Ionescu Éva: „Büszke vagyok arra, akivé váltam”

Végre – írja spontán, amikor Messengeren interjúra kérem. Mert szívesen beszél a betegségéről, melynek révén nagy adag önismerettel gazdagodott. „Rájöttem arra, hogy nem a munka volt az, amiben kellett változtassak, hanem az életem. És nem is a magánéletem, hanem a magam élete” – vág bele története kellős közepébe Ionescu Éva, székelyudvarhelyi kozmetikus és elismert sminkművész, mikor már lebilincselve hallgatom egy kávézóban, daganatából mi mindent tanult. Bízik benne, hogy története másoknak is segíthet.
Hirdetés

– Nem titkolod a közösségi médiában sem, hogy súlyos betegséggel küzdöttél. Hogyan derült fény a mellrákodra?

– 2020-ban vettem észre egy csomót a mellem fölött. De fájdalmam nem volt. Elmentem orvoshoz, itt, Udvarhelyen, decemberben, és karácsony előtt két nappal jött az üzenet, a biopszia eredménye… Most már mindenkinek azt ajánlom, hogy ilyen esetben legalább Kolozsvárig menjen fel. Tudod miért? Azért, mert Kolozsváron, ahová járok, egy olyan magánklinika van, ami csak mellre van szakosodva. Itthon van egy ultrahang készülék, kb. akkora a képernyője, mint egy telefon, Kolozsváron pedig akkora, mint egy hatalmas tükör… Éppen ezért mindenkit egy nagyobb városba küldenék, olyan helyre, ahol tudom, hogy tényleg odaállnak rendesen, és törődnek veled.

– Azonnal fel tudtad fogni a diagnózist?

– Ez olyan, mint a gyász öt fázisa, ennek is vannak fázisai. Amikor kiderült, akkor sem kérdeztem magamtól, hogy miért éppen én. Ezt a kérdést sosem tettem fel. Nem. Hanem egyből kis dolgokba kapaszkodtam. Emlékszem, kijöttem a kórházból, és az első reflexem az volt, hogy a kolléganőmet felhívtam, akinek a férje hosszú idő óta ágyban fekvő, magatehetetlen beteg. Felhívtam a kolléganőmet, és mondtam neki, hogy rendelj légyszíves nekem kannabisz olajat és Omega3 zsírsavat… Utána jött az a pont, amikor mindenki hibás volt, csak én nem… És 

aztán jött az a pillanat, amikor rájöttem arra, hogy jobb, ha segítséget kérek, mert ebből csak így tudok felállni. És azóta is járok szakemberhez. 

Nekem olyan valaki kellett, aki tudja, hogy ki vagyok. Sokat jelentett, hogy nem ezer idegenként fordultam hozzá, hanem már valamennyire ismertük egymást, dolgoztunk egy nagyon rövid ideig együtt, és azóta is a férjemet masszírozza, engem is néha, de velem inkább beszélget. És rájöttem arra az évek alatt, hogy ugyanazt a karmát viszem magammal, mint az anyám. És ezt az idén tudtam kimondani hangosan. Nem akarom, hogy ugyanazokat a szavakat halljam vissza a saját számból, amiket tőle hallottam. 

– Ez mikor esett le?

– Ez már úgy az első perctől tudatosult bennem, amikor kezdtünk beszélgetni a pszichológussal, gyermekkorig visszamentünk, kiveséztünk rendesen mindent… És közben arra is rájöttem, meg kell tanuljam azt, hogy két gyermekem van, két különböző egyéniség, akikhez két különböző módon kell fordulnom. Ezt az erős, akaratos makacsságot, amitől van bennem egy ilyen lendület, ezt én nem tudom a nagy fiammal kivitelezni, mert ő attól az erőtől és energiától, ahogy én vele beszélek, ő az alatt összerogy. És hát rá kellett jöjjek, hogy az ő szeretetnyelve egészen más, mint az enyém. 

Meg kellett tanuljam az ő szeretetnyelvét, és arra szintre kell menjek, ahol már tudunk kommunikálni. És ehhez én kellett magamon változtassak. 

– Azt gondolod, hogy azért „kellett” a betegség, hogy erre rágyere?

– Nem lettem se vallásosabb, se spirituálisabb a betegségem által. Nem is voltam vallásos, mert nem is úgy neveltek minket. De nincsen olyan, hogy megérkeztem. Most már jól vagyunk, három éve a gyermekeim nem betegek. Én is jól vagyok, ezáltal a gyermekeim is jól vannak. Megtanultam, hogy ne görcsöljem túl a dolgokat, mert fölösleges. Maximalista vagyok, de nagyon sok mindent le is raktam. Tehát azt, hogy patika tisztaság legyen nálunk, ezt például leraktam. A szakmámból kifolyólag is megkövetelem magamtól, hogy a kozmetikában rend legyen és tisztaság, de otthon már nem érdekel annyira. Már nem annyira fontos. Ma már inkább leülök, s egyet olvasok. Ez az anya ideje. Fiúk, ki az ajtón! Kész. Utána együtt játszunk, olvasunk, vagy bármit csinálunk, de ez az én időm. Ha egész nap a konyhában vagyok, s matatok, az az én időm, oda nem jössz be… És ezt mára megértették. 

– Amikor diagnosztizálták a daganatot, mit mondtak, milyen esélyeid vannak, vagy hányadik stádiumban vagy? 

– Nem volt ilyen. Azt mondtam, hogy ha megbetegítettem-, meg is fogom gyógyítani magamat. De ha az orvos csak a fizikai testemmel foglalkozik, s a lelki testemmel nem, ha nincs ennek a kórháznak egy csapata, amelyikben onko-pszichológus is van, ha nincs egy dietetikus, egy olyan csapat, amelyik leül, és egy másfél-két órát rászán arra, hogy megbeszéljük a problémámat, akkor csinálom azt, amit én érzek, ahogy jó nekem. Aztán hogy az orvos mennyit tud meg belőle, az már nem érdekel, csak annyit mondok el, amennyi rá tartozik. A többi az enyém. 

– És meg merted ezt csinálni…

– Meg is merem a mai napig is. Amikor melldaganatról van szó, akkor kapsz nyolc kemót, négy pirosat és négy fehéret. Utána jön a harminc-harmincöt sugárkezelés, és utána 5 éven keresztül kapsz kétféle gyógyszert, havonta egy injekciót, amit te a hasfaladba beadsz magadnak, s az huszonnyolc napig aktív, és azt mondtam, hogy nem kérem se a sugárkezelést, se a hormonkezelést. Én a kemóval – köszönöm szépen – lejárattam a dolgokat. Elég volt, láttam a testemet, hogy az első négy kemótól minden hétvégén három-négy kiló lement rólam. Azt mondtam, hogy nem. Felvállalom, aláírom a papírt, én döntök a testemről. 

– Ezt hogy fogadta a kezelőorvosod?

– Sehogy. Nem tetszik a doktornőnek, minden alkalommal próbál meggyőzni, de megmondtam neki, hogy doktornő, ne győzködjön, mert nincs, akit. 

Nem a fizikai testem betegedett meg, hanem a lelki testem, s az betegítette meg a fizikait. Mert nem úgy van, hogy a máj egyet gondol, és azt mondja, hogy most lebetegszem. Az agyadban ezt az egészet te kreálod, te hozod létre. 
Hirdetés

– Változtattál az életmódodon azóta?

– Annyit változtattam, hogy a cukrot és a fehér lisztet teljesen elhagytam. Dög, lusta vagyok tornázni, de jógára járok. Most már hallgatok az ösztöneimre, de nagyon. Azelőtt is ott voltak, csak nem vettem figyelembe. Rájöttem, hogy ez akkor azért volt, csak nem vetted Éva fiam észre, és elhárítottad ahelyett, hogy hallgattál volna rájuk. Azóta az ösztöneimre hallgatok, és a jóga az, amire azt mondom, hogy igen, megkapom tőle azt, amire szükségem van. De én jógára nem azért járok, mert mit tudom én, milyen indiai valláshoz tartozok, nem. Hanem mert szeretem. És ha a lelki világodra vigyázol, a fizikai tested is egészséges. Ezt mondom másoknak is, hogy az immunrendszert a lélek tartja szinten… Megkaptam a kezeléseket, amit megkaptam, de én akkor januárban, amikor nekikezdtem a kemónak, már jártam pszichológushoz, ő is elmondta és a vendégek is elmondják, hogy Éva, egyetlen egyszer láttunk a padlón, egyszer. Azt tudom én is, hogy mikor volt. A harmadik kemó után egy hétig azt hittem, hogy végem van. Mindig azt mondtam, hogy inkább fizikai fájdalmam legyen, mint lelki, a fizikait kibírom. Lelkileg nem hagyom magam, nem hagytam soha azt se, hogy a gyermekek érezzék, hogy anya beteg. Ugyanúgy este meseolvasás volt. Mindig, amikor kemót kaptam, első este elmondtam a kicsinek, anya fáradt, most hagyjad, hogy feküdjek le, aztán holnap kettőt olvasunk. De soha nem hagytam azt, hogy lássák, hogy én fetrengek az ágyban s jajgatok. Ugyanúgy végeztem a dolgomat. Azt mondtam, inkább fájjon bármi, minthogy a lelkem fájjon.

– Az életritmusodon vagy bármi egyében még változtattál-e ahhoz, hogy jól legyen a lelked?

– Engem ráraktak egy útra, a pszichológusnak ez a dolga, hogy rátegyen, de a köveket, amiket kiraksz magad elé, azt te kell lerakd. Az, hogy makacs vagyok, akaratos, azt nem hagytam el. Mert azt mondtam, hogy ez visz engem előre. Tehát én kétszer nekifutok a falnak, miközben más lehet hogy nem. Ugyanoda eljuthat, ahova én, de én neki kell menjek annak a falnak. Mostanra megnyugodtam egy kicsit, kétszer meggondolom, hogy nekifutok-e annak. 

Egy interneten talált videóból jöttem rá például, hogy a bal felem az erős fizikai felem, a férfias oldalam, s nekem a jobb oldalon alakult ki a daganat, mert az a gyermekhez és a szülőhöz való viszony oldala… 

Viszont a szakmámban eljutottam arra a szintre, hogy a tudásomat át akarom adni másoknak.

– Mit nyertél a betegségből, ha van ilyen?

– Az egészre úgy tekintek vissza, hogy hálás vagyok. Azelőtt nem értettem a hálát, hogy milyen hálásnak lenni. És azóta olyan hálás vagyok mindenért, és úgy állok hozzá, hogy minden rosszban ott a jó. És mi volt jó ebben az egészben? Ahogy a férjem fogalmazott a vége felé, hogy „megérkeztél”. És tényleg olyan hálás vagyok, hogy megtörtént, mert ha ez nincs, akkor ugyanúgy élek, ahogyan korábban. És igen: más vagyok, mint azelőtt, aki voltam. 

– És akkor egyszer csak kaptál egy papírt arról, hogy tünetmentes vagy? 

– Tudom, hogy az vagyok. Tudom, hogy jól vagyok, hogy bennem minden rendben van. A mai napig is beszélgetünk a pszichológussal. A mai napig is van egy csomó minden, amiről beszélni kell, félrerakni, megérteni. Nekem nem a papír volt a döntő. Meg kellett tanuljak például anya lenni. Csomó mindent el tudtam engedni. Azért tudtam elengedni, mert meg kellett tanuljak megbocsátani. Magamnak és másnak. Legfőképp magamnak. Ha magadnak meg tudsz, akkor bárki másnak. A másik: megtanultam, hogy ne ítélkezzek. Fogadjalak el úgy, ahogy vagy, ez azelőtt nem ment annyira. Mert úgy voltam, hogy az a tudás, ami bennem van, az az enyém, és én vagyok a legjobb. De most már úgy vagyok vele, hogy itt vagyok, segítek, szakmai téren, bármilyen téren, gyere. És amit tudok, átadom szívesen. 

Mert 

egy vagyok csak a sok közül, s mindenkinek nem kell megfeleljek. 

Nem kell engem szeretni, van, aki szeressen. Tiszteljük, becsüljük egymást, azért, akik vagyunk, de nem kell kedveljelek. Ám amiben te jó vagy, meghajolok előtte, s elismerem. 

– Szereted magad?

– Most már igen. Azt a felemet szeretem, amelyik el tud engedni dolgokat. Most bármit csinálok, mindenért hálás vagyok, de legfőképp büszke vagyok arra, akivé váltam. S ha ez kellett ahhoz, hogy én azzá váljak, aki vagyok, akkor köszönöm szépen, hálás vagyok. 

Fotók: Nagy Sarolta

A legsötétebb időszakban is kell legalább napi terveket szőni – Ép lélek, amely meggyógyít

Hirdetés