Eljöhet az a pont az ember életében, amikor megfordulnak a szerepek: úgy kell gondoznunk az idős szüleinket, ahogyan ők gondot viseltek ránk gyerekkorunkban. Már eleve erre időt, energiát kell szánni, ezt a helyzetet felfogni, elfogadni. „Azt hiszem, ekkor gyászoljuk el azt a fajta gyerek-létet, hogy mi lehettünk a kevésbé bölcsek, azok, akik tanácsért fordulhattak, megoldást kereshettek a szülőknél. Ugyanis innentől döntéseket kell hozni helyettük” – osztja meg tapasztalatait Beáta. Végtelenül szomorú látni például
teszi hozzá. Nem beszélve arról, hogy sok demens, Alzheimeres beteg agresszív lesz, nem együttműködő, sőt, szidalmazza az ápolóját. És eljöhet a pont, amikor meg sem ismeri a saját gyerekét. Nehéz döntéseket kell meghozni, amikor már nem megy az otthoni ápolás. „Add otthonba az anyukádat vagy apukádat, vagy ne? Mivel teszel jót? Manapság, mivel kitolódott a gyerekvállalás, jó eséllyel kicsi gyereke van annak, aki az idős szüleit ápolja, miközben dolgozni is jár. Nem tud otthon lenni, márpedig van, hogy napközben is pelenkázni kell egy magatehetetlen beteget, vagy, ha mentális problémája van a szerettünknek, 0-24-es felügyeletet igényel, mert elkóborolhat, vagy felgyújthatja a házat, mire hazaér az ember” – sorolja az érveket.
Szívszorító, kibírhatatlan, megemészthetetlen. Pedig van az a pont, amikor már nem tartható saját háztartásban a beteg, az otthoni ápolás pedig megfizethetetlen. „Azt hiszem, ezen a ponton kell egy pszichológus, akivel átbeszéli, feldolgozza az ember a helyzetet, hogy ép elmével, azt belátva, hogy mindenkinek mi jó, lehessen hozni egy – észnek, de nem szívnek – értelmes döntést” – summáz Beáta.
Az Eurostat legfrissebb népességi előrejelzései szerint az európai lakosság elöregedése a jövőben tovább fog erősödni. Becslések szerint az EU teljes lakossága 2070-re eléri az 520 millió főt, ugyanakkor a munkaképes korú lakosság (15 és 64 év közöttiek) jelentősen csökkenni fog, a 2016-os 333 millióról 292 millióra. Ezek a változások a születési ráta, a várható élettartam és a migrációs folyamatok alakulását tükrözik. Ennek eredményeként az idős függőségi ráta (azaz az idősek aránya a munkaképes korúakhoz képest) jelentősen növekedni fog: a 2016-os 30 százalékról 2070-re 51 százalékra. Az elöregedő lakosság jelentős költségvetési hatással lesz: egyrészt a nyugdíjakra, az egészségügyi ellátásra és a hosszú távú ápolásra fordított kiadások drámai módon növekedni fognak, másrészt a munkaképes korú népesség csökkenése a GDP növekedési potenciálját is érinti majd.
„Borzasztó lelki vívódás”
„Öt év – ennyi ideig okozott álmatlan éjszakákat, súlyos fejfájást és gondot, magas vérnyomást édesanyámnak a saját idős anyja” – meséli Etelka. A mama demens volt. Egyre jobban távolodott el a való világtól, egy idő után ön- és közveszélyes lett, a tömbházlakó szomszédok elkezdték félteni az otthonaikat, mert gyakran megesett, hogy a fövő ételt a kályhán felejtette, olykor a gázt is megengedte, de nem gyújtott be alája. „Egy időben már hangot is adtak félelmeiknek, hogy találjunk megoldást a problémára. A nappali ápoló egy időre megoldást jelentett ugyan, ám az éjszakák továbbra is nehezek voltak: gyakran éjjel telefonáltak a szomszédok, hogy borzasztóan jajgat mama, vélhetően elesett, megütötte magát, sosem lehetett négy utcányi távolságból tudni, hogy mikor mekkora a probléma, s a telefont persze gyakran mellé rakta...” – idézi fel az egész család számára nehéz éveket.
Mint ahogyan nagyon sok más esetben is, náluk sem volt a családban olyan, aki állandó felügyeletet biztosítson, hiszen mindannyian reggel elmentek otthonról, délután, este értek haza, így került végül 80 évesen öregotthonba a néni. „Ekkor már félrebeszélt, meg sem ismert bennünket, a demencia súlyosan elhatalmasodott rajta...
mama is nehezen viselte, hogy ő ekkora probléma, de nem volt már szellemi képességei birtokában. Akkor ez a megoldás bizonyult – az ő érdekében is – a legjobbnak” – meséli Etelka. Talán két hónapot töltött mindössze az otthonban, s hogy ne jelentsen többé gondot, az életet minden csinnadratta nélkül, csendesen feladta.
„Ma is azt gondolom, hogy ez volt a legjobb megoldás számára. Állandó felügyeletre, ápolásra szorult, más módon nem tudta ezt orvosolni a család. Áldás, amiért ilyen intézmények vannak!
a kisebbik rossz az intézménybe költöztetés. Hogy hányan tudják megfizetni, az más kérdés, hatalmas anyagi teher egy idősotthon az átlag családok számára, szerencsésebb eset, ha a testvérek – idős szülőjük érdekében – összepótolnak” – teszi hozzá, tapasztalataira alapozva.
Családban maradjon
A pandémia jelentős hatással volt az idősekre is, különösen azokra, akik gondozóközpontokban élnek, magyarázza Gergely Orsolya szociológus, a Sapientia EMTE oktatója. Azt követően ugyanis csökkent a szakintézmények száma. A romániai bentlakásos szociális védelmi rendszer összesen 55 ezer főt látott el, ebből körülbelül 22 ezren idősek, akik állami vagy magánintézményekben élnek. Egy 2023-as elemzés szerint már több magán idősgondozói otthon létezik, mint állami, igaz, még mindig több férőhellyel rendelkeznek az államiak. „A romániai idősgondozás több kihívással néz szembe, amelyek részben az ország elöregedő népességével, részben az egészségügyi és szociális rendszerek kapacitásával és fejlettségével kapcsolatosak. Az ország lakossága – hasonlóan más európai országokhoz – folyamatosan öregszik, ami növekvő igényt teremt a hosszú távú ápolási szolgáltatások iránt.
míg az aktív munkaerő csökken. Az ellátórendszer nehezen tud lépést tartani a növekvő igényekkel, ami gyakran hosszú várólistákhoz és korlátozott hozzáféréshez vezet a megfelelő szolgáltatásokhoz” – sorolja a szakember.
Így nagyon gyakran a gondoskodás leginkább a családtagokra hárul, mivel az állami és magán gondozóközpontok kapacitása nem elegendő. „A hagyományos családi struktúrák még mindig meghatározóak, és gyakran a női családtagok, például lányok, menyek, vállalják a gondozói szerepet. Ez azonban
– tudjuk meg. Egyébként a 2007-es Eurobarométer felmérése szerint a romániai lakosság 48 százaléka az otthon, családtag általi gondozást részesíti előnyben, 56 százalék inkább azt választaná, hogy egy gyermekével éljen együtt. „Tehát még mindig valahol a lakosság több mint felének a fejében ez egyfajta elvárás. Miközben érzékeljük azt, hogy nagyon más ritmusban élünk, nagyon más módon, mint a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink” – magyarázza Orsolya.
„Én nem akarok teher lenni”
Így volt ez Leventénél is, aki korán megözvegyült édesanyját gondozta, amikor az Alzheimer-kór már elhatalmasodott felette: többször megfordult a fejében, hogy mindenkinek jobb lenne az intézményes gondozás, de a mama tiszta pillanataiban vehemensen elutasította ezt lehetőséget. „Mindig is büszke, erős nő volt, azt hiszem, jobban megijesztette az, hogy »idegenek« ilyen állapotában lássák, minthogy a fia kelljen ezt a folyamatot végignézze. Úgyhogy végül haláláig a saját lakásában maradt. Én meg naponta két-háromszor látogattam, sokszor éjjel nála aludtam, a legnehezebb időszakban ápolót fogadtunk, aki kisegített napközben. Brutális volt” – meséli. Levente két év után ismerte fel saját magán a kérgesedés jeleit: rutinná vált a beteggondozás. „Olvastam arról, hogy a segítő szakmákban dolgozóknál fordul elő ilyen,
– magyarázza. Csaknem hat évre nyúlt a gondozás, Levente fizikailag és érzelmileg is „elrongyolódott”. Szégyelli bevallani, de már nagyon várta a véget. „Nagyon bánom, hogy a legrosszabb, utolsó stádiumban nem bíztam szakemberekre édesanyámat. Akkor már teljesen elveszítette önmagát, már senkit nem ismert meg, idegen voltam számára én is. Sokat gondolkodtam azon, hogy a vég már könyörület lenne. Aztán, amikor eljött, rettentő lelkiismeretfordulás gyötört a korábbi gondolataimért” – osztja meg. Nagy vívódás ez, Levente saját gyermekeit megkímélné ettől. „Most azt mondom, hogy mindenképpen adjanak otthonba, ha eljön az idő. Mert én nem akarok teher lenni” – jelenti ki eltökéleten.
Ezen még dolgozni kell
A szomorú valóság, hogy az állami nyugdíjrendszer és a szociális ellátás gyakran nem elégséges az idősek megfelelő ellátásához, főként nem akkor, ha egészségügyi ellátásra szorulnak. Az intézményi ellátás esetében az állami és magán gondozóotthonok közötti különbségek nagyok lehetnek a minőség és a hozzáférhetőség szempontjából, jegyzi meg a szociológus: előbbiek sok esetben túlterheltek és alulfinanszírozottak, míg a magánotthonok magas díjai miatt nem mindenki számára elérhetőek. „A jövőbeli kilátások tekintetében az mondható el, hogy Romániában az idősgondozás fejlesztésének egyik fő célja a szociális és egészségügyi szolgáltatások közötti jobb integráció, valamint az idősek otthonápolásának támogatása. Az állam egyre inkább próbál befektetni a közösségi alapú szolgáltatásokba, mint például a nappali központok vagy a mobil egészségügyi ellátás, hogy csökkentse a bentlakásos intézmények terheit, és segítse az idősek otthoni gondozását.
– hangsúlyozza Gergely Orsolya, kiemelve: az államnak és a magánszektornak közösen kell dolgoznia annak érdekében, hogy az öregedő lakosság számára megfelelő és elérhető ellátást biztosítson a jövőben.
korábban írtuk
Együtt változunk – Mihály László: Szükségem van arra, hogy a komfortzónámból kilépjek (VIDEÓVAL)
Több mint tíz éve, hogy Mihály László, a „mi Lacink” elvállalta a Nőileg magazin tördelő-szerkesztői feladatait. Azóta szó szerint az ő kezei között alakult, formálódott a lap.
