Aki írt már összefüggő szöveget belső indíttatásból, vagy bármilyen saját írást alkotott, az tudja: a gondolatok papírra (monitorra) kerüléséig gyakran kínkeserves az út. Hiába a majdnem kész ötlet, a fejből kikívánkozó gondolat, az egyre közelgő határidő, hirtelen el kell mosogatni, a tökéletes munkafeltételekhez ki kell nyalni a lakást, egyszer csak fontos lesz a bevásárlás és a méltánytalanul hanyagolt barátok felhívása, és gyakran ilyenkor születnek a legbonyolultabb (időhúzó) kulináris alkotások is. De már a pótcselekvések alatt is készül fejben a mű, csiszolódik a gondolat, csak a konkrét megvalósulásig néha nagyon hosszú az út. Ha már semmi előbbre való dolgot nem találunk, és már nagyon vészjóslóan telnek az órák, esetleg napok, hetek, csak akkor kezdődik a tényleges alkotói folyamat: le kell írni egymás után a betűket, szavakat, lehetőleg úgy, hogy valami értelmes egészet alkossanak. Leírjuk, visszaolvassuk, töröljük, majd újra majdnem ugyanazt írjuk, csak más szavakkal vagy szórendben, aztán egyszer csak születik – vagy nem – valami kerek, egész, jó esetben élvezhető tartalom. Persze a végtelenségig csiszolgatnánk, mindig kerül egy-egy cserélni való szó, egy helyet cserélő gondolatsor, gyakran csak a „deadline” szab határt, hogy no, jó, ennyi, most már tényleg elküldjük.
Ugye, hogy ismerős a folyamat? És ez csak az írás. Hasonlóképp zökkenőkkel teli egy tervrajz, egy festmény, egy kézzel készült baba vagy takaró megalkotása is. Toldjuk-foldjuk, hogy aztán egy kicsit visszabontsuk, másodjára, harmadjára s van, hogy tizedszerre is nekifutunk. Vannak ugyan ihletett percek, órák, amikor mintha önműködően folyna belőlünk a szó, az ujjaink önálló életre kelnek, de ezek ritkák. A legtöbb esetben az alkotás igencsak munkás. Mégis – vagy épp ezért –
Ha pedig még másoknak is tetszik, és ezt tudtunkra adják, az csak a cseresznye az alkotói folyamat keserédes tortáján, s esetenként folytatásra ösztönöz, további munkákra inspirál.
Egy formás női láb is lehet inspiráló
– vallja a székelyudvarhelyi születésű, de mindig más és más városban dolgozó és élő díszlet- és jelmeztervező, Márton Erika. Képzőművészként képzelte el az életét, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, valamint a Kolozsvári Művészeti és Design Egyetemen tanult. Kezdetben grafikusként dolgozott, de találkozott a színházzal, a színházi tervezéssel, amit sokkal színesebbnek, érdekesebbnek érzett, így „átlovagolt” a díszlettervezésre. Óriási kihívást jelent számára egy-egy új előadás, attól a perctől, hogy elolvasta a szövegkönyvet, látta a színészeket a kiosztott szerepekben, a tervezésig, az asztalosműhelyekben, varrodákban való egyeztetésig és végül a darab bemutatójáig.
Erika a nap minden pillanatában figyeli az embereket, belőlük merít inspirációt. Érdekli őt, hogyan öltöznek, mit viselnek, hogyan változtatja meg mozdulataikat, kisugárzásukat egy-egy ruhadarab, szín vagy kiegészítő. Titokban néha le is fotózza azokat, akik bátran viselnek az egyéniségüket kiemelő darabokat, később ötletadóként használja egy-egy karakter, tér vagy miliő tervezésénél. Mert
Első körben a szövegkönyvet olvassa el, majd a rendezővel egyezteti elképzeléseit. Ezt követi a színészek szemrevétele, ami gyakorlatilag döntő pillanat Erika számára a tervezés során. Ennek alapján készülnek el a vázlatok, melyek a rendezővel való egyeztetés után valósággá válnak a színházak műhelyeiben, varrodáiban.
„A sikert elsősorban magamban mérem. Abban, hogy mennyire sikerült megfognom a lényeget, beletennem magam abba, amit csinálok. Mindig tudom, mit és hol rontottam el. De a végén, amikor a bemutató után behúzzák a függönyöket, pontosan tudom, milyen munkát végeztem, sikerült-e erősíteni a rendező elképzeléseit” – magyarázza Erika.
Alkotni az önbizalomért
Az aradi Berki Erzsébet babák készítésében találta meg az alkotás semmivel nem összehasonlítható örömét. „Amikor először a fiamnak a kezébe adtam az egyik babámat, egy alvóbaba, egy párna volt, elkezdett mosolyogni, annyira tetszett neki. A felnőttruhákkal nem érnék el ilyen hatást. A gyerekek kézbe veszik, mosolyognak, örülnek” – idézi fel a motivációját Erzsébet. Korábban tanítóként, majd tördelőszerkesztőként is dolgozott, ám amikor gyesre ment kisfiával, Mátéval, visszatért gyerekkori hobbijához, a varráshoz. Az alvópárnák után különféle marokfigurákat készített, majd következtek a kesztyűbábok, kislánya születését követően pedig megpróbálkozott a hajas babákkal is. Mint mondja, az alkotás folyamata során úgy érzi, mintha mindig a kislányának varrná a pamutból, cérnából és fonalból készülő, pihe-puha rongybabákat, mindegyik egyedi, és kedvességet, melegséget áraszt.
Az aradi kézműves annak örül a legjobban, ha mosolyt csalhat a legkisebbek arcára. „Sokkal könnyebb úgy megalkotni egy babát, hogy tudom, kinek készül, ugyanakkor motiválnak a visszajelzések is. Ezért is szeretek részt venni különböző kézművesvásárokon, ahol hozzám hasonló kézművesekkel találkozhatok, és tudom, hogy olyan emberek tekintik meg a munkáimat, akik értékelik a kézműves termékeket. Ezek az elismerések feltöltenek, egy-egy vásár után tele vagyok új ötletekkel és energiával. Ugyanakkor ösztönzőleg hat rám az is, ha egy bizonyos eseményre készítek alkotásokat. Ha látom magam előtt a kitűzött célt, akkor szívesebben vágok bele a munkába. Mindenképp
– magyarázza az aradi kézműves. – Emellett egyfajta terápia is számomra, kikapcsolódom, kilépek a mindennapokból. Elsősorban az alkotás öröme vezérel, úgy érzem, hogy ezekkel a babákkal sikerül többet megmutatni önmagamból” – teszi hozzá Erzsébet.
A pillanat művészetében és azon kívül
A színművészek nemcsak testüket, de lelküket is mintegy hangszerként használják, s bár gyakran az utca embereiből, ismerősök külsejéből vagy jelleméből inspirálódnak egy-egy szerep megformálása során, sokszor ásnak le lelkük bugyrainak legmélyére, hogy a lehető leghitelesebb, esetenként megrázó vagy épp kellően komikus legyen a tervezett alakítás. Nem ritkák a vívódások, sírások, a görcs és az önmarcangolás sem egy-egy több hónapos próbafolyamat során, mindezt azért, hogy a lehető leginkább magára ismerjen a néző, esetleg fontos gondolatokat, társadalmi kérdéseket ébresszen benne a színpadi alkotás. Talán nincs még egy olyan komplex alkotói folyamat, mint a színészé, ráadásul minden egyes próbafolyamat és rendező más és más. Az alkotói folyamat a próba, azaz próbálkozás.
