Hallottam én is, hogy a gyermekek választanak szülőt maguknak. Hogy talán nem véletlen, hogy egy gyerek – és éppen ez a gyerek – hozzánk születik. Tanítani, nevelni akar bennünket, miközben, bár még meg sem született, mi szülők már azon aggódunk, hogy elég jó anyák, apák leszünk-e.
Ezen a vonalon haladva sokszor elgondolkodtam én is, hogy miért éppen hozzánk született Marci. Az elején dühből, elkeseredettségből jött ez a kérdés: Miért? Miért éppen én? Miért pont velünk történik ez? – sosem érkezik válasz, sosem időben. Mert azt hiszem, rosszul tesszük fel ezeket a kérdéseket. Azt gondolom, nekem kellett fejlődnöm. Felnőni, elindulni egy úton, és rájönni arra, hogy esetleg nem véletlen, hogy sérült gyermekünk született. Feladattal érkezett hozzánk a mi kis csodafiunk, aki tanítani akar bennünket. És ehhez meg kell állni néha, rá kell mindenestül figyelni, nézni őt és próbálni megfejteni: Mit akar mondani? Mire akar nevelni? A te gyermeked például mire? Türelemre, játékosságra, lazaságra, szigorra, következetességre, nyitottságra, elfogadásra?
Nagy céljaim voltak az anyává válást illetően. Nagyon vágytam arra, hogy próbára tegyem magam. Tudok-e laza és közben szigorú is lenni, ha kell, következetesen nevelni? Irányítani, mégis szabadon hagyni? Vártam azt is, hogy együtt matekozzunk, vagy megbirkózzunk a románnal. Barkácsolni, varrogatni, labdázni, tollasozni, kirándulni, úszni, nevetni, csiklandozóst játszani, bújócskázni is szerettem volna. S még mi mindent…! Nehéz volt elfogadni, hogy ez nem történhet meg, vagyis nem úgy, ahogyan én egykor elképzeltem. Most másképp játszunk, másként fedezzük fel a világot. Marci megtanított másként szemlélni a környezetünket. Mást veszek észre és tartok fontosnak a hétköznapokban.
Bár még mindig nem tudom pontosan, hogy mire akar nevelni minket, szüleit, de talán lassan, szépen minden értelmet nyer.
Az biztos, hogy sokat változtam, amióta ő velünk van. Elfogadó vagyok. Nevel arra, hogy sokszor meg kell küzdeni mindazért, amit szeretnénk. Tanít a mában élni, megélni a pillanatot, ugyanakkor türelmesnek lenni, várni tudni. Ráébreszt arra, hogy figyeljek a fontos részletekre, élvezzem az életet, mindent, ami mulandó, és azt is, ami örök… Még rengeteg közhelyet tudnék felsorolni, ami talán megmosolyogtatna benneteket. Közhelyeket, melyek azért válnak azzá, mert kimondva, leírva elvesztik azt a pluszértéküket, amit valójában jelentenek. Most, hogy ezeket a sorokat írom, ismét elbizonytalanodtam a tanítást illetően. Így megy ez, kétségek-kérdések, bizonyságok-elbizonytalanodások váltják egymást, akár az évszakok. Már a „vagyok-e elég jó anya”-téma sem úgy foglalkoztat, mint régen, máshol vannak a hangsúlyok. Figyelem magam és magunkat, figyelem a gyermekem. Egy dolgot tudok határozottan: boldog vagyok, hogy Marci édesanyának engem választott!
Kiemelt kép: Shutterstock
