– Mi inspirálta a könyv megírására?
– Felvidékről származom, és úgy nőttem fel, hogy mindig tudtam azt, hogy vannak körülöttem magyarok, szlovákok, csehek, romák. Mindig azt láttam, hogy a magyarok és a szlovákok nem jönnek ki egymással. A nagyszüleimnek vannak olyan testvérei, akiket messzire deportáltak vagy kényszer migráció áldozatai voltak. Családi összejöveteleken röpködtek az ezzel kapcsolatos fogalmak körülöttem, amelyeket gyerekkorban nem értettem. Emellett mindig szerettem a történelmet. Társadalomkutatóként érdekelni kezdett az, hogy vannak olyan traumák, amelyekről tanulunk, például a zsidók holokauszt traumája, de amikor a felvidéki magyarok múltját kezdtem kutatni a kétezres évek elején, nem volt erre vonatkozó pszichológiai szakirodalom. A kutatók nem foglalkoztak ezzel, ahogyan a székelyföldi kisebbség megélt sorsával sem.
Rájöttem arra, hogy sok tabusítás van a világunkban még ma is. Sok a fel nem dolgozott sérelem, amelyekhez társadalmi szinten nem igazán vannak eszközeink, hogy megoldjuk őket.
– Miért beszéljünk a múltban történt, fájdalmas dolgokról? Miért jó az nekünk?
– A családi múlt elhallgatása olyan, mintha valaki burokban élne. Gyerekként természetesnek vesszük azt, amikor kapunk valamit a szüleinktől. Legyen az játék vagy bármi egyéb. Aztán kollégiumba kerülünk, elmegyünk otthonról, és észrevesszük, hogy a húsleves nem magától fő meg. Azért dolgozni kell. A múltban megélt tragédiák nyomot hagynak az emberekben. Egy jó példa erre, hogy a háború utáni időszakban, 1946 és 1949 között a deportált emberek visszatérhettek az otthonaikba, de lehet hogy már nem ugyanabba, amit elhagytak. Nem mindenki tudta elviselni az ezzel járó nyomást, és menekülő utat kerestek.
A fájdalmas múltat el lehet hallgatni, de a következménye ott lesz a szorongásainkban, a tiltásainkban, a döntéseinkben,
vagy azokban a terveinkben, amiket mi magunknak elérhetőnek vagy elérhetetlennek titulálunk.
Dr. Tóth Erzsébet Fanni traumakutató, pszichológus
– Hogyan jelenik meg az ősök sorsa az életünkben?
– Alapvető és jelentéktelennek tűnő dolgokban. Ha a kisebbségi létet nézzük például, nem kezdünk vállalkozásba, mert úgy hisszük: magyarként sokkal nehezebb boldogulni Székelyföldön vagy akár Felvidéken. A mélyen gyökerező minta lép érvénybe. Egy-egy traumatikus esemény végével, az emberek visszatérnek a megszokott életbe. Vegyük most alapul a történelem során megélt háborúkat. Aki közvetlenül átélt ilyesmit, annak együtt kell élnie azzal, hogy tőle elvettek valamit vagy valakit. Hiába költözik vissza a falujába, a trauma hatására örökös védekező álláspontban él, mert attól fél, hogy bármikor újra megtörténhet. A második generáció kifejezné az érzelmeket, de a legtöbb esetben nem teheti, mert ezek megindíthatják a nagy veszteségek terhével élő szüleiket. Bűntudatuk lesz, ha ők kacagnak, miközben a szülők gyászolnak. Nem mernek egészséges dühöt vagy csalódottságot, szomorúságot kifejezni, mert ugyan hol van az ő „gyerekes” bánatuk, veszteségük ahhoz képest, amit a szülőknek át kellett élni.
Az elnyomott érzelmek azonban előbb-utóbb utat törnek: alkoholizmus lehet belőle, de akár egy makacs bőrprobléma vagy petefészek fájdalom is.
A harmadik generáció pedig, vagyis az unokák azok, akik már válaszokat keresnek. A téma népszerű lett, és a szakirodalom sokkal inkább hozzáférhető magyar nyelven, mint ezelőtt két-három évtizeddel. A kiégés-, a pánik-, a depresszió, amelyek ma hangsúlyosan jelen vannak, mind trauma-válaszok, amelyeket úgy örököltünk.
– Kutatóként sok-sok ember háborús-, traumatikus történetét hallgatta már végig. A nők mennyire nyitottak? Beszélnek a múltról?
– A történelmet általában férfi szemszögből tanuljuk. Elég megnézni a most megjelenő háborús híreket, maszkulin központú az egész.
A könyvhöz készített interjúk elkészítése során idős hölgyekkel beszélgettem, akik fiatal kamaszként vagy gyerekként éltek át szörnyűségeket.
Nehezen beszéltek róla, és mindegyikük ugyanazt mondta: amikor vége lett a háborúnak, ők – magyarként – kollektív bűnösnek számítottak. Ez csak a száraz valóság, mert az, hogy ki hogyan élte meg a múltat, az teljesen más. Ezért igyekeztem konkrétabb kérdéseket feltenni nekik. A személyes részletek a legfontosabbak, hiszen ezekből ismerhető meg a téma a maga komplexitásában.
- Egyre inkább tudatában vagyunk annak, hogy az elhallgatás megbetegít. Ha a családtagok elzárkóznak, mit tehetünk?
– Akkor tudunk beszélni a fájdalmas dolgokról, ha van egy biztonságos közegünk. Ha a családban az érzelmi- és fizikai biztonság nincs meg, akkor ez nehéz. A beszélgetést egyszerű dolgokkal kell indítani. Mondjuk, elővesszük a régről fennmaradt családi tárgyakat, és arról kérdezgetjük a nagyszüleinket. Egy bicskáról, amit a nagytata örökölt, vagy a nagymama lakodalmára kapott hímzett terítőjéről. Sok türelemre, megértésre és elfogadásra van szükség, hiszen emberi természetünkből adódóan kerüljük a fájdalmat. Vannak olyan emberek, akiket lehetetlen megközelíteni. Ezt el kell fogadni és továbblépni, mert
mások helyett nem dolgozhatunk fel traumákat. Ha valaki nem válaszol, az is egy válasz.
A mindennapi rituálékból és viselkedésből azonban sok minden kiolvasható. Nem feltétlenül kellenek szavak hozzá. Sokszor az is elég, ha csak figyelünk a részletekre.
– A megismert történetek nyitottabbá, elfogadóbbá tehetnek minket?
– Egyértelműen igen. Ha a mi életünkben találkozunk egy nagyon erős, negatív diszkriminációval, és tudatában vagyunk, hogy ilyen nemcsak velünk, hanem mással is előfordult. Ha ismerjük a megoldási módokat, amelyekkel ők ezt a kellemetlen helyzetet orvosolni próbálták, már vannak kapaszkodók. Nem feltétlenül kell ugyanazokat a stratégiákat alkalmaznunk, amelyeket az elődeink annak idején, de egy olyan hálót érezhetünk magunk körül a történeteken keresztül, amely erőforrásként fog szolgálni számunkra a 21.század kihívásaival szemben.
– A könyv megírása során mit tapasztalt, a nők többet bírnak elviselni?
– Nincs pontos válasz, de annyi biztos, hogy gyakran nagyobb teher nehezedett a nők vállára.
Amíg a férfiak háborúztak, addig a nők tartották fenn a családi gazdaságokat. Ők ápolták a betegeket, törődtek az idősekkel, és tanították a gyerekeket. Nekik mégsem emelünk szobrokat, pedig ez is kellett ahhoz, hogy fennmaradjon a nemzet, nem csak a csatákban helytálló férfiak.
A nők ugyanúgy hősei minden történelmi korszaknak és áldozatai minden háborúnak. Az ő olvasatukból azonban szinte soha nem ismerjük a falvaink, a városaink történetét.
– Miben más ez a könyv, mint a többi?
– Hogy tudatosan gyerekeknek íródott. Arra próbál ösztönözni, hogy a különböző generációk beszélgessenek egymással. Női szemszögből nagyon kevesen, gyerekek nézőpontjából pedig sosem írtak magyarul traumafeldolgozó, ifjúsági irodalmat a társadalommal foglalkozó kutatók. Amióta ezt a témát boncolgatom, soha nem az érdekelt, hogy mi történt pontosan, hanem az, hogy hogyan emlékeznek, emlékszünk rá. És hogy miért választjuk a hallgatást a beszéd helyett.
A gyerekek szempontjait gyakran elfelejtik, ha társadalmi folyamatokról van szó,
és a mi könyvünk erre, és a generációk közti tapasztalatcserére hívja fel a figyelmet. Egyébként nagyon sajnálom, hogy elmaradt a könyvbemutató turnénk, de remélem, hogy a közeljövőben lesz rá lehetőség. Rengeteg olyan kérdés van, amelyről szívesen beszélgetnék Erdélyben, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon sok a közös pont az erdélyi és a felvidéki múlt, a múltra való emlékezésben vagy annak hiányában.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Lelki egészség vészhelyzetben: ne akarjuk hétfőn megoldani a pénteki problémákat
Még ki sem lábaltunk teljesen a világjárványból, a háborús helyzet nehezíti meg a mindennapjainkat. Miközben csak reménykedünk abban, hogy nem leszünk közvetlenül is érintettek, a hírekben és a közösségi médiában terjengő képek beleivódtak a tudatunkba. Az állandó félelem hatással van a mentális egészségünkre. Hogyan védekezhetünk? Milyen eszközök állnak rendelkezésre? Forró-Erős Gyöngyit faggattuk, akinek klinikai pszichológusként és pszichoterapeutaként egyre több a munkája Csíkszeredában.
