ARCHÍV Kelemen Attila állatorvos: Valóra vált a gyerekkori álmom

Megtalálta az Erdélyből kiveszettnek hitt rákosi viperát, amelyről már gyerekkorában érezte, hogy nem pusztulhatott ki. Kelemen Attila állatorvos nemcsak keresi, gyógyítja is a kígyókat, a BBTE kolozsvári viváriumában gyerekekkel próbálja megszerettetni a hüllőket. Szabadidejében a természetet járja, olykor siklóernyővel vagy sítalpon. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. februári lapszámában jelent meg).

– Már gyerekként is szeretted, gyűjtötted az állatokat?

– Amióta az eszemet tudom. A szüleim nagy természetjárók, kiskoromtól vittek a természetbe, próbáltak minden kis élőlényt megmutatni. A kígyóval való első találkozásom élesen megmaradt az emlékezetemben, 3–4 éves lehettem. Nagyon megijedtem, a kígyó is megijedt szegény. Ijesztő élmény volt, de utána anyukám fogott nekem egyet, és megmutatta közelről. Pedig nem kedveli a kígyókat, de úgy gondolta, fontos, hogy leküzdjem a talán ösztönös félelmet. Ő leküzdötte az undorát, hogy megbarátkozzak velük, és ez megváltoztatta az életemet. Azóta nagyon vonzódom a hüllőkhöz, nem tudnám megmagyarázni, miért. Félelemből indult, kíváncsisággá vált. Elkezdtem összefogdosni kígyót, békát, próbáltam otthon is tartani, kisebb-nagyobb sikerrel. Lassan nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel fogok foglalkozni. 

– Hogy állatorvos leszel és hüllőket fogsz gyógyítani?

– Először biológus akartam lenni, szerettem megfigyelni az állatokat a szabadban. 12–13 éves koromban már úgy gondoltam, gyógyítani is akarom őket. Ezért felvételiztem 1992-ben az állatorvosi egyetemre. 

– Volt külön tantárgy, hogyan kell hüllőket gyógyítani?

– Nem volt, akkor még senki nem foglalkozott ezzel. De én a hüllők betegségeivel akartam foglalkozni, holott kevés információ volt erről. Az internet még nem volt hozzáférhető, így francia, német és angol nyelvű könyvekből tanultam, amelyeket nehéz volt beszerezni. Így írtam az államvizsga dolgozatom, benne a saját gyakorlati tapasztalatommal: a kutyákon, macskákon alkalmazott gyógyszereket a hüllőkön is bevetettem, próbáltam kígyókat gyógyítani.

– Ma is ezt teszed a Babeș–Bolyai Tudományegyetem viváriumában...

– A vivárium 2001-ben nyílt Ioan Ghira biológus, egyetemi tanár kezdeményezésére, az ő ötlete volt, hogy létrehozzák, bár a ‘90-es években ez szinte elképzelhetetlennek tűnt. 1999-ben sikerült beindítani a folyamatot, egy lerobbant raktárhelyiséget kellett átalakítani a célra, óriási munka volt, de szépen megcsinálták. Az sem véletlen, hogy minket alkalmaztak Octavian Craioveanu biológus kollégámmal: már foglalkoztunk hüllőkkel, együtt jártunk kígyászni. Annak idején nem sokan értettek ehhez. 

– Miből áll a munkád? 

– Állatorvosként alkalmaztak, de mindent elvégzünk: beszerzést, etetést, takarítást. A gyógyítás kis része a munkámnak, de ha megbetegszik egy állat, behoznak egyet, megpróbálom meggyógyítani. Vagy továbbküldöm az állatorvosi egyetemre, ahol komolyabb beavatkozásokat is végeznek. Ma már van egy erre szakosodott csapat, nagyon ügyesek.

– A vivárium látogatható is. Kapocs a biológia kar és a nagyközönség között? 

– Elsősorban a biológia szakos hallgatóknak, de a nagyközönségnek is szánták. Az volt a terv, hogy a diákok ide jöjjenek gyakorlatozni. Eleinte csak hazai hüllők, kétéltűek voltak, de idővel az egzotikus fajok kerültek túlsúlyba. Könnyebb tartani őket, és látványosabbak, színesebbek, mint a hazai „szürke” fajok, amelyek nagy része szigorúan védett, nem is volna szabad fogságban tartani. Igyekszünk csak tenyésztett állatokat befogadni, az állatállomány 90 százaléka ugyanis befogadott állat, amelyet vagy betegen hoztak be, vagy mert valamilyen okból nem tudták tovább tartani. 

– Az egzotikus fajoknak egzotikus betegségeik vannak. Fel vagytok készülve erre?

– Tudtunk nélkül vadon befogott állatok is kerülhetnek hozzánk, melyek egzotikus betegségeket hordozhatnak. Néha nehéz rájönni, mi okozza a betegséget, miért pusztulnak el hirtelen. Sokszor az embernél is nehéz megtalálni a betegség okát, bár pontosan meg tudja mondani, hol fáj. Egy kutyánál sokkal nehezebb, egy hüllőnél még nehezebb. Nem sír, csak nem eszik, és ki kell találni, miért. Sokszor csak a haláluk után, vagy még akkor sem derül ki. 

– Kik látogatják a viváriumot?

– Elsősorban a biológus diákok, de hétvégén sok gyerekes család jön, és osztályok is, főleg az Iskola másként hét keretében. A gyerekek a leghálásabb közönség, olyankor érzem: van értelme a munkánknak. Nagy hatással van rájuk, óriási örömöt okoz a hüllőkkel való találkozás. Megengedjük, hogy kígyót, gyíkot simogassanak, és annak, aki nem jár természetbe, soha nem érintett hüllőt, ez örök élmény. Ez látszik is rajtuk, hétvégén újra megjelennek a szüleikkel, majd ismét.

Vannak, akik állandóan visszatérnek, és olyanok is, akik úgy nőttek fel, hogy viváriumba jártak, s egyetemet végzett nagyfiúként is meglátogatnak. Sokan épp emiatt kerülnek a biológia egyetemre. Ilyenkor úgy érzem, ha csak ennyit sikerült elérni, már az is óriási dolog.

– A kígyók a hobbid is, a szabadidődben kígyók után kutatsz…

– A viváriumi munkám is hobbi, nagyon szerencsés vagyok, hogy azt csinálhatom, amit igazán szeretek. De keresek is kígyókat. 2001-ben megtaláltuk az Erdélyből eltűntnek nyilvánított rákosi viperát. Egykor egész Erdélyt benépesítette, és a ‘70-es években azt hitték, kihalt. Magyarországi biológusok Kolozsvár mellett, a Szénafüveken tanulmányozták az állományt, és mivel úgy gondolták, itt nem lesznek megvédve – Ceaușescu idejében óriási lendületet vett a földművelés –, menekíteni próbálták a rákosi viperát, amely náluk is őshonos és jelenleg szigorúan védett. 1995-ben Budapesten voltam nyári egyetemen, felkerestem Janisch Miklós professzort, aki azt mondta nekem: ő hozta el az utolsó rákosi viperát a Szénafüvekről. Gyerekkoromban már olvastam, hogy kihalt, de éreztem, hogy lennie kell, és egyszer meg fogom találni.

Rengeteg expedíció indult a keresésére, de sikertelenül. 2001. június elsején valóra vált az álmom: Ioan Ghirával és Bogdan Cordoș-sal elindultunk megkeresni, és megtaláltuk egy olyan helyen, ahol azelőtt nem jelezték a jelenlétét. Nagyenyed mellett, Magyarlapádon egy gyönyörű virágos rétre értünk, derékig érő fűvel. Éreztük, ha él, itt kell élnie. A társaim hazaindultak autóval, én gyalog akartam rövidíteni a mezőn át, így találtam meg az első példányt, majd félóra múlva egy másikat. Ötöt találtunk aznap. Ez addigi életem legboldogabb napja volt, extázisként éltem meg, hiszen valóra vált a gyerekkori álmom. Tudtam, ha ott van, akkor megmenthetjük. Elindítottunk egy európai projektet, de sajnos nem úgy sült el, ahogy szerettük volna. Miután a projekt lejárt, jött egy cég, és pár nap alatt felszántotta a terület nagy részét – viperástól. Ám a jó hír az, hogy a rákosi vipera időközben több helyen felbukkant Erdélyben, a Szénafüveken is. Nem mondom, hogy meg van mentve, de igyekszik túlélni. 

– A kilencéves fiadat is gyakran viszed kígyászni. Tudatos döntés megadni neki, amit te gyerekként megkaptál?

– Tudatos, de amúgy is vinném. Nagyon szeret a szabadban lenni, aminek örülök. Nem erőltettem volna rá, ha látom, hogy nem neki való. Nem próbálom ráerőltetni a kígyószeretetet senkire. A viváriumban is azt mondom a gyerekeknek: fogadjátok el olyannak, amilyen, ha nem szeretitek, rendben van, csak ne bántsátok. 

– A siklóernyőzés a másik hobbid. Hogyan kezdődött?

– 2003-ban kezdtem el egy ismerősöm hívására. Az úton elmagyarázta, miről szól, majd kiteregette a dombon az ernyőt, és megmutatta a zsinórokat – nem értettem semmit. Elmondta, mit kell, és mit nem kell csinálni, és elindított a dombon lefelé. Bedobott a mélyvízbe, amit nem ajánlok, veszélyes lehet. De sikerült felszállni, szerencsésen leszállni, és aznap még tízszer megismételtem. Az első pillanatban rákattantam, amikor éreztem, hogy elrugaszkodok a földtől. Mondta is Zoli, hogy meg fogja változtatni az életemet. Igaza lett. 

– Milyen érzés kerített hatalmába?

– Ez is az ösztönös félelemből indul. Félünk a magasságtól, zuhanástól és le akarjuk küzdeni. Látni akarjuk, mi van azon túl. Sokan mondják, hogy az adrenalin-függőség miatt van, az utána következő időszak ugyanis erről szólt. Vágytam újból érezni az izgalmat, majd az ellazulást, a hihetetlen boldogságot, ami repülés közben, de főleg leszállás után eláraszt. 18 év repülés után is úgy érzem: hihetetlen, hogy ott vagy 2000–3000 méter magasan, a táj ellaposodik alattad, csend van és te irányítasz mindent. Egybe kell olvadnod a szárnnyal, mintha a testrészed lenne, érezned kell. 

– Más sportokat is űzöl a siklóernyőzésen kívül? 

– Igen, ilyen a speedfly, ahol egy miniatűr siklóernyőt használunk, általában sível kombinálva, vagy a kite, ami igazából sárkány, az szolgál vitorlaként a havon vagy vízen. Emellett úszok, merülök, búvárkodtam. Nagy a mozgásigényem. Nagyon szeretek szaladni, erdőben, dombokon. Fontosnak tartom, hogy ha valamit elkezdesz, és úgy érzed, hogy neked való, tedd oda magad, egy jó ideig azon legyen a fókusz.

A siklóernyőzés kezdetén az összes többi hobbim háttérbe szorult, úgy éreztem, hogy a repülésben teljesedek ki. Egy idő után aggasztani kezdett: tényleg nem létezik már más az életemben? Ez függőség, tudatosult bennem, és elkezdtem keresni az egyensúlyt. Most úgy érzem, egyensúlyban vagyok, nem őrülök meg attól, ha nem mehetek repülni. Elmegyek a Bükkbe sétálni a fiammal, vagy otthon gitározom, dolgozom, és olyan boldog vagyok, mintha repülnék.

Fotó: Kelemen Attila, Adela Pop, Dana Creța, Perrine Schertz, Tudor Baciu

korábban írtuk

Mátis Attila botanikus: Magunk alatt vágjuk a fát
Mátis Attila botanikus: Magunk alatt vágjuk a fát

Gyerekkora óta járja az erdőket-mezőket, húsz éve kutató biológusként, dobrudzsai husáng néven új növényfajt fedezett fel. Mátis Attila botanikussal egyebek mellett a klíma-káoszról is beszélgettünk.(Cikkünk a Nőileg magazin 2021. december lapszámában jelent meg.)