– Bár szeretetnyelv az ajándékozás is, az évi egy, Valentin-napi csokiszív-virágcsokor-ajándék miért nem elegendő ahhoz, hogy fenntartsunk egy párkapcsolatot?
– Az év jeles napjai, így a Valentin-nap is, segítenek bennünket abban, hogy a hétköznapjainkból kibillenjünk, hogy tudatosan odafigyeljünk egymásra és ezt a törődést, szeretetet, odafigyelést praktikusabb vagy éppen romantikusabb módon közöljük is a párunkkal, mégsem elég ahhoz, hogy élő kapcsolatunk legyen és ezek a gesztusok egy éven keresztül kitartsanak. A párkapcsolatot éppen az tartja életben, hogy minden nap odafigyelünk a másikra, meghallgatjuk egymást, ott vagyunk a hétköznapokban is, amikor éppen nincsen ünnep. Kevés az az ember (ha egyáltalán létezik), akinek elegendő évente egy figyelmesség, ami kitartson ennyi időn keresztül. Ha egész évben nincs figyelem, érdemi kommunikáció, akkor
Ilyen módon, éppen ellenérzéseket vált ki és könnyen átbillenhet ünnepből veszekedésbe, konfliktusba, hiszen becsapottnak, magányosnak érezzük magunkat, akár kicsi, akár nagy gesztussal próbál minket kárpótolni a párunk az év egyetlenegy napján. Természetesen, ha a kapcsolódásra, egymásra egyébként év közben is odafigyelünk, akkor az ajándék jól esik, mert érezzük, hogy van mögötte odafigyelés.
– Hogyan tudunk párként egymásra figyelni a mindennapokban? Az évi egy figyelmesség helyett mik azok az apró dolgok, amiket egész évben érdemes lenne gyakorolnunk?
– Bár olykor túlzottan elcsépeltnek tűnik, de mégis ide kívánkozik – tudatossággal. Talán az egyik legfontosabb „apróság”, amit adhatunk a párunknak, a valódi jelenlétünk, annak a kifejezése, hogy a másik fontos nekünk. Ahogy a híres párterapeuta John Gottman fogalmaz: amikor te bajban vagy, a világ megáll, és én meghallgatlak. A valódi jelenlét tehát azt jelenti, hogy csak a másikra figyelünk, empatizálunk, visszakérdezünk, nem veszítjük el a mondandója fonalát. Ez azt az üzenetet hordozza, hogy a másik fontos nekünk. A mai világban, amikor sokszor visszük haza a munkát, amikor annyi figyelemelterelőnk van, nem kis tudatosságot igényel a valódi odafordulás a másikhoz, de ez az egyik legfontosabb biztosítéka annak, hogy a kapcsolódásunk folyamatos maradjon és ne történjen meg az eltávolodás, az elhidegülés. Természetesen vannak átlagos napok is, amikor nem mindig jutunk el (és nem is szükséges) a mély beszélgetésekig és a hosszan tartó tudatos jelenlétig. Ilyen napokon sokat segítenek a rövidebb, mégis jelentéssel bíró kapcsolatfenntartó momentumok. Nap közben egy érdeklődő sms vagy nap végén egy negyed órás beszélgetés, melyben felváltva elmondjuk a másiknak, hogy milyen napunk volt, mi volt a legjobb vagy, mi volt nagyon nehéz. Ezek a mini beszélgetések
A hosszabb, a kapcsolatunkról szóló beszélgetéseket sem érdemes megúszni. Ezt hetente vagy kicsivel ritkábban érdemes megvalósítani, reflektálva arra, hogy mi volt könnyű és nehéz a kapcsolatunkban az elmúlt időszakban és mire lenne szükségünk egymástól. Apróságnak tűnik, mégis nagyon fontos, hogy kifejezzük egymás iránti megbecsülésünket, elismerjük a másikat. Nem csak a nagy tettekért vagy teljesítményért érdemes dicsérni, hanem a hétköznapokban megjelenő erényekért is, mindazért, amit a másik tesz és nekünk jól esik vagy megkönnyíti a hétköznapjainkat. Lehetünk hálásak azért, hogy meghallgat a párunk vagy elismerhetjük azt, ahogyan egy gyermeknevelési helyzetet megoldott, dicsérhetjük a gondolkodásmódját, értékrendjét is. Különösen jóleső érzés, ha olyasmiért ismerjük el a másikat, amiben tudjuk, hogy bizonytalan, de észrevettük a fejlődését, az igyekezetét. Ez nemcsak növeli a másik önbizalmát, hanem jelezheti számára, hogy figyelünk rá eléggé ahhoz, hogy tudjuk, mi jelent számára nehézséget és észrevesszük az apró változásokat is. Minden nap jól jön, ha kölcsönösen figyelünk a másik esetleges túlterheltségére, legyen szó egy kimerültebb periódusról vagy valamilyen feszültségről. Ilyenkor a tapintatosabb hozzáállás, az, hogy nem teszünk rá még egy lapáttal a másik hangulatára, rengeteget jelent a párkapcsolati dinamikában. A terheltség vonatkozhat arra is, hogy ismerem a párom “piros gombjait”, azaz azokat a mechanizmusokat, gyermekkori sérüléseket, hiányokat, amelyekkel ő küzd és lehetőleg nem nyomogatom őket. Ez utóbbihoz nagyon fontos a jó ön- és társismeret, csak így tudunk empatikusan hozzáállni ezekhez a nehézségekhez. Mi, nők, sokszor értelmezzük rosszul a csendet. Ha a másik egy túlterhelt időszakban túl csendes, ne rémüljünk meg és gondoljuk azt, hogy már nem szeret minket, ne is erőltessük, hogy a párunk olyasmiről beszéljen, amin nem volt ideje egymagában gondolkodni. A férfiaknak sokszor van szükségük némi visszavonulásra egy nehezebb időszakban, a törődés jele lehet, ha biztosítjuk nekik a kellő szabadságot erre. Egy másik tényező, amiben viszont többször érezzük, mi nőként a hiányt, hogy
amelyek a nők hétköznapjait sokszor forgácsolják szét, ilyenek például a kérés nélküli elmosogatás, a ház körüli javítanivalók végrehajtása anélkül, hogy a másik kérlelne vagy egyszerűen átvenni egy feladatot, amikor látjuk a társunkon, hogy elfáradt, nehezen bírja a hétköznapokban rá nehezedő terheket. A fizikai közelség, az intimitás is nagyon fontos a hétköznapokban, legyen az egy hosszabb csók vagy ölelés búcsúzáskor és hazaérkezéskor, napközbeni spontán érintések, egymás melletti kuckózás egy lustább napon stb. Mindezek a pillanatok nyugtatják az idegrendszert és erősítik a biztonságérzetet.
– Van-e jelentősége, fontos-e a randizás egy párkapcsolatban? Akár több évnyi házasság után is?
– Igen, nagyon is fontos szerepe van. Az egyik év közbeni lehetőség a kapcsolódásra éppen a randizás, illetve bármilyen rituálé, amit a pár azért alakított ki, hogy ismétlődő módon legyen alkalmuk egymásra figyelni. A randizás nem azt jelenti, hogy gyertyafényes vacsorára kell mennünk heti háromszor, nincs szükség hozzá luxuscikkekre vagy kiemelkedő anyagi körülményekre. Van olyan házasság, ahol havonta egy randit tud beiktatni a pár, máshol hetente is sikerül valamilyen közös élményben részt venni. Randizhatunk a konyhában egy kávé mellett, sétálhatunk és ehetünk közben egy fagyit, de jó ötlet lehet egy közös főzés, valamilyen sport vagy egy közös hobbi, amiben időről időre együtt vagyunk benne. A randizás során újra nő és férfi leszünk, ilyenkor nem szülőtársak, praktikus dolgokat átbeszélő lakótársak vagyunk, hanem visszatérhetünk a kiinduló szerepünkhöz. Ebben a szerepben erősödik fel újra és újra az érzés és a gondolat, hogy miért is választottuk egymást, mi tetszett a másikban, mit szerettünk meg benne a kezdetektől. A randizás segít új, közös élményeket is szerezni, ami felfrissíti a kapcsolatot, új alapokat ad neki. Az együtt töltött idő megelőzi az eltávolodást, mert segít naprakészen lenni a másik életével, igényeivel, új szokásaival vagy látásmódjával kapcsolatban.
Hosszú távú kapcsolatban, házasságban a végleges elköteleződés a magától értetődőség csapdájába sodorhatja a párt. A randizás kicsit az újra kiválasztottság érzését hozza vissza, azt a megerősítést, hogy ismét téged választalak, szándékosan veled töltöm a szabadidőmet. Érdemes elkerülni, hogy a nagy párkapcsolati témáinkkal, konfliktusainkkal ebben az együtt töltött időben hozakodjunk elő. Ehelyett legyen könnyed, szórakoztató, egymásra figyelő alkalom a randi.
– Ha idén a Valentin-napozás helyett be szeretnénk vezetni ezeket a változásokat, vagy új szokásokat a párkapcsolatunkba, hogyan fejezzük ki ebbéli igényünket a párunknak?
– Van néhány kommunikációs alapelv, ami párkapcsolati beszélgetésekben, igények kifejezésében is jól működik, természetesen akkor, ha mindkét fél nyitott és kíváncsi arra, hogy meghallgassa a másikat. A célunk legyen az, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, ne megjavításként gondoljunk a változtatásokra. Érdemes jól időzíteni a beszélgetést, ne vita közben hozzuk fel az új igényünket, nem akkor, amikor éppen rohanunk valahová. Szintén jó, ha elkerüljük a lefekvés előtti, fáradt és türelmetlen pillanatokat is. Amikor megvan a megfelelő pillanat, akkor az asszertív kommunikáció technikáit vessük be. Lehet, hogy érdemes előre átgondolni, pontosan mit fogunk mondani, hogy ne csússzunk bele rosszul rögzült kommunikációs sémáinkba. Először is érdemes egy pozitív gondolattal, megerősítéssel kezdeni, ami arról szól, mi működik jól a házasságunkban, mit szeretünk benne. Ezt követheti az én-üzenet megfogalmazása. Ez mindig olyasmi, ami rólunk szól, amit mi érzünk vagy amilyennek mi a helyzetünket látjuk. Ha ezt ügyesen megfogalmaztuk, anélkül hogy a másikat kritizáltuk vagy sarokba szorítottuk volna, akkor érdemes az igényünket, vágyunkat megfogalmazni és akár konkrét ötleteket, javaslatokat is hozzáadni ehhez. Ahhoz, hogy ez ne váljon követelőzővé vagy egyoldalúvá, meg kell hallgatnunk a társunkat is. Kérjük meg, hogy mondja el, ő mit gondol a kérésünkről és legyen lehetősége megfogalmazni a saját igényeit. Ne sértődjünk meg az elutasításon sem, próbáljuk meg megérteni a másik véleményét, igényét, legyünk kíváncsiak arra, amit ő megél a változtatások kapcsán. Térjünk vissza a beszélgetésre akkor, amikor mindketten ismét nyugodtak vagyunk és próbáljuk meg közelíteni az álláspontunkat, prioritásokat végiggondolni, együtt ötletelni. Az egyet nem értés nem kell, hogy feltétlenül konfliktust eredményezzen,
Nem könnyű őszintének lenni és a vágyaink közlése által sebezhetővé válni, de ezzel biztosítjuk mégis annak a lehetőségét, hogy változás legyen, a megszokott rutinok felől nyissunk valami új irányába. Ha azonban egy ilyen beszélgetésből feszültség, akár komoly konfliktus alakul ki, vagy ha a másik nem nyitott a változtatás iránti igényünkre, akkor érdemes akár szakemberhez is fordulni, aki rávilágíthat arra, hogy a kommunikáció hol csúszik el vagy segíthet azokat a gátakat leépíteni, amelyeket a közös életünk során felépítettünk.
korábban írtuk
Kós Katalin Zsuzsanna: Szerencsés vagyok, hogy ilyen közegben nőttem fel
Kós Károly unokája, Kós András szobrászművész lánya, a Györkös Mányi Albert Emlékház vezetője. Az utóbbi években édesapja és nagyapja hagyatékát gondozza, kiállításokat szervez, kutat, és vallja: ez a munka egyszerre teher és öröm.
