Adam Alter egyetemi docens szerint nagyjából fél óra – arisztotelészi meghatározás szerint – ráérő idő áll rendelkezésünkre naponta, annyira sikerült a digitális eszközökkel kitölteni a szabadidőnket (is). Ez természetesen egy nagyon durva átlag, de maga a gondolat is elképesztő, hogy mennyi mindent kellene belezsúfolni 30 percbe: szeretteinkkel való beszélgetés, hobbi és sok-sok minden más. De van egy pillanat, amin túl már hiába a szabad- vagy ráérő idő délibábja, már nem vagy képes koncentrálni a legfontosabbra: a gyerekeidre.
Mintha a kút mélyéből érkezne a hang, de mire hozzád ér, értelmetlen hangfoszlánnyá válik. Amikor rád emelik a tekintetüket – olyan számonkérően, ahogyan csak ők tudnak nézni – nem érted, mire kellene válaszolj.
Napjainkban trendi a FOMO (Fear of Missing Out) kifejezés. Szabad fordításban „kimaradástól való félelmet” vagy „lemaradástól való félelmet” jelent, és főként a közösségi média kapcsán használják. A FOMO az egyén azon aggodalmára utal, hogy valami fontosról vagy izgalmasról marad le, ami másokkal történik.
Az online tér nagyon megengedő, mert átalakul a tér és az idő is, amelyek a természetben és a társadalomban is szorosan összefonódnak. Létrejön egy új, online tér, amit Castells (Manuel Castells Oliván spanyol szociológia professzor – szerk. megj.) az áramlások terének nevez, ahol mindaz áramlik, ami értékes és fontos. Ő az információra, a tőkére, technológiára, szimbólumokra, képekre és hangokra gondolt. Online „könnyű” jelen lenni, mindössze bekapcsolom a telóm, zöldre vált az állapotom, és máris elérhető vagyok, hozzászólásokat írhatok és véleményeket formálhatok. Dönthetek arról, hogyan és mikor válaszolok az üzenetre, hozzászólásra stb.
Ezt nem tudtam megszokni az otthonról dolgozásban: ha éppen online gyűlésem van, és a kicsi lányom vagy a fiam igényli a figyelmem egy fontos témában – bár testileg jelen vagyok – nem tudunk kapcsolódni. Nem szeretnék vitát nyitni a türelemről, mert azt is meg kell tanulnia a gyereknek, de maga a tény, hogy rajzfilmet kell tenni az aprónak, amíg a gyűlés tart, olyan villanypásztor eljárás, amit – ha lehet – kerülök.
Ellenpélda tegnap estéről: gondoltam, elolvasok egy-két tanulmányt a szabadidőről ehhez a cikkhez, ezért a laptopommal az ölemben végignyúltam a kanapén. Röviddel ezután megjelent a fiam, aki nekem dőlve olvasta ugyanazt a szöveget, amit én, majd nem sokkal később a nagylányom is a lábamnál kuckózta be magát, kezében az éppen aktuális kedvenc írójának legfrissebb kötetével.
Vagy az a pillanat, amikor a konyhabútorom készítettem épp a gyermekkori barátommal, és egyszercsak a fiam besétált a szobába, ahol dolgoztunk! Mondom, besétált: a másfél éves apróság akkor tanult meg járni. Vagy fontos-e látni, hogyan vált a legkisebb lányom a háromkerekű motorkerékpárról a futóbiciklire? Néhány hete még csak pár percig vette kézbe és próbálta hajtani, de ma már magabiztosan ereszkedik a lejtőn…
Ezekről a pillanatokról nem szeretnék lemaradni.
És te?
korábban írtuk
Szalay Zsuzsanna: Az igazi balerinák sosem adják fel
Nem tudni, kivel esett meg a történet, de nagyon sok kislány szeretne balerina lenni, és szintén sokak néznek szembe már gyermekként súlyos veszteséggel. Szalay Zsuzsanna írta ugyan, de a te lányod története is lehet.