Isten kiáradó erejéről beszélni

Felnőtteknek beszélni Istenről mindig azt a gyermekkori érzést hozza elő bennem, amikor be akartam bizonyítani pajtásaimnak, hogy tudok varázsolni. Néha sikerült meglepnem őket.

Pünkösdkor Isten kiáradó, ránk áradó erejéről, a szentlélekről tehetünk bizonyságot. Persze egyszer merni kell felismerni ezt a csodát, aztán merni kell beszélni róla. Nehéz a megszokottól eltérő tapasztalatról vallani, s úgy mondani ezt el, hogy senkit se sértsek, és engem se érjen sértés azoktól, akik nem tudják hová tenni az én vallomásomat.

Lelkész létemre egy kis csalódással írom le, vallom be, hogy Isten kiáradó ereje nem sokszor ért el hozzám. Nem olyan ez, mint mondjuk a cukrász tapasztalata, aki – feltételezem – minden héten legalább egyszer megeheti a legsikerültebb, legízletesebb süteményt, hisz az övé. Én is minden héten legalább egyszer beszélek Istenről, de az Ő kiáradó ereje nem érint meg minden héten. Sajnos.

A pünkösdkor ünnepelt kiáradó lélek megtapasztalása egyfajta megvilágosodás. Egyfajta megértés. Testi tünetei az én esetemben a megnyugvás, az elernyedés. Mint amikor teljes biztonságban érzem magam. Lelki jelei a teljes félelemhiány, teljes aggodalom-mentesség, az ősi bizalom. 

Anyaként természetes, hogy Isten kiáradó erejét mind a négy szülés alkalmával éreztem. Azt a néhány pillanatig tartó fényt, azt a lelki felemelkedést, azt a határtalan hálaérzetet, azt a mindent átölelő örömöt szavakkal nehéz kifejezni. 

Valahányszor szültem, mindig az a kép lebegett lelki szemeim előtt, hogy férjem és én ott állunk a Paradicsomban, s Isten újra elmondja nekünk azt, amit a teremtés könyvében: szaporodjatok és sokasodjatok, nektek adok mindent, amit eddig teremtettem, a világ az otthonotok!

Isten kiáradó erejének megtapasztalása egy olyan mozzanat is, amikor megértettem, hogy nem velem kezdődött és nem velem fog végződni a világ, hogy 

bele vagyok szőve a nemzedékek hosszú szövetébe, amikor ráébredtem, hogy az élet rajtam túlmutat, 

nem azért, mert ne lennék egyedi és megismételhetetlen, hanem azért mert több vagyok, mint a testem, aminek e világra jöttét a székelykeresztúri kórházban látták meg legelőször. Egyedi vagyok és megismételhetetlen, de bennem folytatódik az előttem járó nemzedékek nőinek sok-sok vágya, kínja, öröme, kudarca. Küldetésről beszélek, útról, ami csak az enyém, még akkor is, ha már mások is jártak rajta előtte, s utánam is járni fognak. De most az én utam, az én feladatom, most a küldetés az enyém. 

Bevallom, ijesztő amikor azt érzem, hogy ott tombol a lelkemben szüleim, nagyszüleim öröme, bánata.

Valaki(k) az örökkévalóságból csak úgy rám dobta ezeket az érzéseket, mint a fogatos a pokrócot a fázó lóra. S mielőtt kiáltanék, hogy ez nem az enyém, már azok az örökkévalóságból rám dobott érzések határozzák meg életemet, döntéseimet.

Apai nagyapám egy földszinti garzonlakásban élte le élete utolsó tíz évét. Többnyire ott ült a két lépésnyi konyha ablaka előtt, az ablakpárkányon több üres konzervdoboz volt a hamutartója, s a szipkájából csak akkor fogyott ki a Carpati vagy Nationale, amikor elfogyott a nyugdíja. Két nagy út közé szorított tömbház-rengetegben meredt ki nagyapám a konyhaablakon, a kilátás pont a nagyméretű szemetes kukákra és a porolókra nyílt. A szemetes kukák folytatásaként ott töpörödött egy alacsony ház is. Teljesen valószínűtlen volt, mintha a kukák beleolvadtak volna a házba, vagy fordítva. Ki tudja milyen okból, de a kukákba olvadt kis viskó megúszta a bontási lázat, mely a tömbházak uralmának előszele volt még a szép Kolozsváron is. 

Hirdetés

Egy látogatás alkalmával így szól hozzám nagyapám: menj át a kis házba, a néni adni akar neked valamit. Annyira roggyant volt a kis ház, hogy még a bejáratot sem láttam rajta, de bizonyára a néni várt már engem, mert ahogy közeledtem a házhoz, kijött elém. Arcán szelíd mosoly volt, és ordított róla a szegénység. Köszöntöttem illendőképpen. Nem kellett hosszan magyarázkodnom, felém nyújtott karjaiban egy darab vászon volt, amit egy rövid mondat kíséretében adott át nekem: Jó helyre kell kerüljön. A tekintetében dac, kitartás, bátorság, sok-sok szenvedés és egy kicsi öröm volt. 

És akkor mintha az ég megnyílt volna, azt a különleges fényt láttam, azt a határtalanságot, amikor belekarol a múlt a jövendőbe, kezeikkel papszéket alkotnak, s rajta ülök én. 

Úgy tűnt nekem, hogy órákig állok ott szemtől szembe az ajándékozó nénivel a kukák árnyékában. A kezemben a vászondarab valamikor fehér lehetett, két szélén egy-egy piros és zöld csík szaladt hosszan.

Később tudtam meg nagyapámtól, hogy a nénit valamikor boldog és szép család vette körül, de aztán elmagányosodott. Mivel volt egy rokoni kapcsolata a hivatalban, meg volt ígérve neki, hogy amíg él a házát nem bontják le, de ahogy meghal, jön a buldózer. 

Ma sem tudom, hogy a nénit hogy hívták, nagyapám is visszaadta lelkét teremtőjének, már több mint harminc éve. De azt az örökkévalóságnak tűnő néhány percet, amíg szemtől szemben álltam a tömbházrengeteg övezte kis viskó előtt, a nagy kukák árnyékában, sosem felejthetem, mert biztos vagyok benne, hogy akkor és ott kiáradt ránk Isten ereje, szentlelke. A néni is és én is megajándékozottak lettünk. 

Ma is kiárad Isten ereje, ma is lehetünk megajándékozottak. Ma már én is beismerem, hogy varázsolni nem tudok, de pünkösd ünnepén Istenről, és az ő legszebb ajándékáról, az életről, beszélni számomra a legszentebb időtöltés.

Kiemelt kép: Shutterstock /F.Arni, Csíksomlyó

Segítsünk közösen a nehéz helyzetbe került erdélyi családoknak! 

A Nőileg, együttműködésben a Gyulafehérvári Caritasszal támogató programot indított, mellyel célkitűzésünk legalább 50 erdélyi család segítése fél éven keresztül. Adakozásra hívjuk a Nőileg olvasóit és nemcsak! 

Támogatásoddal segíthetsz munkanélkülivé vált családfenntartókat, kiskorú gyerekeiket egyedül nevelő szülőket. 

További részleteket itt olvashatsz, vagy kattints az alábbi gombokra: