos szelektálása, szerkesztése a valóságnak. Készítek tíz fotót és azt töltöm fel, amelyiken a legjobban áll a hajam. Kaptam ma két rossz jegyet az iskolában és egy jót, de csak azt írom ki az oldalamra, hogy milyen szuperül sikerült a magyar dolgozatom és megdicsért a tanár. Az értékelhetetlen matek háziról mélyen hallgatok.
A pattanás eltűnt a világból
Legalábbis a digitális világból. Mert nemcsak hogy válogatunk életünk történései, adatai közül, hogy mit osztunk meg másokkal, és így már magával a szelekcióval átkeretezzük a valóságot, hanem meg is változtatjuk azt! Ma rossz kedvem van? Nem kell tudja senki, egy kattintással virtuálisan megváltoztathatom, a Facebook hangulatjelei közül kiválasztom, hogy „feldobott”. Kijött egy hatalmas pattanás reggelre az orromon? Sebaj, leretusálom a fotóról, és úgy töltöm fel a közösségi hálóra.
Nem ördögtől való ez, hiszen a valóságban is igyekszünk a legjobb formánkat mutatni, pozitív benyomást kelteni. „Egy tudatosság megjelenik, amikor kilépünk a házból, mert előtte belenézünk a tükörbe, elrendezzük a hajunkat, megfelelő ruhát veszünk föl. Az utcára lépve rendezettebbek, az offline környezetünkhöz adaptált a megjelenésünk, ami más, mint otthon a kávépecsétes pizsamanadrágban – mondja Kádár Magor. – Olyat pedig, hogy valaki erősebben keretezi át a valóságot, eddig is láttunk, hiszen a sztárok régebben is ezt csinálták. A legendás filmszínészek a vásznon makulátlanok voltak, a plakátokon gyönyörűek, az interjúkban pedig bájosak, mert így jobb volt a kedveltségük és jobban fogytak a jegyek a filmjeikre. De némelyikről a környezete tudta, hogy hisztis, arrogáns, csalja a férjét vagy feleségét. Régen ez a ’kifényezett én’ a sztárok sajátja volt, és most semmi más nem történt, mint az online világgal ez a lehetőség elérhetővé vált az átlagember számára”.
Nem élnek, csak ’mutatnak’
Abraham Maslow sikeres emberek életrajzait tanulmányozva már az ’50-es években kidolgozta a szükségletek hierarchikus elméletét, rangsorolva, melyek viselkedésünk mozgatórugói. Az általa felvázolt piramis alapját a túlélés motívumai, alapvető szükségleteink képezik, ezek után rögtön a szeretet és valahová tartozás, majd az elismerés, tisztelet iránti szükségletek következnek. Tehát ha megélhetésünk biztosított,
„Fontos, hogy kapcsolódjunk, hogy jelen legyünk. Amögött pedig, hogy mindig a legszebbet, sőt, még annál is szebbet mutassunk, mint a valóság, az elismerés iránti szükségletünk áll. Okosat mutatunk, divatosat, ügyest, mindez szükséglet, de részben önmegvalósítási vágy is” – magyarázza Kui Eszter-Enikő csíkszeredai pszichológus. Másoknak a figyelme kellemes számunkra, a népszerűség nagyon jó érzés. Ám ha nincs kiforrott, konszolidált énképünk, nem tudjuk, pontosan kik vagyunk, vagy nem vagyunk elégedettek magunkkal, könnyen benne ragadhatunk ebben a viselkedésben, hogy a közösségi médiában folyamatosan posztolunk, lájkokat gyűjtünk, fenntartva a gondosan felépített ideális, de nem feltétlenül valós képet.
„Nem is olyan régen egy csodaszép wellnesben pihentem, egy olyan helyen, ami valóban testet-lelket megújított. Elnéztem, ahogy fiatalok egész nap talpig sminkben, műszempillájukat rebegtetve szelfiztek, a fotókat azonnal posztolták is, hogy ők milyen menő helyen vannak, és ezen a menő helyen milyen szépek. Az arcukat nem is érte a víz, nem pezsgőfürdőztek, nem szaunáztak, nem úsztak. Nem csináltak semmit, nem éltek a hely adta lehetőségekkel. Erre mondom én, hogy ezek a fiatalok nem élnek, csak «mutatnak»” – meséli a pszichológus.
Ugyanakkor azt mondja, ha a túlposztolást vizsgáljuk, figyelembe kell venni, hogy a szükségállapot ideje egy speciális időszak volt mindannyiunk életében, és ez speciális megküzdési stratégiákat is eredményezett. A bezártság, elkülönülés leküzdésének egyik eszköze lett a különféle online platformokra áttevődő jelenlét, és igen, a korábbi részben említett szükségletek ott munkáltak a viselkedésünk motivátorai között, talán néhányunk esetében a piramis legalsó szintjén lévő, létfenntartási szükségletek is, nemcsak a kapcsolódás és elismerés szükséglete. „Gondolok pl. a Lackfi élő színházára, vagy színészek, művészek, pszichológusok ‘sorozataira’, az otthontanulós topikokra, vagy a kulináris posztok szaporodására. A digitális én nagyobb szerepet kapott, fogalmazhatunk úgy is, a kispadról felkerült a pályára, ‘megnövekedett’, színesedett” – mondja Enikő.
A digitális írástudás
Mint korábban említettük, az, hogy hogyan viselkedünk az interneten, jellemez minket, a digitális énünk része, megítélnek róla. Bakó Rozália kommunikációs szakértő azt mondja, a digitális írástudás szintje nagyon alacsony Romániában, pedig ez is meghatározza, hogyan használjuk a közösségi médiát. „Nincs médiaóra, nincs digitális írástudás óra. Informatika óra van, ahol jobb esetben programozni tanítják a gyerekeket, rosszabb esetben szabadon császkálhatnak az interneten” – hívja fel a figyelmet a szakember.
De mit jelent pontosan, hogy digitális írástudás? „Mint ahogyan az írásnak és az olvasásnak az alapja az abc, amit kisiskolásként meg kellett tanulnunk, ugyanígy az internethasználatnak is van abc-je. És mint ahogy az abc-től Arany Jánosig elég nagy a távolság, ugyanígy
– részletezi Bakó Rozália. Először meg kell tanulni az eszközhasználatot, majd az internetes közösségi lét etikáját, amit netikettnek nevezünk. Ha ezt is elsajátítja mindenki, akkor számíthatunk kulturált interakciókra, csevegésekre az online térben. A szakember szerint ezt mindenképpen tanítani kellene. „Nincs olyan, hogy velünk születik ez a tudás, ráadásul változik is. Az internetes etikán túl ráadásul ott vannak a biztonsági kérdések, sokan nem tudják, hogy nem szerencsés megosztani, hogy elmentünk nyaralni, hiszen tálcán kínáljuk az üres lakást a betörőknek, még csak meg sem kell figyelniük, ki mikor utazik el, mint régen, az offline világban, hiszen nyilvánosan, tulajdonképpen tálcán kínáljuk az információt a különböző profiljainkon. Jó lenne, ha médiatudatosabbak lennénk!”
Bakó Rozália arra is figyelmeztet, hogy felelősek vagyunk azokért az információkért is, amiket másoktól osztunk meg. Fontos okosan tájékozódni és szelektálni a különböző oldalakról átvett tartalmak között.
– figyelmeztet a szakember, aki szerint az iskola köteles lenne erre is megtanítani. A szülők sokféle környezetből jönnek, sokféle felkészültséggel, tőlük nem várhatjuk el a médiatudatosítást. Ezt az adónkért cserébe az oktatási rendszertől várhatjuk el, hogy megtanítson egy hipermediatizált világban okosan létezni. Mivel ez egyelőre nem teljesül, a civil szféra és a felvilágosult osztályfőnökök tehetnek sokat azért, hogy legalább a kamaszok elsajátítsák a digitális írástudást, és a digitális énüket okosabban építsék a virtuális világban.
korábban írtuk
A biztonságos online környezet megteremtése folyamatos párbeszéd és odafigyelés eredménye
A Common Sense Media szerint a 8-18 év közötti gyerekek átlagosan napi 5 óra 33 percet töltenek csak a szórakoztató médiatartalmak fogyasztásával – és ebben még nincs benne az iskolai vagy házi feladatokra fordított online idő.
