Nagy probléma ez a hajtás a mai világban. Teljes a felfordulás, ami nem is csoda, hiszen van belőle be-, ki-, el-, át-, meg-, össze-, vissza-, le-, na és persze, ez az átkozott felhajtás. Mert mind közül ez utóbbi okozza a galibák jó részét, a többi viszonylag ártalmatlan igekötős szerkezet, ez utóbbinál viszont valami bűzlik.
Behajtani, ha nem szabad, akkor azt tilos tábla jelzi, de ha nincs tiltótábla, akkor bárki megteheti, ezért van az, hogy a rossz fiúk is gyakran behajtással foglalkoznak, persze megtoldva egy-két maflással, a tiltás ellenére. A kihajtás még egyszerűbb, még az árva virág is kihajt, ha eltalálják az esőcseppek, hát még az ember, ha pásztornak áll, akkor mindent jószágot kihajt a legelőre, és magát is kihajthatja, ha az órája nem karóra, hanem igazi pásztoróra. A hintáztatás végén általában valaki elhajt a tett helyszínéről, rosszabb esetben elhajtják, de nem kell kétségbe esni, ezért nem jár büntetés. Ha mégis, akkor az már áthajtás. Valami piroson a legveszélyesebb, de csak ha rendőr van a közelben, egyébként izgalmasabb, mint a szexben az utójáték. Jaj, meg persze, ha összkerék-meghajtású a verda, akkor nem is érdemes megállni, a zsaruk csak autó mellett menő fiúk, az autóban még autópályán is kispályások. Aztán ott van ez az összehajtás, ez teljesen jellegtelen rutinmunka, amit vasalás után a lelkiismeretes háziasszonyok és a katonai kiképzésben edzett férfiak oly módon is hibátlanul elvégeznek, hogy közben sorozatfilmet néznek, vagy bujkálnak egy sorozat elől. Majd ha leszáll az est, akkor a jó pásztor visszahajtja barmait a karámba vagy istállóba, a gavallér visszahajtja patyolattiszta zsebkendőjét a felső zsebében, és pajzánul mosolyog, az elfáradt anyuka visszahajtja az olcsó pelenka szélét, hogy éjszaka ne legyen átázás, a gyilkos meg visszahajt a tett helyszínére, kockáztatva az elázást.
A lehajtással viszont közel kerültünk a problémák gyökeréhez. Lehajtott fejjel élni nem kellemes dolog – bár a földi élőlények zöme talajszinten mozgolódik, azért jó lenne észrevenni olykor a fejünk fölött keringő szabad madarat is. Na de ha már ragaszkodunk a röghöz, és pályán rohanunk sietősen, akkor nem árt néha lehajtani, fellélegezni, megpihenni és feltöltődni. Ám mind közül a legfontosabb, hogy használat után a vécéülőkét le kell hajtani, és itt jön képbe a felhajtás, mert csak azt lehet lehajtani, amit korábban felhajtottak. Nos, ez a felhajtás viszont eredendően a nemiséghez kötődik, hiszen átkozott férfiszokás az, hogy csak úgy elfelejtik a lehajtást, mint finommozgást, s marad az ülőke, mint egy művi felkiáltójel, az ég fele meredezve, figyelmeztetve az emberiség másik felét arra, hogy a dolgok nem úgy állnak, ahogy kellene. A jelenséget súlyosbító körülmény, ha a férfi felhajt korábban valamit, ami a nő szerint már egyáltalán nem hiányzott, hiszen ez egyaránt növeli az ülőke felhajtásának gyakoriságát és a családi perpatvar mint felhajtás lehetőségét is. Na, erre mondta valamelyik bölcs, hogy vissza a természetünkhöz... vagy természethez. Nem is tudom, melyik jobb.
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. szeptemberi lapszámában jelent meg.
