A vele egykorú gyermekek furcsán nézik. Vizsgálják, miért nem áll fel és megy velük futkározni. Ők nem értik, mi van Marcival. Igazán játszani sem tudnak vele. Van, aki odahajol hozzá, esetleg játékot visz neki, kedveskedik. Jólesik ezt látni. Van, aki simogatja, ölelgeti, de minél nagyobbak a gyerekek, annál távolabb kerülnek tőle, el egészen addig, hogy csak köszönnek neki. Jó esetben.
Kefe, a drótszőrű tacskónk Marci legjobb barátja. Igen, egy kutya. Mert, engem leszámítva, ő van vele a legtöbbet. Ő az, aki reggelente nyöszörögve várja, hogy az ébredést követően megérkezzünk hozzá, hogy meg tudja szimatolni őt, meg tudja rágcsálni az ujjacskáit, s ha éppen nem figyelünk oda, akkor még egy kutyapuszi is elcsattan. Kefe az, aki védelmezi Marcit, hűségesen követ minket, ha az udvaron babakocsizunk, s ha lustaság tör rá, akkor is úgy helyezkedik, akár ötpercenként is újratervezve fekhelyét, hogy lásson bennünket.
Aztán ott van Nóri is. Együtt járunk vele zenélni. Három hónappal fiatalabb, mint Marcika. Mindenben kiegészítik egymást. Marci nagyszájú, energikus, a dobokat szereti, míg Nóri a lágyabb zenei hangokat kedveli: a hárfát, szélcsengőt, kalimbát. Nórit ébren tartja Marci örökmozgósága, kiabálása, Marcit meg talán picit nyugtatja Nóri csendessége. Jó párost alkotnak. Hiszem, hogy hatnak egymásra, és egy-egy terápia sokkal hatékonyabb, ha nem egyénileg végezzük, hanem van ott egy másik gyerek is, akinek rezgései, energiái, hangulata a másik gyermekre is hatással van.Örömmel néztem azt is, amikor egy másik sérült gyermekkel találkozott Marci, ugyanis ilyen sem gyakran fordul elő. A szülőcsoportos családokkal tartottunk ősz elején egy kis pikniket. Amikor megérkeztünk vendéglátónkhoz, olyan boldogság tört elő Csanádból, hogy nehéz szavakban kifejezni. Ő a maga módján mutatta ki örömét az alatt a pár óra alatt, amíg ott vendégeskedtünk. Időnként felkereste Marcit, játékokat vitt neki, viszont elkobozta a viccesen röfögő malackát, ami neki is nagy kedvence. Rövid pillanatokra igazi barátság köttetett.
Sok ilyen pillanat kellene, hiszen a sérült gyermekekre is jótékonyan hat az ismerkedés. Nekik is kell pajtás. Csak sokan közülük nem tudnak kezdeményezni, nem tudják kifejezni közeledési szándékukat, vagy más módon teszik ezt, mint ahogy „szokás”. Egy-egy pillanatban viszont elámulok, hogy milyen érdekes utakat találnak mégis egymáshoz. Ilyen utakból kellene minél több a sérült és az egészséges gyermekek között is. A híd pedig talán mi, szülők vagyunk. Csak egy kis nyitottságra és bátorságra lenne szükség.
