Egyetlen gombócot sem tudott megenni már… csak a szilvát nyelte le, de azt sem élvezettel. Messze állt még a nyugdíjtól. Azóta hatodik érzékem alakult ki arra, hogy megtippeljem, kit milyen jellegű rák környékezhet meg. Guilty pleasure – vagy inkább morbid plezsör.
Túl van a CT-n, de csak hó végén tud konkrétabbat – mondja. Elszorul a gyomrom. A laboreredményei után terelem a szót. Az időjárás téma hamar kifúj, hírmorzsák után kapkodok, fogódzót keresek, s csak későn veszem észre, hogy a szakadék szélén állunk: itt most egy geopolitikai mélyfúrás lesz.
Többször megbeszéltük, hogy polarizálódik a világ, hogy a táborok már alig beszélnek egymással, de az ördögöt, a részleteket kerültük. Arról sem beszéltünk, ki milyen médiát fogyaszt, mintha éreztük volna: égetni fog. Egy aknát elkerültünk, de jött a következő. NATO. Ukrajna. Krím. Ki ütött először. Nem, nem 2008, már hamarabb. A pénzügyi válság? A balkáni háború? Persze, belénk szorult a penge. Szíria, nyilván, politikai játszmák, piszkos háborúk… Ja, és Izrael. Na, de Trump… És az oroszok? Ott a budapesti memorandum! De nem úgy volt. Megbízni benne? A Nyugat biztosan! És München? Na ugye! Chamberlain… Három hónap múlva szart sem ért. Keleten még van… A demokrácia!
Állok a konyhában, kezemben a szűrő. Valami elpattan. Harminc éve vagyunk barátok. Az összes nyűgünket kiteregettük egymás előtt, néha még azt is kimondtuk, amit magunk előtt is tagadtunk. Most meg csak a köztünk lévő távolság tart vissza attól, hogy egymás torkának essünk.
Elhallgatunk.
Állok a konyhai gőzben, nézem, ahogy szétfoszlanak a gombócaim a vízben. Távolabb állunk egymástól, mint valaha. Mikor nőtt meg ennyire a szakadék? Miért látjuk ennyire másképp a fehér-feketét? Kizárt, hogy mi változtunk volna ekkorát. Így kezdődhetett a békés szomszédok eltávolodása a szerb–bosnyák háború idején.
Egyszerre vágunk bele. Szabadkozunk, mentegetőzünk, nem értjük, hogyan hagytuk, hogy az előre gyártott narratívák szétfeszítsenek, amikor mindketten tudjuk, hogy semmit nem tudunk. Nem tudhatunk semmit biztosan, hiszen ez a világ már nem az a világ. Hogy hiába kerülgettük, mi is beálltunk a szekértáborokba. Mi vagyunk a hibásak. Ebben mélyen egyetértünk. Megbeszéljük, hogy mindketten vesztettünk – ők nyertek. Azok a politikusok, akik szándékosan erősítik fel a kulturális vitákat, hogy könnyebben mozgósítsák a saját bázisukat. Azok a gazdasági és médiacégek, amelyeknek érdeke, hogy destabilizálják az ellenfelet – akár egy másik országot –, hogy még többet szakítsanak.
Mi meg tapsolunk a megmondóembereknek, mint kábult statiszták egy tragikomédián.
Megnyugszunk. A szétfőtt szilvák – elesett katonák – úsznak a vízen. Ebéd ma nem lesz. Megfogadjuk, hogy legközelebb a második mondatnál abbahagyjuk. Legközelebb, amikor találkozunk a dzsungelszerű, buja kertben. Ahol ezentúl csak óvatosan kijelölt ösvényeken járunk.
korábban írtuk
Tudós nők – Dr. Pupp Réka: A magyar nyelvet próbálom „megfoghatóvá” tenni
Nagybányáról érkezett a fővárosba, magyar–német szakos diplomát szerzett, majd később oktatóként tért vissza a Bukaresti Egyetemre. Dr. Pupp Réka munkája középpontjában a nem magyar anyanyelvű hallgatók magyar nyelvre és kultúrára való érzékenyítése áll.
